Verdi: Stiffelio

A Luisa Miller első előadása után hat nappal Verdi elhagyja Nápolyt. A San Carlo impresszáriójának és igazgatóságának méltatlan eljárása mélyen sértik. Most már nem vállalja, hogy megírja azt az operát, melyet 1850 októberéig kellene bemutatni, pedig már Cammaranóval közösen témáját is kiválasztotta, Souvestre és Bourgeois drámáját véve alapul. Felszáll a Capri nevű hajóra Genova felé, és 1850 januárjának első napjai ismét Bussetóban találják.

A Stiffelius jogának átengedéséről tárgyal Ricordival, aki az opera bemutatóját a trieszti Teatro Grande számára köti le 1850 novemberi bemutatóval. A librettó elkészítését Piavéra bízzák. Cammaranónak Verdi azt javasolja, készítsen opera-szövegkönyvet, Antonio García Gutierrez „spanyol drámájából", az El Trovadorból.

Néhány nappal később a velencei Teatro Fenice elnöke felkéri Verdit, hogy színháza számára új operát írjon, melyet az 1850—51-es farsangi és nagyböjti évad folyamán szeretnének bemutatni. Verdi válasza készséges. „Hízelgőnek tartom a hozzám intézett kérelmet, s szeretném, ha a tárgyalások hamarosan eredményre vezetnének." A megállapodást április végén alá is írják.

A Maestro az előző év szeptemberében azt javasolta Cammaranónak, hogy a Nápoly számára írandó operát Victor Hugo művéből, A király mulatból írja meg, „melyben nagyszerű helyzetek vannak és két kitűnő szerep Frezzolini illetve De Bassini számára".

Most hát Verdi előbbre lép a választott úton. Ezentúl mindig azt fogja keresni, hogy hol vannak „az új, nagy, szép, változatos, merész témák... merészek a végtelenségig, új formákkal... s ugyanakkor megzenésíthetőek".

Mind a négy ezután következő operára ráillik ez a jellemzés. Valóban, a Stiffelio, egy evangélikus pap zenei ábrázolása. Egy templomi jelenet során, Krisztus emberfeletti lelki nemességével bocsát meg házasságtörő feleségének.

Rigoletto „púpos, csúnya púpos ember. Énekelhet egy púpos? Miért ne!... Én kifejezetten gyönyörű dolognak találom — jelenti ki Verdi —, hogy ezt a végsőkig nyomorék és nevetséges, másfelől szenvedélytől és szeretettől fűtött alakot megformáljam."

A Trubadurban két női szerep van: „A legfontosabb a cigányasszonyé, aki rendkívüli jellem, s őróla fogom az operát elnevezni", boszorkány ő, kinek lelkében hevesen küzd a gyermeki és anyai szeretet.

„A Traviata a kor témája. Más talán nem írta volna meg a jelmezek, a kor és ezer más ostoba gátlás miatt, én azonban szívvel-lélekkel csinálom." Mindenki gáncsolja a Maestrót, amikor bejelenti, hogy zenei témái: egy rossz házasságot kötött lelkész, egy nyomorék bohóc, egy közönséges cigányasszony és egy bukott nő története. Verdi mégis boldog, hogy megírhatja ezeket az operákat, elsősorban a Rigolettót.

Első kötelezettségének a Stiffelióval eleget tett. Sietősen komponálta, mert sarkallta az a vágy, hogy késedelem nélkül hozzáláthasson a Velence számára írandó új operához.

A Stiffelio zenéjében a Luisa Miller sémáján alapul, emlékeztet annak nemcsak harmóniabeli, hanem dallam- és ritmusszerkesztési módjára is. Ha azonban összevetjük a két művet, a Stiffelio a gyengébb, elnagyolt, laza szövésű, elsietett. Láthatóan az egész opera a végső jelenetre épül: a lelkész-férj a biblia verseit olvasván Krisztus szavaival bocsát meg házasságtörő feleségének. Igaz, hogy merész színpadi helyzet ez, de hatástalan a nézőkre, akik valószínűtlennek látják, s inkább moralizáló szentbeszédnek érzik.

Verdi szeptember utolsó napjaiban hagyja el Bussetót. Bolognába utazik, itt tíz napra állapodik meg. A Macbethet állítja színre, majd visszatér Bussetóba. Rövidesen ismét útra kel, ezúttal Triesztbe. Október közepén ér oda, és hozzáfog a Stiffelio színpadi előkészítéséhez.

Az osztrák és az egyházi cenzúra megcsonkítja a librettót: elhagyatják a dráma szempontjából alapvető fontosságú utolsó jelenetet. Így aztán az előadás sikertelensége teljesen érthető.

1850. november 16-án mutatják be az operát. Ez már a második egyenesen Trieszt számára készült Verdi-mű, eredménye: bukás. A rossz nyelvek azt állítják, hogy a Maestro e várost szerencsélteti tehetségének legsilányabb megnyilvánulásaival.

Verdi megváltoztatja a dráma végkifejletét. Új finálét ír, amely sokak szemében „szentségtörés". Megváltoztatja az opera címét is, s Rómában és Nápolyban Guglielmo Wellingrode címen mutatja be. Ez azonban csak tüneti kezelése a bajnak: az opera néhány előadás után a süllyesztőbe kerül. Sem rögtön ezután Milánóban, sem a következő esztendőben Torinóban nem vezetnek eredményre a Scala, illetve a Teatro Regio impresszárióival folytatott tárgyalások az újabb színpadra vitel ügyében.

A Maestro vár addig, amíg „ideje lesz újra írni az utolsó, a templom elhagyása utáni jelenetet." Hét évvel később meg is írja, de az opera a felújított cselekmény és átgyúrt zene ellenére sem javul: szerencsétlen fogantatású mű már eredetileg is, és visszahull a homályba, melyből többé nem emelkedik fel.

A Stiffelio bukása nem szomorítja el túlságosan: meg sem próbálja, hogy védje magát, és operáját, s még a közönségre sem haragszik. Elveihez tartva magát, a dicséretektől nem részegedik meg, és kész tartani a hátát „az ostorcsapásoknak" is.

Stiffelio

melodráma három felvonásban

Szövegkönyvét Francesco Maria Piave írta Émile Souvestre és Eugène Bourgeois Le Pasteur ou L'évangile et le foyer c. drámája nyomán (1848)

Bemutató: 1850. november 16., Teatro Grande, Triest

Stiffelio, protestáns lelkipásztor - Gaetano Fraschini - tenor

Lina, a felesége - Marietta Gazzaniga Malaspina - szoprán

Stankar, Lina apja, idős tábornok - Filippo Colini - bariton

Raffaele, Lina szerelmese - Ranieri Dei - tenor

Jorg, idős tiszteletes - Francesco Reduzzi - basszus

Dorotea, Lina unokahúga - Amalia Viezzoli De Silvestrini - mezzoszoprán

Federico, Dorotea szerelmese - Giovanni Petrovich - tenor

Játszódik a XIX. század elején, Salzburgban

I. felvonás

Stankar gróf kastélya

Stiffelio lelkipásztor hosszas távollét után hazatér és elmeséli, hogy egy tutajos átadott neki egy levéltárcát, amelyet az a férfi vesztett el, aki szerelmi kalandja után az ablakon ugrott ki. Stiffelio a keresztény baráti szeretet nevében fátylat borít az esetre és megsemmisíti a bizonyítékot. Nem tudja, hogy felesége, Lina házasságtörését ezzel bizonyíthatta volna. Lina apja azonban gyanakodni kezd. Amikor megfigyeli, hogy Raffaele egy könyvbe rejtett cédulán üzenetet küld lányának, tisztán lát, ám a család tisztességének megőrzése érdekében felszólítja Linát, hogy hallgasson. A cédulát a lelkipásztor is látta, ő azonban Federicóra, Lina unokatestvérére gyanakszik.

II. felvonás

temető egy régi templom mellett

A kétségbeesett Lina anyja sírjánál keres oltalmat. Raffaele itt is ostromolja szerelmével, de Lina elutasítja, hiszen csupán egyetlen gyenge percében engedett neki. Az öreg Stankar párbajra hívja ki Raffaelét. A mit sem sejtő Stiffelio megpróbálja őket Isten nevével szétválasztani, de közben megtudja a házasságtörés tényét. A keresztényi megbocsátás és az őrjöngő féltékenység közt őrlődik.

III. felvonás

1. kép: előszoba a kastélyban

Stankar értesül róla, hogy Raffaele meg akar szökni Linával. Stiffelio magyarázatot kér feleségétől, és kényszeríti Raffaelét, hogy észrevétlenül legyen tanúja a beszélgetésnek. Amikor a lelkipásztor Lina elé teszi a válási papírt, Lina kéri, hogy nem mint a férjének, hanem mint Isten emberének tehessen vallomást. Elmondja, hogy csak egyetlen pillanatra lett úrrá rajta a gyengeség, de változatlanul a férjét szereti. Stankar meggondolatlan hevében, hogy a család becsületét megmentse, megöli a hallgatózó Raffaelét.

2. kép: a templomban

Mélységes zavarodottsága ellenére Stiffeliónak el kell látnia lelkipásztori feladatait. Véletlenszerűen fellapozza a Bibliát, és éppen Jézus és a házasságtörő asszony története kerül a szeme elé. Prédikációja követi a Szentírás szövegét, de egyszersmind kifejezi az ő személyes megbocsátását is.

Librettó olaszul   vagy itt

Csákovics Lajos Zsolt fordításában magyarul

 

Zongorakivonat énekszólamokkal   vagy   itt

Egy 1980-as Philips kiadás

José Carreras - Stiffelio

Sylvia Sass - Lina

Matteo Manuguerra - Stankar

Wladimiro Ganzarolli - Jorg

Ezio Di Cesare - Raffaele

Maria Venuti - Dorotea

Thomas Moser - Federico

ORF-Symphonie-Orchester Wien, Chor des Österreichischen Rundfunks - Lamberto Gardelli

(June 1979, Musikverein, Wien)

01 - Sinfonia

Atto I

02 - Introduzione e Racconto - "Oh santo libro"

03 - "Di qua varcando"

04 - "Colla cenere disperso"

05 - "Viva Stiffelio!"

06 - Scena ed Aria - "Non ha per me un accento!"

07 - "Vidi dovunque gemere"

08 - "Ah! v'appare in fronte scritto"

09 - Scena e Preghiera - "Tosto ei disse!"

10 - Scena e Duetto - "Verrà! Dovrò risponder!"

11 - "Dite che il fallo e tergere"

12 - "Ed io pure in faccia agli uomini"

13 - 'Or meco venite"

14 - Scena - "M'evitan"

15 - Finale I - "Plaudiam!'

16 - "Cugino, pensaste al sermone?"

17 - "Oh qual m'invade ed agita"

18 - "Nol volete?"

Atto II

19 - "Oh coelo! dove son io!"

20 - "Ah, dagli scanni eterei"

21 - "Perder dunque voi volete"

22 - "Io resto"..."Qual rumore"

23 - "Santo è il loco"

24 - "Ah no, è impossibile!"

25 - "Dessa non è"

Atto III

26 - "Ei fugge!"

27 - "Lina, pensai che un angelo"/"Ah, si finisca"

28 - "In questo tetto uno di noi morrà"

29 - "Dite ai fratei che al tempio"..."Inevitabil fu questo colloquio"

30 - "Opposto è il calle"

31 - "Non allo sposo volgomi & Egli un patto proponeva"

32 - "Ah, sì, voliamo al tempio"

33 - Preghiera: "Non punirmi, Signor"

34 - "Stiffelio! ... Eccomi"

Mp3 - 48000 Hz - 256 kbps

Letöltés / Download

vagy

Letöltés 1  és  Letöltés 2

Verdi: Luisa Miller

Mihelyt A legnanói csatát Rómában bemutatták, Verdi késedelem nélkül visszatér Párizsba. Még egy kötelezettség terheli, s most attól szeretne megszabadulni: a nápolyi San Carlo igazgatóságának megrendeléséről van szó. Utána szabadabb életet akar élni, mint művészi felemelkedésének lázas éveiben.

Párizsból is állandó kapcsolatot tart fenn Barezzival, Muzióval, Piavéval, minden közeli rokonával és barátjával. Levelez Cammaranóval is, akire az új opera librettójának elkészítése vár, Fiautóval, a San Carlo impresszáriójával és Ricordival, aki immár egyedüli kiadója operáinak. Ricordival közli, hogy Nápolynak a partitúrát a megszabott időpontban fogja átadni. De ha egy évvel elhalaszthatja kötelezettségének teljesítését, akkor nemcsak ezt az operát írná meg a San Carlo számára, hanem a következőt is, amelyet Flauto egyébként is kért tőle.

Flauto válasza: lehetetlen Verdi kívánságát teljesíteni. Szerződést kötött a kormánnyal, „melynek értelmében kötelezte magát, hogy az 1849-es évben Verdi bemutatja munkáját", amihez a király már beleegyezését is adta. A Maestróra ismét ránehezedik az a gond, melytől egyszer s mindenkorra meg akart szabadulni. De mi legyen az új opera témája? Nincs kéznél semmi.

Verdi a Firenze ostroma című opera színpadi feldolgozásával és a versek megírásával Cammaranót bízta meg. Részletesen megvitatta a témát a költővel, majd 1849 áprilisában a színház igazgatósága benyújtotta kivonatos formában „azon hatóságnak, mely Nápoly színházai fölött felügyeletet gyakorol". Visszautasítják a következő szövegű indoklással: „a tárgy alkalmatlan Itália és legfőképp Firenze jelenlegi állapotában“. Hiábavaló az igazgatóság és a költő tiltakozása, mellyel a téma letiltását akarják feloldani. Cammarano kénytelen újabb javaslatot tenni:

„Ilyen nehéz helyzetben nem tehetek mást, mint hogy oly témához fordulok, melyet régebben Ön is javasolt: Schiller Ármány és szerelem, című drámájához. Addig is, amíg válaszra várok, felvázolom tervét, hogy időt nyerjünk."

Verdinek nincs ideje új témák után kutatni, kedvét szegte Itália szomorú politikai helyzete, s így nincs más választása, minthogy megfogadja Cammarano tanácsát. A Maestro az egyszerű és meleg emberséget keresi témáiban, melyet férfias szenvedéllyel jeleníthet meg operáiban. Most már egyre inkább egyén, mintsem a tömeg hangja akar lenni. Ezért választja Schiller munkái közül polgári drámáját, míg a múltban a mitikus Orléans-i szűz és a fantasztikus Haramiák foglalkoztatták.

Tehát Cammaranótól kér egy rövid drámát, „amely nagyon érdekes, nagyon mozgalmas, és felettébb szenvedélyes".

Amióta közös munkájukat A legnanói csatával újra elkezdték, Verdi szinte teljesen a nápolyi költőre bízza magát, akit nagyra becsül tehetségéért és sugárzóan tisztességes jelleméért.

1849 májusának elején Cammarano elküldi Verdinek Párizsba a Luisa Miller vázlatát.

Cammarano legfőbb gondja, hogyan „adjon helyet a kórusnak s némi látványosságnak", mert Schiller drámája családi környezetben zajlik, kevés szereplővel, Verdi pedig „a kórusok atyja", a látványos operák szerzője.

Ezenkívül „el kell kerülni a színpadi hagyományokból adódó nehézségeket". A cselekmény két primadonnát követelne; „de ki látott ilyet valaha"? Cammarano még a versek elküldése előtt tudatja a Maestróval, hogy milyen számokat kell majd megkomponálnia.

Verdi várja Cammarano szövegkönyvét; ha csak valamivel is gyorsabban küldené, ő szeptember végére be tudná fejezni az operát. Májusban Verdi azonban még csak a befejezetlen első felvonást kapta meg. Július végére a második felvonást is részben kézhez kapja; a többit apró részletekben küldi a librettista. Csak augusztus végére fejezi be Cammarano teljes egészében a szövegkönyvet.

Augusztus elején Verdi és Strepponi elhagyja Párizst, hogy Bussetóba utazzék. Párizsban kitör a kolerajárvány, és a Maestro idős szülei, akik sohasem hagyták el a szülőföldet, könyörögnek fiuknak, térjen haza, így helyezze magát biztonságba. Amikor a Maestro megvette a Sant'Agata-i birtokot, a közeli, az alig egy kilométernyire fekvő Vidalenzo falucskában helyezte el őket, s szerény jómódot biztosított számukra. Bussetóban Verdi és Strepponi a kisváros főútvonalán a szép Orlandi-palotában laknak, melyet a Maestro szintén megvásárolt.

Október elején kész van a Luisa Miller teljes zenéje, már csak a hangszerelés hiányzik.

Az opera nem arat rögtön olyan sikert, melyre zenei szépsége méltóvá tenné. A következő előadások azonban rövidesen állandó lelkes tüntetésbe torkollanak. A Luisa Miller zenéje finomságokban gazdag, ami általában szokatlan a Maestrónál. Szomorú kecsesség és beletörődő bánat a partitúra legállandóbb színei.

A Luisa Miller első felvonásának idillikus, derűs hangvétele a szűzi, áldott szerelem boldogságát vázolja. Emlékeztet arra a finom ihletettségre, amely a Linda di Chamounix-ból árad, és a Lammermoori Lucián át Az alvajáróig nyúlik vissza. Luisa idős apjának hangjából azonban erősen tör fel az aggodalom és a harag. Az elkövetkező Verdi-operák kiemelkedő szerepet játszó „apáinak" előképe ő: Rigolettónak, Germont-nak, Boccanegrának, Amonasrónak gyászát, könyörgését, gyengédségét és gyötrelmét előlegezi.

A felvonások rövidek, gyorsak és pergőek (az első felvonásban három színváltozás van). Az érzelmek forrása tiszta és bőséges, cirógató, mélabús dallamok buggyannak ki belőle.

Az áriák különválnak, s dallamos recitativók kötik össze őket (a recitativo seccót nem használja). A Luisa Miller vázát még a kavatinák és a kabaletták alkotják, ezekbe azonban életet önt a szenvedély, a későbbi új csodálatos virágzás előhírnökeként. A zenekari számok dallamvezetése pedig egyre szélesebb és hatalmasabb lesz. Verdi egyre inkább törődik művészetének tökéletesítésével.

 Luisa Miller

zenés tragédia három felvonásban

Szövegkönyvét Salvadore Cammarano írta Schiller Kabale und Liebe (Ármány és szerelem, 1784) című tragédiája nyomán

Bemutató: 1849. december 8., Nápoly, San Carlo Színház

Walter gróf  - Antonio Selva - basszus

Rodolfo, a fia - Settimio Malvezzi - tenor

Federica, Ostheim hercegnő, Walter unokahúga - Teresa Della Salandri - alt

Wurm, Walter titkára - Marco Arati - basszus

Miller, nyugdíjas katona - Achille De Bassini - bariton

Luisa, a lánya - Marietta Gazzaniga Malaspina - szoprán

Laura, parasztasszony - Anna Maria Salvetti - mezzoszoprán

Egy paraszt - Francesco Rossi - tenor

I. felvonás »A szerelem«
1. kép. A falucska lakói a köztiszteletben álló öreg veterán katona, Miller leányának, a bájos Luisának születésnapját ünneplik. A kislány boldogsága határtalan, amikor jegyesét, Carlót is meglátja a gratulálok között. A fiatalembert senki sem ismeri a faluban, mert mindössze néhány hete érkezett a környékre, mint az új gróf kíséretének tagja. Míg a fiatalság a templomba távozik, Wurm visszatartja Millert. Arra figyelmezteti az öreget, hogy leányát már korábban neki ígérte, és elvárja az apától, hogy ígéretének szükség esetén hatalmi szóval is érvényt szerez. Miller ellenvetésére, hogy leánya mást szeret, Wurm elárulja: Carló csak álnév. Emögött a gróf fia, Rodolfó rejtőzik.

2. kép. Wurm egyenesen Walter grófhoz siet, és közli vele, hogy fia egy polgári származású leánnyal tervez házasságot. A gróf éktelen haragra gerjed, annál is inkább, mert Rodolfó számára már kiszemelt egy előkelő menyasszonyt Amália von Ostheim hercegnő személyében, aki a királynő udvarhölgye, s majd fényt és dicsőséget hoz a grófi házra. Rodolfó hiába könyörög kőszívű atyjának, hogy tekintsen el szándékától. Walter konokul kitart elhatározása mellett. Az éppen érkező hercegnőt is már Rodolfónak kellene fogadnia. A fiatal gróf kínos helyzetében őszintén feltárja helyzetét Amália előtt.

3. kép. Miller felfedi Luisa előtt jegyesének titkát, és azt is, hogy a fiatalember rövidesen házasságra lép Ostheim hercegnővel. De Rodolfó is újból megjelenik, és szent esküvel fogadja, hogy Luisát soha el nem hagyja, s csak ővele lép az oltár elé. Ebben a pillanatban érkezik Walter. Megparancsolja fiának, hagyja el azonnal Luisát, akit durván becsmérel, majd midőn a becsületben megőszült, öntudatos Miller fegyvert ragad, hogy megtorolja a szégyent, a gróf behívja testőreit, akik láncra verik az apát és leányát. Rodolfó végsőkig elkeseredve megfenyegeti apját. Világgá kiáltja a titkot: milyen áron lett Walter gróf a környék teljhatalmú uralkodója. Walter elsápad, és azonnal szabadon engedi foglyait.

II. felvonás »Az ármány«

1. kép. Wurm és Walter annak idején orvul meggyilkolták Walter nagybátyját, és azt híresztelték, hogy a gróf rablók áldozata lett. Rodolfó azonban, aki a megtámadott segély-

kiáltására a gyilkosság színhelyére sietett, a haldokló utolsó szavaiból megtudta a valóságot. Millert mégis börtönbe hurcolják. Wurm ezután felkeresi az egyedül maradt Luisát, és színlelt jóindulattal felajánlja segítségét. Hajlandó kieszközölni az öreg szabadon bocsátását, a leánynak csak egy levelet kell írnia, mégpedig Wurmnak címezve, amiben kijelenti, hogy Rodolfót valójában sohasem szerette, csak játszott vele, ellenben szíve olthatatlan lánggal ég Wurmért. Luisa kétségbeesetten tiltakozik, végül azonban az atyjáért való halálos aggodalom mégis kezébe adja a tollat. Wurm magával viheti a kívánt írást, miután előbb Luisát megeskette, hogy minderről soha senkinek nem tesz említést.

2. kép. Wurm diadalittasan jelenti urának: a merénylet sikerült. Luisának azonban még újabb megpróbáltatást kell elszenvednie. Kénytelen a grófi kastélyban megjelenni, és Amália, valamint Walter és Wurm előtt is megerősíteni, hogy sohasem szerette Rodolfót.

3. kép. Wurm arról is gondoskodik, hogy Luisa kikényszerített levele Rodolfó kezébe jusson. A halálosan csalódott fiatalember pisztolyt nyom az aljas grófi titkár kezébe, hogy párbajt vívjon vele, de a gyáva cselszövő ijedten elmenekül. Walter gróf szánakozó mosollyal ajkán közeledik a fiához. Képmutató kedvességgel közli vele, hogy meggondolta magát, már nem gördít akadályt szerelmének útjába, hallgasson egyedül szíve sugallatára, vegye feleségül azt, akit a legjobban szeret.

III. felvonás. »A méreg«

Miller kiszabadult a fogságból, és gyengéden öleli magához leányát, aki olyan végtelenül nagy árat fizetett atyja életéért. Annál nagyobb azonban az ijedelme, amikor Luisa újabb levelét olvassa, amelyben a leány fel szándékozik tárni Rodolfó előtt tettei hátterét, és kéri a fiatalembert, lépjenek együtt arra az útra, ahol minden emberi aljasság hatalmát veszti, és ahol megszűnik a földi lét minden kínja. Látva azonban teljesen megtört édesatyja fájdalmát, Luisa eltépi levelét, és hajlandónak mutatkozik vele együtt elhagyni e tájat, hogy más vidéken kezdjenek új életet. Mikor az öreg megnyugodva távozik, és Luisa térden állva ájtatos imába merül, Rodolfó lép a szobába. Titokban mérget tölt az asztalon álló tejeskancsóba, azután a leányhoz fordul. Csak annyit kérdez tőle, valóban ő írta-e a Wurmnak címzett levelet. Luisa tétovázó »igen«-je után egy korty italt kér tőle, majd miután ivott a mérgezett tejből, felszólítja a lányt: igya ki a maradékot. Amikor ez is megtörtént, elárulja a leánynak, hogy mindkettőjüknek már csak perceik vannak hátra a földön. Luisa a halál torkában úgy érzi, nem köti már a Wurmnak kényszer hatása alatt tett eskü, és feltárja a valóságot. Rodolfó kétségbeesett jaj szavára besiet Miller, éppen jókor, hogy haldokló leányát még utoljára átölelje. Ebben a pillanatban lép be Wurm kíséretében Walter. Rodolfónak még van annyi ereje, hogy villámgyorsan kardot rántson, és leszúrja a gaz árulót, majd ő maga is összerogy. Utolsó szavai atyját illetik: fiának halála legyen a büntetés az apa bűneiért, azután élettelenül hanyatlik Luisa holtteste mellé.

librettó olaszul   vagy   itt

magyar nyelvű librettó

Zongorakivonat énekszólamokkal   vagy   itt

Ezúttal egy Deutsche Grammophon felvétel

Katia Ricciarelli - Luisa

Placido Domingo - Rodolfo

Elena Obraztsova - Federica

Renato Bruson - Miller

Gwynne Howell - Il Conte di Walter

Wladimiro Ganzarolli - Wurm

Audrey Michael - Laura

Luigi De Corato - Un contadino

Chorus and Orchestra of the Royal Opera House, Covent Garden - Lorin Maazel

02 - Scena Prima / Introduzione

03 - "Ti desta, Luisa Regina de ' corri"

04 - "Ecco mia figlia"

05 - "Lo vidi, e'l primo palpito"

06 - "T'amo d'amor ch'esprimere"

07 - Scena : "Ferma ed asculta"

08 - Aria : "Sacra la scelta e d'un consorte"

09 - "Costarti, o vecchio debole"

10 - "Ah ! fu giusto il mio sospetto !"

11 - Scena seconda / Scena : "Che mai narrasti !"

12 - Aria : "Il mio sangue, la vita darei"

13 - Scena : "Padre... M'abrbaccia... Portador son io"

14 - Coro : "Quale un sorriso d'amica sorte"

15 - Scena e Duetto : " Duchessa... Dall'aule raggianti di vano splendor"

16 - Scena Terza / Coro di cacciatori e Finale I : "Sciogliete i levrieri"

17 - "Del Conte di Walter figlio"

18 - "Tu, tu signor, fra queste soglie !"

19 - "Fra ' mortali ancora oppressa"

20 - "I cenni miei si compiano"

21 - Scena prima / Introduzione : "Ah ! Luisa, Luisa, ove sei ?"

22 - Scena : "Il padre tuo... Finisci"

23 - Aria : "Tu puniscimi, o Signore"

24 - "Qui nulla s'attenta imporre al tuo core"

25 - "A brani, a brani, o perfido"

26 - Scena seconda / Scena : "Egli delira; sul mattin degli anni"

27 - Duetto : "L'atto retaggio non ho bramato"

28 - Scena : "Vien la Duchessa !"

29 - Quartetto : "Presentarti alla Duchessa puoi, Luisa.. Come celar le smanie"

30 - Scena Terza : "Il foglio dunque ?... Io tutto gia vi narrai"

31 - Aria e Finale II : "Quando lo sere al placido"

32 - "Di me chiedeste?... Appressati. Leggi"

33 - "L'ara, o l'avello apprestami"

34 - Coro d'introduzione: "Come in un giorno solo"

35 - "O dolce amica, e ristorar non vuoi di qualche cibo"

36 - Scena e Duetto : "Pallida, mesta sei... No padre mio, tranquilla io son"

37 - "La tomba e un letto sparso di fiori"

38 - "Adrem, raminghi e poveri"

39 - Scena e Preghiera : "ah ! l'ultima preghiera in questo caro suolo"

40 - Duetto : "Piangi, piangi, il tuo dolore"

41 - "Donna, per noi terribile ora squillo... Maledetto il di ch'ion nacqui"

42 - Terzetto finale : "Padre, ricevi l'estremo addio"

Mp3 - 44100 Hz - 320 kbps

Letöltés / Download

vagy

Letöltés 1  és  Letöltés 2