2014. január 22., szerda

Verdi: Falstaff


Verdi megújuló hévvel veti bele magát a könyörületesség és emberi együttérzés munkájába. Élete alkonyán — úgy látszik — inkább érzi magát embernek, mint művésznek. 1869-ben már arra fordította azt a javadalmát, melyet a Savoyai Polgári Rend lovagjaként élvezett, hogy két tanulmányaiban kiváló bussetói ifjú számára létesített ösztöndíjat belőle. Majd 1876-ban a bussetói Segélyző Intézet révén állandó ösztöndíjat létesített még egy arra érdemes bussetói ifjú számára. Kórházat alapított a szegényeknek szülőföldjén. A parasztoknak egészséges és kényelmes udvarházakat építtetett, és ellátta őket modern és tökéletesített mezőgazdasági szerszámokkal, hogy a föld hozamát megnövelhessék. Így azután falujában nincs is többé paraszt, aki kivándorolna azért, hogy máshol találjon munkát.
Most Verdi megegyezik Camillo Boito építésszel, Arrigo fivérével, s Milánóban a Porta Magentán kívül, tágas területet vásárol, ahol a zenészek Pihenőházát akarja felépíteni.

Újabb opera?
Boito ismeri Verdi régi vágyát, hogy Falstaffot vígopera főhőseként szerepeltesse.
Miközben Verdi és felesége 1889 nyarán Montecatinibe készül, Boito elkészíti a szövegkönyv gyors vázlatát, és elküldi a Maestrónak. Verdi, mihelyt megkapja, újra elolvassa A windsori víg nőket és a IV. Henriket. Ezek a művek szolgáltak alapul a szövegkönyvhöz. Július 6-án válaszol Montecatiniből Boitónak, s melegen dicséri munkáját. Van ugyan néhány megjegyzése, de tartózkodóan, óvatosan teszi meg őket. Hevesen vágyik arra, hogy munkához lásson; ám az a kérdés gyötri (mint már az Otello esetében is), nem túlságosan öreg-e. Nem tűnik-e vakmerőnek? Kiállja-e a munkával járó fáradalmat?
Boito biztosítja Verdit: el fogja készíteni a Falstaff librettóját. Verdi türelmetlenül várja, hogy visszatérhessen Sant'Agatára. Még július vége előtt beköltözik falusi házába. Boito munkakedve fennen lobog, s igen jó anyagot küld neki: „Éljen, mint egy álom" — ujjong a Maestro.
Elkezdődik az opera előkészítésének szokásos munkája: a zeneszerző és a költő vitái a jelenetezésről, a párbeszédekről, itt-ott egy kihagyandó verssorról. Verdi nekiáll a komponálás munkájának. Augusztus közepén ezt kérdezi Boitótól: „Ön dolgozik? Remélem." Majd hozzáteszi:
Ami a legfurcsább, hogy én is dolgozom!... Szórakozásomat lelem abban, hogy fúgákat írok!... Igen kérem, fúgát... méghozzá víg fúgát, mely jó lesz a Falstaffba. »Hogy hogy víg fúgát? Mitől víg?« — kérdezi majd Ön. Nem tudom hogyan, sem azt, hogy miért, de ez bizony víg fúga! Miként támadt az ötletem, arról majd írok egy másik levelemben."
Csakugyan, víg fúga zárja le a Falstaffot.

Október első napjaiban egyszerre ismét megjött a munkakedve. A harmadik felvonás gyönyörű szonettje „gyötri", és hogy „kihúzzam a fejemből ezt a szöveget", félreteszi a második felvonást, és „ezzel a szonettel kezdve, szép sorban, egyik hangjegyet a másik után jegyezve le", végére ér a munkának. Értesíti róla Boitót: „Ez csak nyersanyag! És ki tudja, mennyit kell majd még megváltoztatni rajta! Később meglátjuk. »Csúnya világ! Nyomorult világ! Gaz világ!« — mondja Ő. Tudom, és sajnos harminc esztendővel régebben tudom ezt, mint Ön. "
Gyászos hír érkezik. November 14-én meghal Rómában Giuseppe Piroli szenátor. Piroli és Muzio volt két legrégibb, legbiztosabb és legodaadóbb barátja még az élők sorában.
November 27-én meghal Emanuele Muzio is. Ilyen lelkiállapotban folytatja Verdi a Falstaff komponálását. Véget ér az 1890-es év: Verdi és felesége Genovába utazik.
1891. január 1-én a Maestro onnan küldi Boitónak rövid, szívélyes jókívánságait: „Egyetlen szót teszek csak hozzá: Fejezze be!"
Szeptember 10-én Boitót levélben hűti le Verdi — a költő ugyanis megörül annak, hogy készen tudja a Falstaffot: „Helyesbítek. Nem igaz, hogy befejeztem a Falstaffot. Azon dolgozom, hogy partitúra formájába öntsem mindazt, ami elkészült, mert félek, hogy néhány hangszeres részletet elfelejtek." Amiből látható, hogy mennyire igaz az, amit annyi évvel ezelőtt megvallott már Sellának, vagyis, hogy a zenei gondolat a maga teljességében születik meg lelkében, nemcsak melodikus és összhangzati részében, hanem hangszeres feldolgozásában is. Hatalmas elmére valló nézőpont.

Megkezdődik az 1892-es esztendő. Január elveszett a munka számára: Verdi és felesége egyaránt beteg. Februárban meggyógyulnak Áprilisban az első felvonás komponálása már teljességgel befejeződött, s vége felé közeledik minden részletében a második és harmadik felvonás hangszerelése is. Ricordi hozzálát a színpadi előadás előkészítéséhez, s munkájában csatlakozik hozzá Boito. Ketten beszélik meg az időpontot, az énekesek, a színre vitel kérdéseit; s ezzel sikerül nyugtalanságot ébreszteniök a Maestróban. Ő még nem fejezett be mindent. Hát ismét el kell tűrnie az előre megjelölt határidő, és a rákényszerített énekesek nyomasztó terhét ? Elviselhet még kisebb-nagyobb pressziókat ? Nem.
Óva inti a kiadót: „Én csak a magaméban akarok rendelkezni... Egyszerűen annyit kérek, hogy ura lehessek a magam dolgainak... Ha felvetődne a kérdés: elfogadom-e ezeket a feltételeket vagy tűzre vetem a partitúrát, én a tűz mellett döntenék, és magam vetném máglyára Falstaffot, pocakjával együtt." Világos tehát, hogy a Maestro lelkében mit sem változott,
A nyár folyamán az operából igen sok elkészül. A zeneszerző azonban nem tud elszakadni munkájától: „Úgy írok, úgy dolgozom, mint egy kutya, s csak nem érek a végére." Kevés a javítás vagy hozzáfűzés a partitúra három vaskos kötetében (felvonásonként egy kötet).
Ricordi közben kinyomatja a szövegkönyvet: így „még szebbnek tetszik" — mondja Verdi, mihelyt megkapja. S most ő maga kezdi sugallni, hogyan fessék meg a díszleteket, hogyan mozgassák a színen a szereplőket.
Verdi csakugyan szeptember közepe táján átadja a Falstaff harmadik felvonását Sant'Agatán az érte jövő Tito Ricordinak, Giulio fiának; majd elküldi a kiadónak a librettó kijavított levonatát, s egy részt a zongorakivonatból, „néhány, a rendezésre és a helyzetre vonatkozó nem különösebben fontos megjegyzéssel eqyütt. "
Hozzálát, hogy felvázolja a színeket s a színpad berendezését, saját kezűleg rajzolja meg a terveket, valamint megvitatja az énekesekkel szerepeik legfontosabb részeit.

Rögtön 1893 újév napja után Verdi és felesége Milánóba utazik. A Maestro január 4-én elkezdi a próbákat: napi hat-nyolc órát. Mégsem fárad bele: ugyanolyan élénk az ítélőképessége, ugyanolyan igényes, s ugyanúgy bírja a fáradalmakat, mint ifjú éveiben. Azt mondhatná az ember, úgy múlt el fölötte az idő, hogy nem csökkentette testi és szellemi energiáit. Mindenki csodálkozik, különösképpen az orvosok.
Január végén megkezdődnek a színpadi és kóruspróbák, s Mascheroni vezényletével folytatódnak a zenekari próbák. A munka sürgető, éjjel-nappal folyik. Megállapodtak abban, hogy a Falstaff február 9-én kerül színre. Február 1-én mutatják be a torinói Teatro Regióban Giacomo Puccini Manon Lescaut-ját, melyet a közönség és a kritika egyaránt melegen fogad.

Február 9-én, pontosan a bejelentett napon, sor kerül a Falstaff bemutatójára. A bemutató sikere valóságos diadal. A közönség, az igazat megvallva, nagyobb csodálattal tapsolja meg a Falstaffot, mint meggyőződéssel: túlságosan szokatlan számára megoldásaiban és formájában; túlzottan előkelő, finom, visszafogott. Verdi azt szerette volna, hogy ha a Falstaffot csak saját magának mutattathatja be, Sant'Agata-i házában, ahogy ezt Ricordinak kijelentette abban az időben, midőn érlelődött benne a kompozíció. Ebből következik az is, hogy a Scalában elrendelte a színpadnyílás megkisebbítését.
Ha a Falstaff nagy színpadon kerül előadásra, az csak azért van, hogy jobban ki lehessen elégíteni az egész művészetkedvelő világ heves kíváncsiságát, mely nem akar elmaradni erről a fontos eseményről; a mű azonban nem nagy színházak számára készült." – állapítja meg az Illusztrazione Italiana a Verdinek és művének szentelt külön számában.

A Scala zsúfolásig megtelik. A kevésbé tehetősek hosszú órákon át várakoztak türelmesen a hideg téli délelőttön (reggel 8 órakor már ott álltak az első kis csoportok a színház előtt), hogy helyet találjanak maguknak a karzaton, amikor este fél 8-kor megnyitják a színház kapuit; a gazdagok pedig megfizették a földszinti, illetve páholyjegyek borsos árát.
Minden felvonásnál tomboló taps. A Maestro azonban — helyes tisztelettel adózva a művészetnek s önmagának is — csak a függöny lebocsátásakor jelenik meg a főszereplőkkel, majd egyedül. A lelkesedés akkor válik tombolássá, amikor Maurel Falstaff kis dalocskáját énekli a második felvonás második képében
A másik ismétlés, melyet a közönség megkövetel, s el is ér, az első felvonás második képében, a „komaasszonyok" kvartettjének újrázása (Verdi előszeretettel komaasszonyoknak hívja a víg windsori nőket). Négy asszonyka, akik sohasem szakadnak el egymástól, és szerényen, tartózkodóan, de körmönfontan és határozottan, nagy dolgokat visznek véghez. Szívesen mondaná az ember, hogy ezek az énekes komédiának legjobb, leggondosabban kidolgozott, legsikerültebb szerepei a címszerep után; ha egyáltalán lehetne beszélni jobbról, egy olyan operában, mely teljes egészében gyönyörű.
Az előadás végeztével Martini a kormány jókívánságait fejezi ki a Maestrónak; majd Verdi feleségével és Arrigo Boitóval (akit felvezetett a színpadra, hogy megossza vele a közönség tapsait), elhagyja a színházat, kocsin, hogy fel ne ismerjék a színháznak a Via dei Filodrammaticira nyíló kapuján távoznak, hogy visszatérjen szállodájába. A közönség azonban elébe vágott a Scala és a szálloda közötti rövid útszakaszon, s várja már. Amikor meglátják a felbukkanó kocsit, majd a kiszálló Maestrót, hangos éljenzésben törnek ki. A szálloda előcsarnokában jeles személyiségek alkotnak sorfalat előtte, s ahogy elhalad, tisztelettel hajtják meg magukat. A Maestro lakosztályának szalonját megtöltik virággal: egy állványon bronzkoszorú fekszik, Spatz lovagnak, a szálloda tulajdonosának ajándéka. A koszorú minden egyes levelére egy-egy Verdi opera címét vésték rá. Néhány levélben nincs felirat finom utalásként a további operákra, melyeket Olaszország és a világ vár tőle.
Lenn az utcán tovább nő az éljenzés és a taps: Verdi kénytelen kétszer is megjelenni a balkonon, majd harmadszorra Boitóval együtt.

Február 17-én összeül Rómában a szenátus, s a kiváló fiziológus, Moleschott javasolja, hogy adózzanak tapssal a Maestrónak, és jelentse ki a magas testület, hogy Verdi beválasztásában a művészeti érdem volt a döntő, nem pedig a vagyoni cenzus. „Mielőtt hivatalosan a szenátus tagjai közé lépett volna — jelenti ki Moleschott —, már jelen volt közöttünk, mint az ország jelképezője." S az elnök megerősíti, hogy „Verdit a haza jelképének nyilvánították már szenátorrá való kinevezésének napján". Így azután nemcsak betű, hanem értelem szerint is eltöröli a kinevezési okiratban felsorolt egyéb indokokra való utalásokat.

Ezzel búcsúzom Verditől és a Verdi-évtől (amit nem sikerült időben befejeznem).

Falstaff
vígopera három felvonásban

Szövegkönyvét Arrigo Boito írta Shakespeare A windsori víg nők (1600-1) és IV. Henrik (1597-98) című színdarabjai alapján.
Bemutató: 1893. február 9., Milánó, Scala

Sir John Falstaff - Victor Maurel - bariton
Ford - Antonio Pini-Corsi - bariton
Alice Ford, a felesége - Emma Zilli - szoprán
Nannetta (Annuska), a lányuk - Adelina Stehle - szoprán
Meg Page - Virginia Guerrini - mezzoszoprán
Mrs Quickly - Giuseppina Pasqua - mezzoszoprán
Fenton, Nannetta (Annuska) udvarlója - Edoardo Garbin - tenor
Dr Caius - Giovanni Paroli - tenor
Bardolfo - Paolo Pelagalli-Rossetti -tenor
Pistola - Vittorio Arimondi - basszus

I. felvonás
A Térdszalaghoz címzett fogadóban Dr. Caius azzal vádolja Sir John Falstaff csatlósait, Bardolphot és Pistolt, hogy kifosztották őt. Falstaff kineveti és elzavarja a doktort. A lecsúszott, hájas, iszákos nemesember el akarja csábítani Ford és Page urak feleségeit, így azután pénzhez is juthat. Megparancsolja Bardolphnak és Pistolnak, vigyék el levelét a hölgyeknek, de azok tiltakoznak, mondván, az eljárás nem becsületes. Falstaff a két levelet egy apródra bízza, csatlósainak pedig nagyképű előadást tart a becsületről, majd kiűzi őket a kocsmából. Fordék kertjében Annuska (Nannetta), Fordék leánya és Mrs. Quickly előtt Alice Ford és Meg Page felolvassa Falstaff két, azonos szövegű levelét. Elhatározzák, hogy móresre tanítják a lovagot.

II. felvonás
A Térdszalag fogadóba Mrs. Quickly érkezik a hölgyek válaszával: Falstaff mindkettejük szívét meghódította, de csak Alice fogadhatja, délután kettő és három között, amikor a férje távol van. Ezután jön Ford mint gazdag „Fontana", aki szerelmes Fordnéba, meg is próbálta elcsábítani, de eredménytelenül, és Falstafftól vár segítséget jó aranyak fejében. Miután Sir Johnnak randevúja van az asszonnyal, örömest beleegyezik, el is megy átöltözni, Ford viszont dúl-fúl a féltékenységtől. Falstaff megérkezik Fordékhoz, tüzesen udvarol az asszonynak, de a betolakodót keresve beront a férj. A lovag egy szennyeskosárba bújik, Annuska és szerelmese, Fenton viszont egy spanyolfal mögé, csókolózni. Miután Ford hiába kutatta át a házat, a szennyeskosarat és benne Falstaffot Alice parancsára az ablakhoz vonszolják, és a Temzébe lökik.

III. felvonás
Falstaff a fogadó előtt kesereg, amikor Mrs. Quickly újabb üzenetet hoz Alice-tól. Ezúttal a windsori erdőbe, éjfélre szól a meghívás, a randevún Sir Johnnak Fekete Vadászként kell megjelennie. A beszélgetést kihallgatják a hölgyek is, valamint Ford, Caius és Fenton, aztán hamar kifőzik a mulatság tervét. Éjszaka, amikor Sir John ott áll a Herne tölgye alatt, Annuska megidézi az erdő szellemeit (a különféle jelmezekbe öltözött személyzetet), akik megszurkálják és összecsipkedik a lovagot. Sir John kénytelen rájönni, hogy ismét lóvá tették. A tündérjáték során Annuska és Fenton házasságot köt, ily módon a más frigyet tervező Fordot is becsapva. Az apa kénytelen a történtekbe belenyugodni. Sir John is megbékél, és az erdei kalandot vidám mulatság zárja.

 





Egy 1963-as stúdiófelvétel a Deccától


Falstaff - Geraint Evans
Fenton - Alfredo Kraus
Ford - Robert Merrill
Dr. Cajus - John Lanigan
Bardolfo - Piero De Palma
Pistola - Giovanni Foiani
Alice Ford - Ilva Ligabue
Nannetta - Mirella Freni
Meg Page - Rosalind Elias
Mistress Quickly - Giulietta Simionato
RCA Italiana Opera Orchestra - Georg Solti (July 1963)

Aki most ismerkedik az operával, annak föltétlenül ezt az albumot ajánljuk. Solti tolmácsolása a sztereóban készült felvételek között a legélettelibb, a csaknem tökéletes térbeli egyensúly fölfedezésértékű frissességet kölcsönöz Verdi ezerszínű partitúrájának. Geraint Evans gyakorlatilag egyedüli birtokosa volt a címszerepnek az 1960-as, 1970-es években, és nagy ívű, lírai alakítását jobban fogják értékelni azok, akiket Gobbi deklamáló stílusa nem érint meg. Robert Merrill Fordja melegen szól és igazán szellemes, Simionato a rá jellemző szép alakításban remekül kijátssza Mrs. Quickly hóbortosságát. Több színészi játékot vártunk volna Ligabue-tól (Alice szerepében), de a két ifjú szerelmest tökéletes, finom ízléssel játssza Mirella Freni és Alfredo Kraus.
    - Matthew Boyden -

Atto I
01 - Falstaff! (Dr. Caius)
02 - Sei polli, sei scellini (Falstaff)
03 - Eh! paggio! Andate a impendervi (Falstaff)
04 - Alice (Meg)
05 - Fulgida Alice! amor t'offro (Meg)
06 - E' un ribaldo, un furbo, un ladro (Caius)
07 - Pst, Pst, Nannetta (Fenton)
08 - Falstaff m'ha canzonata (Alice)
09 - Torno all'assalto (Fenton)
10 - Udrai quanta egli sfoggia (Bardolph)
Atto II
11 - Siam pentiti e contriti (Bardolph, Pistol)
12 - Reverenza! (Quickly)
13 - Alice è mia! (Falstaff)
14 - Signore, v'assista il cielo! (Ford)
15 - In me vedete un uom (Ford)
16 - E sogno? o realtà? (Ford)
17 - Presenteremo un bill (Alice)
18 - Olà! Ned! Will! (Alice)
19 - Alfin t'ho colto (Falstaff)
20 - Voi mi celiate (Alice)
21 - Al ladro! (Caius)
22 - Se t'agguanto! (Ford)
Atto III
23 - Ehi! Taverniere! (Falstaff)
24 - Reverenza. La bella Alice (Quickly)
25 - Non dubitar, tu sposerai mai figlia (Ford)
26 - Dal labbro il canto (Fenton)
27 - Una, due, tre, quattro (Falstaff)
28 - Ninfe! Elfi! Silfi! Doridi! Sirene! (Nannetta)
29 - Alto là! (Bardolph)
30 - Ogni sorta di gente dozzinale (Falstaff)
31 - Ah! Ah! Ah! Ah! (tutti)
32 - Tutto nel mondo è burla (Falstaff)

Mp3 - 44100 Hz - 256 kbps

vagy





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése