2015. szeptember 6., vasárnap

Mozart: A varázsfuvola (Die Zauberflöte)

A varázsfuvola (Die Zauberflöte, K.620)

Ősbemutató: Bécs, Theater auf der Wieden, 1791. szeptember 30.
Szövegkönyv: Emanuel Schikaneder

I. felvonás
Tamino herceget az Éj királynőjének három udvarhölgye menti meg egy óriáskígyótól, de Papageno, a madarász az ájulásból feléledő hercegnek azt állítja, hogy ő végzett vele. Hazugságát a hölgyek azzal büntetik, hogy lakatot tesznek a szájára. Aztán egy képet adnak Taminónak, amely Paminát, az Éj királynőjének elrabolt leányát ábrázolja. Tamino beleszeret a képen ábrázolt lányba, és elhatározza, hogy kiszabadítja.
Megjelenik a királynő is, és szavát adja: ha sikerrel jár, a herceg elnyeri lánya kezét. Tamino kap egy varázsfuvolát, Papageno pedig egy csodás harangjátékot, és együtt kelnek útra Sarastro birodalmába, ahol Pamina fogságban sínylődik.
Amikor odaérnek, külön-külön indulnak a keresésére. Papageno érkezése megmenti Paminát Sarastro szerecsen szolgájától, Monostatostól, aki a lányt meg akarja büntetni szökési kísérlete miatt. Papageno és Pamina együtt indulnak Tamino fellelésére, aki időközben egy templomhoz ért, ahol egy pap felvilágosítja őt, hogy valójában az Éj királynője a gonosz, nem pedig Sarastro, aki a Bölcsesség templomának főpapja.
Papageno és Pamina szembetalálkozik Monostatosszal és rabszolgáival, de a harangjáték segítségével elmenekülnek. Sarastro és kísérete jelenik meg a nép előtt. Pamina ott végre találkozik Taminóval, és rögvest egymásba szeretnek.

II. felvonás
Taminónak és Papagenónak nehéz próbákon kell keresztülmenniük, ha bebocsátást kívánnak nyerni a beavatottak közé. Az első próba a hallgatásé. Miközben Pamina alszik, a gonosz Monostatos csókot próbál lopni tőle, de megjelenik az Éj királynője, elkergeti, majd egy tőrt ad leányának, és azt követeli tőle, ölje meg Sarastrót. Monostatos, aki mindent hallott, zsarolni próbálja Paminát, amikor belép Sarastro. Tud a királynő terveiről, de nem akar bosszút állni rajta, mert a testvériség tagjait a szeretet köteléke fűzi össze.
Papageno egy pillantást vethet kijelölt párjára, Papagenára, de figyelmeztetik, hogy ha kudarcot vall a próbákon, soha nem lehet az övé. Az utolsó, legnehezebb próba következik, Paminát elviszik Taminóhoz, és a varázsfuvola segítségével együtt kelnek át a tűzön és a vízen. Papageno végül mégis elnyeri Papagena kezét, noha az első próbával járó csöndet sem sikerült soha megtartania. Hiába támad rá az Éj királynője, a három udvarhölgy és Monostatos Sarastro birodalmára, nagy mennydörgés közepette a mélybe süllyednek, a többiek pedig boldogan ünneplik a Fény győzelmét a Sötétség felett.

Karl Friedrich Schinkel színpadterve (1816)

A varázsfuvola Mozart legkülönösebb operája. Egyrészt két, veszélybe sodródó szerelmespár lebilincselő története, másrészt viszont elvont allegória.
A bizarr szövegkönyvet Emanuel Schikaneder, a sokoldalú színész, énekes, impresszárió írta, aki ugyanannak a szabadkőműves-páholynak volt a tagja, mint Mozart (és korábban Haydn). Elsősorban ez a kapcsolódási pont vezette Mozartot arra, hogy segítsen Schikanedernek biztosítani a Theater auf der Wieden sikerét, barátját ugyanis csőd fenyegette.
Egyetértettek abban is, hogy az énekes színészek társulatának egy Singspiel felelne meg leginkább, amelyhez Schikaneder írná a szöveget, Liebeskind 1786-os „Lulu oder Die Zauberflöte" című tündérmeséje nyomán. A cselekmény a forrásszöveghez hasonlóan a varázslatos Egyiptomban játszódik, ahol jóképű hercegek, démoni királynők, gonosz emberrablók, kígyók és természetfeletti jelenségek csapnak össze. Ezenfelül a szabadkőművesség is ide vezette vissza a gyökereit.
A Mozart korabeli Bécs szabadkőművesei filozófiai társulásnak tekintették magukat, amelynek el kell szenvednie a Habsburg-hatalom és a katolikus egyház üldözését. Innen nézve egész más színben tűnik fel A varázsfuvola: a látszólag jóindulatú, ám tébolyult Éj királynője talán Mária Teréziának feleltethető meg, aki igen szeszélyesen viszonyult a titkos társasághoz; az elvetemült Monostatos az egyház jelképe lehet; a bölcs Sarastrót Mozart mintha Ignaz von Born bécsi tudósról, neves szabadkőművespáholy-társáról mintázta volna. E sajátos összefüggéseken túl a további szereplők a szabadkőműves-eszmények különféle aspektusait emelhetik ki. így Papageno és Papagena a természet két egyszerű gyermeke, míg Pamina és Tamino a szellemi közösség révén kifinomultabb utakon jutnak el a beteljesült egységre. A hármas bűvszám ismételt feltűnése szintén a szabadkőműves-jelképrendszerre utal: a nyitány alaphangneme például Esz-dúr, amelyben három bé az előjegyzés, ráadásul ugyanazzal a három akkorddal kezdődik, amely a három hölgy, illetve a három fiú belépését is jelzi, és Taminónak is három próbát kell kiállnia. A rá és Papagenóra váró megmérettetések határozottan emlékeztetnek a szabadkőműves-rítusokra. Ugyanakkor e párhuzamokat nem egészíti ki a szövegkönyvíró vagy a zeneszerző egyetlen utalása sem, amelyre megbízható elemzést alapozhatnánk. Még Jacques Chailly is, aki háromszáz oldalas könyvben „rántotta le a fátylat" A varázsfuvoláról, kénytelen volt beismerni, hogy a maga és a mások elméletei is részben merő találgatáson alapulnak.
Végső soron azonban A varázsfuvola rejtett jelentése kevésbé fontos, mint a nyíltan feltárt téma, amelyet népszerű dallamok, emelkedett áriák, glucki drámaiság és bel canto megnyilvánulások lanyhulatlan izgalommal lendítenek egyre csak előre.
Akár Mozart előző Singspieljében, a Szöktetésben, a stílus ezúttal is nyaktörő sebességgel cikázik a szélsőségek között. A magasztos opera seriától (az Éj királynője és Sarastro) néhány perc leforgása alatt a bohózatszerű opera buffáig (Papageno) jutunk. A két véglet között pedig a még Mozart szintjén is kivételes, gyönyörűséges dallamvezetés ver hidat: a szívből jövő szerelmi áriáktól (Tamino „Dies Bildnis ist bezaubernd schön" kezdetű áriája Pamina arcképéhez) a nevetségesen együgyű tételeken keresztül (Papageno és Papagena duettjében mintegy negyvennyolcszor hangzik el, hogy „Pa-pa-pa-pa") a hajmeresztő koloratúratébolyig (az Ej királynője gyilkos — és gyilkosan nehéz — „Der Hölle Rache kocht in meinem Herzen" kezdetű áriája). A bohózat néha eluralkodik a komoly tartalom felett, de hát a közönségnek voltaképpen ez kellett. Amikor azonban Mozart szellemi eszménnyé magasztosítja Pamina és Tamino fizikai vonzalmát, A varázsfuvola egyszerre teszi magáévá a barokk opera sajátosságait, és készíti elő az utat a Trisztán és Izolda eksztatikus zenedrámája felé.


 

 
Az opera meséje (Rost Andrea előadásában hallható is), librettó magyar és német nyelven    vagy    itt


Egy régebbi bejegyzésem, ahol magyar nyelven letölthető az opera színészek és operaénekesek közös előadásában:



2015. június 15., hétfő

Mozart: Fogaro házassága (Le Nozze di Figaro)


Négyfelvonásos vígopera
Szövegét Beaumarchais vígjátéka nyomán Lorenzo da Ponte írta.
Személyek:
Gróf Almaviva (lírai bariton)
Rosina grófné, a neje (drámai vagy súlyosabb lírai szoprán)
Susanne, a grófné szobalánya (lírai vagy lírai koloratúr szoprán)
Figaro, a gróf komornyikja (mély bariton, esetleg basszbariton vagy buffó basszus)
Cherubin, a gróf apródja (lírai szoprán vagy mezzoszoprán)
Marcellina, házvezetőnő (mezzoszoprán vagy magas alt)
Basilio, zenemester (buffó tenor)
Bartolo, sevillai orvos (basszus)
Antonio, kertész (buffo basszus)
Barbarina, a leánya (lírai szoprán)
Don Curzio, bíró (tenor)
Két leány (szoprán és mezzoszoprán)

Énekkar: parasztok, szolgák, vendégek. Kis létszám.
Zenekar: kis együttes.
Történik: Almaviva gróf kastélyában és a kastély parkjában, Sevilla közelében, a XVIII. század közepén.
Színhely: I. felv.: Figaro és Susanne szobája, II. felv.: előkelően berendezett szoba a kastélyban, III. felv.: a kastély díszterme, IV. felv.: a kastély parkja.
Ősbemutató: 1786. május. 1. Bécs.

Mozart 1785 novemberétől 1786 áprilisáig dolgozott a Figarón. Amikor a partitúra elkészült, még érvényben volt a rendelkezés, amely Beaumarchais művét leparancsolta a színpadokról. Da Ponte azonban - aki ez idő tájt az udvari szövegíró büszke és hangzatos címét is viselte - elérte a császárnál a tilalom feloldását, s egyben az opera műsorra tűzését. A Mozart-ellenes intrika természetesen most is megtette, ami tőle tellett, az 1786. május 1-én lezajlott premier mégis komoly sikert aratott. Az ellenfelek azonban nem pihentek, és a mű hamarosan lekerült a repertoárról. Az igazi, a végleges diadalt csak a prágai bemutató hozta meg ugyanez év decemberében.

Mozart maga javasolta Lorenzo da Ponténak, az akkortájt már nagyhírű szövegírónak, készítsen számára Beaumarchais Le mariage de Figaro ou la folle journée című vígjátékából librettót. Beaumarchais műve, melyben a főszerepet egy polgári, sőt paraszti származású szerelmespár játssza, és ráadásul még alaposan meg is leckézteti főúri gazdáját, abban a korban hallatlan merészségű, egyenesen forradalmi tettnek számított. Da Ponte elfogadta Mozart ajánlatát, és a zeneszerzővel szerencsésen együttműködve elkészítette szövegkönyvét. Az eredeti színdarab néhány túlzottan kiélezett helyzetét ügyesen elsimította, a forradalom előtti Franciaország viszonyaira történő utalásokat pedig elejtette. Az eredeti mondanivaló lényegét azonban érintetlenül meghagyta. Ugyanígy megtaláljuk benne mindazokat a szerelmi intrikákat, kusza bonyodalmakat, melyek közül az egyik még meg sem oldódott, máris kezdődik a másik. Szerepel még átöltözés, személycsere, színlelt udvarlás és valódi féltékenység, egyszóval mindaz, ami nélkül vígjáték el sem képzelhető e gáláns korszakban.

A Figaro muzsikáját bámulatra méltó kiegyensúlyozottság, páratlanul finom és választékos hangvétel jellemzi. Mozart az olyan szélsőséges érzelmeket, mint a féltékenység, a bosszúvágy, a groteszk komikum vagy az éles irónia, úgy ábrázolja, hogy az sohasem bántó, sohasem kirívó. Mindenen átragyog a lelke mélyéből fakadó derűs humanizmus. Szereti embereit, botlásaikkal együtt, de ugyanakkor teljes határozottsággal ítélkezik az emberi és társadalmi hibák felett. Még a hangfajták megválasztásával is kerülte a szélsőségeket: az operának nincs vezető tenor- vagy kiemelkedő basszusszerepe. A tizenegy szólista közül öt vagy hat lényegében egyformán jelentős feladathoz jut. Egyedülálló műremekek az együttesek is, a legnagyobbat mégis a két fináléban alkotta Mozart. Csak ilyen bámulatosan szilárd formaépítkezés, állandóan megújuló témabeli invenció és tévedhetetlenül biztos drámai érzék vezetheti az összevissza kuszálódott cselekményszálakat zökkenő nélkül célhoz.
A CSELEKMÉNY
I. felvonás
Figaro a gróftól kapott szobát rendezgeti, Susanne menyasszonyi fátylát próbálja. A szerelmes vőlegény lelkesedése azonban csakhamar lelohad, amikor megérti, mi rejlik a gróf »nagylelkű« ajándéka mögött, hiszen mi sem egyszerűbb, mint a szolgálatkész komornyikot valami megbízatással jó messzire elküldeni, s közben az árván otthon hagyott menyecskét »néhány jó szóval« megvigasztalni. Marcellina és Bartolo jóvoltából Figaro küszöbönálló házassága elé azonban még akadályok gördülnek. A ravasz borbély ugyanis valaha pénzt kért kölcsön az öreg házvezetőnőtől, de ezt csak azzal a feltétellel kapta meg, hogy feleségül veszi az agg leányzót, ha nem tudná adósságát visszafizetni. Marcellina házassági tervét Bartolo is készséggel támogatja. Cherubin, a kis apród Susanne-nak panaszolja el bánatát: a gróf szerelmi kalandon csípte rajt, s most bizonyára elűzi a háztól. Váratlanul betoppan Almaviva gróf, az apródnak alig sikerül észrevétlenül egy szék háta mögé bújni. A gróf azonnal hevesen udvarolni kezd felesége komornájának, de kívülről Basilio hangja hallatszik, s most ő is a szék mögé rejtőzik, amely mögött eddig az apród lapult. Ennek viszont még idejében sikerült a székben elhelyezkednie, ahol Susanne egy ruhadarabbal letakarja. Az énekmester félreérthetetlen célzásokat tesz a grófnak Susanne iránt táplált gyengéd érzelmeire. Megjegyzései a grófnét sem kímélik, mire a gróf képtelen türtőztetni magát, és előlép a szék mögül. A zenemester azonban cseppet sem ijed meg, hiszen nyilván nehéz lenne bárkinek is megmagyarázni, miért bujkál a méltóságos úr egy szék háta mögött a csinos komorna szobájában. Rövidesen előkerül Cherubin is, majd megjelenik Figaro egy sereg környékbeli fiatal élén, hogy megköszönje ura nagylelkűségét, aki önként lemondott a minden mátkapárt megcsúfoló »jus primae noctis«-ról. Cherubin komolyabb büntetés nélkül megússza a dolgot, de mint a gróf ezredéhez újonnan kinevezett tisztnek, azonnal el kell hagynia a kastélyt.

II. felvonás
A grófné fájdalmasan gondol azokra az időkre, amikor férje még gyengéden szerette. Egyedül Susanne-ban és Figaróban bízik; nekik talán sikerül újból feléje fordítaniuk a csapodár gróf szívét. Hármasban tervet szőnek: Figaro levelet ír a grófnak, és ebben arról értesíti, hogy a grófné este találkára készül. Susanne ellenben a grófot hívja találkára, amelyre viszont a női ruhába öltöztetett apródot akarják elküldeni. Éppen, amikor Cherubin a szobalány ruháját próbálja, kopogtat a bezárt ajtón a gróf. Az apród erre gyorsan a szomszédos szobába - a grófné hálószobájába - rohan, s magára zárja az ajtót. Míg a tétovázó grófné végre ajtót nyit férjének, az már szinte tombol a dühtől és féltékenységtől, annál is inkább, mivel neje semmiképpen sem akarja hálószobájába beengedni. A gróf végül is türelmét vesztve, szerszámokat hoz, hogy az ajtót kifeszítse. Csakhogy ezalatt Susanne sietve besurran a grófné szobájába, az apród pedig az ablakon át elmenekül. Így a grófi pár legnagyobb meglepetésére, a grófnő hálószobájából - Susanne lép ki. A bonyodalmaknak azonban még nincs vége. Antonio látott valakit az ablakon kiugrani... Figaro, hogy a helyzetet mentse, ezt gyorsan magára vállalja. Igen ám, de az illető egy iratot is elveszített ugrás közben, s ez most a gróf kezébe jut. Ha Figaro volt a bátor légtornász, mondja meg: mi van az írásban. Bármilyen talpraesett is a borbély, most az egyszer komolyan zavarban van. Még szerencse, hogy a grófnénak sikerül a férje kezében levő iratot elolvasni, és súghat Figarónak. Viszont újabb bonyodalom is jelentkezik: Marcellina, Bartolo és Basilio adják elő panaszukat. A gróf ezzel is időt nyer, meg nem is lát egészen tisztán az ügyben, ezért bírói tárgyalást rendel el.

III. felvonás
Susanne találkát ígér estére a grófnak, melyre a szobalány ruhájában a grófné fog elmenni. Lezajlik a bírósági tárgyalás, de egyáltalán nem úgy végződik, ahogyan azt a gróf szerette volna. Kiderül, hogy Figaro nem más, mint Bartolo és Marcellina rég elveszett gyermeke. A boldog mama most hozományként adja megkerült fiacskájának az egykori kölcsönt. Ezekután már semmi sem állhat a házasság útjában. A grófné a találkára hívó levelet diktálja Susanne-nak - férje számára. Bevonul a násznép, s Almaviva gróf - mit is tehetne egyebet - felteszi Susanne fejére a fehér mirtuszkoszorút. A boldog menyasszony eközben kezébe csúsztatja a levélkét.

IV.  felvonás
Barbarina a kertben keresi a tűt, mely Susanne levélkéjét összefogta, s melyet a szobalány - mint a beleegyezés jelét - visszakért. Figaro is tudomást szerez az ügyről, és - mivel nem tudja, hogy a találkára nem Susanne, hanem a grófné fog elmenni - azt hiszi, újdonsült felesége máris megcsalja. Megérkezik a gróf és tüzesen ostromolja - saját álruhás feleségét. Ezalatt Figaro színleg Susanne-nak udvarol, akiről ruhája alapján úgy véli, hogy a grófné, de vallomását akkor is folytatja, amikor ráismer a komorna hangjára. Kap is ezért néhány alapos pofont ifjú nejétől. A grófnak azonban bűnhődnie kell, és - amint tervezték - bele is esik a csapdába. Amikor fülöncsípi komornyikját, aki feltűnő hangosan teszi a szépet a »grófné«-nak, és óriási lármát csapva kardot, bosszút, miegyebet emleget, mindenki odasiet, hogy leleplezze a »bűnösöket«. Akkor azonban megjelenik az igazi grófné, és a megszégyenült gróf bűnbánóan esik előtte térdre.
Librettó olasz és magyar nyelven, az opera meséje (meghallgatható Rost Andrea előadásában is)
Itt   vagy   itt

A kedvenc előadásom: Glyndebourne, 1973




Verdi: Aida

Az eredetileg feltöltött Aida pdf (librettók és operamese) mellett egy újabb, amiben az opera meséje meg is hallgatható Rost Andrea előadásában.




2015. február 24., kedd

Mozart: Szöktetés a szerájból


Die Entführung aus dem Serail

Ősbemutató: Bécs, Burgtheater, 1782. július 16.
Szövegkönyv: Bretzner és André Bellmont und Konstanze, oder die Verführung aus dem Serail c. operettje nyomán ifjabb Gottlieb Stephanie

Constanza, Belmonte szerelmese - Caterina Cavalieri - szoprán
Blonde, a komornája -Theresia Teyber - szoprán
Belmonte, nemes ifjú - Valentin Adamberger - tenor
Pedrillo, a szolgája - Johann Ernst Dauer - tenor
Ozmin, a pasa felügyelője - Ludwig Fischer - basszus
Szelim pasa - Dominik Jautz - próza

I. felvonás
Constanzát és szolgálóját, Blondét Pedrillóval együtt tengeri kalózok rabolták el, és eladták rabszolgának. Most a török Szelim basa udvarában szolgálnak. Constanza szerelmese, Belmonte messziről érkezik ide. A kastély kerítésénél találkozik Osminnal, a basa egyik felügyelőjével, aki eleinte nem hajlandó beszédbe elegyedni vele, ám Pedrillo nevének említésére dührohamot kap. Osmin elmegy, Belmonte pedig találkozik Pedrillóval, elmondja, hogy szeretné megszöktetni őket. A szolga megígéri, hogy építőmesternek álcázva bemutatja gazdáját a basának. Szelim nagy pompa közepette érkezik, és kíséretében ott van Constanza is, akit Szelim hiába kérlel, hogy ajándékozza meg a szerelmével. Pedrillo bemutatja Belmontét a basának.

II. felvonás
Blondét a basa Osminnak adta, hogy az ő rabszolgája legyen. A török faragatlanul próbálja a szelet csapni Blondénak, ám a lány Pedrillóba szerelmes, és „szabadnak született angol hölgy" lévén fenntartja a jogot, hogy párt válasszon magának. Constanza inkább meghalna, mint hogy megszegje Belmonténak tett hűségesküjét. Pedrillo megosztja Blondéval a szökési terv titkát, és leitatja Osmint, hogy ne legyen láb alatt. Belmonte végre találkozik Constanzával és boldogan készülnek a menekülésre.

III. felvonás
Osmin leleplezi a szökési kísérletet, és a szökevényeket a basa elé hurcolja. Ekkor kitudódik, hogy annak idején Belmonte apja küldte száműzetésbe Szelim basát, aki azonban bosszú helyett nagylelkűen szabadon engedi az ifjút, és vele három társát is.


II. József császár a bécsi Burgtheater keretében 1778-ban megalapított német nyelvű operatársulat, a Nationalsingspiel számára rendelt Mozartnál új, német nyelvű daljátékot — így született a Szöktetés, a török témák iránti korabeli érdeklődés egyik különleges megnyilvánulása. A szerző júliusban kapta kézhez a szövegkönyvet, s a következő év májusában fejezte be a munkát, tehát az akkori viszonyokat tekintve, feltűnően hosszú ideig dolgozott rajta. Bár egyes számokat olykor néhány nap alatt elkészített, egyre jobban elmélyedt a mű dramaturgiai problémáiban, és hosszasan tanulmányozta a különböző megoldások lehetőségeit. Az udvari intrikusok, Salierivel az élen majdnem elgáncsolták a bemutatót. Végül a császár határozott parancsára mégis színre került, és hatalmas közönségsikert aratott. A kritika már közel sem fogadta hasonló lelkesedéssel az új Mozart-operát, és az anyagi siker is meglehetősen szerény volt.

Az egzotikus hitetlenek fogságában sínylődő hölgyek története nem valami eredeti, ám Mozart operája a legegyenesebb ívű és leglendületesebb feldolgozás, amely kétórányi felhőtlen szórakozást ígér. A muzsikáját két alapvető tulajdonság jellemzi: a zene drámai ereje, valamint az egymástól nagyon is különböző emberi jellemek tökéletes rajza. Ezért mondják néhányan, hogy egységesebb a Szöktetés hangulata, mint a zenei stílusa.
A zene már nem csak illusztrál, hanem előbbre is viszi a cselekményt, bár ennek a feladatnak a megoldásában kétségtelenül sokat segítenek a prózai részek.
Csodálatosan mély és emberi a Konstanza – Belmonte szerelmespár, és tökéletes a másik pár zenei jellemzése. Ozmin alakjában Mozart az olykor kedélyes, máskor házsártos, végül bosszút lihegő muzulmánt rajzolja. Ez a figura talán a legtökéletesebb, mert a legsokrétűbb. Mozart egyforma biztonsággal formálja meg valamennyi vonását.
A keleties légkör szintén elragadó. Mozart a lármás janicsárzene lehetőségeit éppúgy kihasználja, mint a Közel-Keletet imitáló furcsa modulációkat; a nyitány különös ritmusképletei, az ünnepélyes epizódok és a nagy formátumú kórusok pedig tovább fokozzák az izgalmakat. A találékony szerelmesek, az ügyefogyott ellenlábas, az együtt érző zsarnok és a dicsőséges, lélekemelő megoldás együttesen teszik a Szöktetést a 18. század legellenállhatatlanabb vaudeville-jévé.




 
Partitura   vagy   itt



L’Opéra de Zürich (2003)

Vezényel: Christoph König

Konstanza - Malin Hartelius
Blonde - Patricia Petibon
Belmonte - Piotr Beczala
Pedrillo - Boguslaw Bidzinski
Osmin - Alfred Muff
Szelim basa - Klaus Maria Brandauer


2014. december 31., szerda

Ravel: A pásztoróra (L'heure espagnole)


Mindaz, amit Ravel valaha komponált, ma is a koncerttermek és operaházak repertoárján található, ám négy évtizedes pályafutása alatt mintegy 15 órányi zenét írt mindösszesen. Nemritkán ölt abszurd mértékű energiát olyan művek csiszolgatásába, amelyek valójában már készen voltak. Erőteljes nyomot hagyott munkáján, egyéniségén az apja „svájci órás“-ra valló türelmes, szorgalmas, precíz és megbízható alapossága. (Joseph Ravel valójában svájci származású mérnök volt, jelentős találmányait nagyra becsülték, ő szerkesztette az első kétütemű motort.)

Ezt a remekművet, a vígopera e kései gyöngyszemét a zeneszerző apjának szánta ajándékul. Ám a bemutatót megelőző szokásos huzavona következtében az már nem érhette meg a premiert.

A darab egészében és legapróbb részleteiben is Ravel egyéniségét tükrözi: a spanyol miliő éppúgy, mint az órásműhely megannyi ketyegő szerkezetének látszólag összevissza, valójában azonban mérnöki pontossággal megkonstruált lármája;a szerelmi vágyát beteljesíteni nem tudó szépasszony kielégületlen éhsége éppúgy, mint udvarlóinak finom mívű pillanatfelvétele; a helyzetkomikum magával ragadó pikantériája és a bonyolult mikromelodika lenyűgöző szellemessége együttesen alkotják azt az egyszeri színpadi csodát, amelyhez a zene történetében talán csak Mozart Figarója hasonlítható. (Pándi Marianne)

1907-ben röpke négy nyári hónap alatt komponálta, a bemutatóra azonban 1911-ig kellett várnia. Ugyanezen az estén adták elő Massenet Thérèse c. operáját is. A közönség udvariasan tartózkodó volt, ám a sajtó most a szokottnál jobban kedvezett Ravel művének.
„A pásztoróra különös darab, minden bizonnyal Ravel legjobb alkotása ... A pásztoróra zenekara elbűvölő, ragyogó, egyedülálló, változatos.“ (Le Temps)
„Ravel zenéje egészen a játékosságig, a paradoxonig francia.“ (Novuelle Revue Francaise)

Amire vállalkoztam, meglehetősen merész dolog — írja Ida Godebskának — : feltámasztani az olasz opera buffát, pusztán magát az elvet. Ez a mű nem a hagyományos formában készült. [...] A pásztoróra zenés komédia. Mit sem változtattam Franc-Nohain szövegén, néhány húzástól eltekintve. Csak a záró kvintett formája, prozódiája, hangzási effektusa emlékeztet a hagyományos együttesre. Egyébként inkább a deklamáció ismerős, mint az ének. A francia nyelvnek, akárcsak a többi nyelvnek, megvan a maga sajátos hangsúlya, zeneisége. Miért ne használnánk fel ezt a helyes prozódia megteremtéséhez?
A mű szellemisége kifejezetten humoros. Elsősorban zenével, harmóniával, ritmussal, hangszereléssel igyekeztem az iróniát kifejezni, és nem - mint az operettekben szokás - a szavak önkényes és komikus halmozásával.

A pásztoróra (L'heure espagnole)
Vígopera egy felvonásban

Keletkezés: 1907
Szövegkönyv: Franc-Nohain (Maurice Etienne Legrand)
Ősbemutató: Párizs, Opéra Comique, 1911. május 19.

Torquemada - tenor - Maurice Cazeneuve
Concepción - mezzoszoprán - Geneviève Vix
Gonzalve - tenor - Maurice Coulomb
Ramiro - bariton - Jean Périer
Don Iñigo Gomez - basszus - Hector Dufranne

Történik a XVIII. században, Toledóban.

Cselekmény

Torquemada órásmester kénytelen magára hagyni műhelyében feleségét, Concepciónt és egyik ügyfelét, a daliás öszvérhajcsár Ramirót, mert be kell állítania a városka toronyóráját. Concepción aggódik, mert bármikor betoppanhat szeretője, a költő Gonzalve. Megkéri Ramirót, hogy vigyen fel egy nehéz állóórát a hálószobájába. Ramiro felkapja az órát és indul vele futólépésben, így aztán olyan hamar visszaérkezik, hogy az idő közben megérkezett Gonzalve-ot az asszonyka nem tudja már máshová rejteni, mint egy másik állóórába. A fiatalasszony azonnal feltalálja magát:
Ej, elvétettem a dolgot... Azt a másik órát hozza ki, emezt pedig vigye be helyette a hálószobába!“ Így Gonzalve-ot az öszvérhajcsár csempészte be a pásztoróra színhelyére. De a költő a hálószobában csak szerelmes frázisokat tud mondani, férfiként csapnivaló. Ráadásul megjön Don Iñigo Gomez bankár, a másik udvarló is, aki szintén el akarja csábítani Concepciónt. Nosza, a szépasszony begyömöszöli ezt is az óratokba, s Ramirót megint csak szívességre kéri: ezt az órát vigye be, amazt hozza vissza. A szállítás pompásan sikerül. Most már Don Gomez van a hálószobában, de ő is kudarcot vall. Ezután ő is elbújik az egyik állóórába. Gonzalve kilopódzik búvóhelyéről, ám rögvest vissza is mászik, amikor hallja, hogy Ramiro közeleg. Concepción kesereg, hogy csak megy az idő, és nem történik vele semmi. Végül eszébe jut a megoldás, az erős, izmos Ramiro, ezért azt javasolja neki, hogy ők menjenek fel kettesben az emeletre. Amikor megérkezik Torquemada, azt találja, hogy a két állóóra egy-egy férfit rejt. Don Inigo és Gonzalve azt füllentik, hogy a szerkezet érdekli őket, és kissé vonakodva megvásárolják az órákat, Ramirónak pedig közben a pásztoróra jutott.


Ravel csipkelődő természete eszményi alapanyagra talált Franc-Nohain komédiájában, amelyet egy kritikusa „enyhén pornográf bohózatként" írt le. A színmű alapgondolata — amit Ravel szinte csorbítatlanul emelt át a librettóba — az, hogy a szexuális étvágy is óraműpontossággal működik, és az operát végigkíséri az órák és gépek ketyegése-berregése, aláfestve Concepción és szeretőinek körtáncát. Ravel a vígjáték mestereként zenei eszközökkel is felhívja a figyelmet szereplőinek gépiességére, mindamellett helyzetük mélységes emberségét sem mulasztja el érzékeltetni. Ravel spanyolos zenekarkezelése mindvégig sziporkázóan eredeti: a lenyűgözően extravagáns ütős szekcióban például három metronómot, kasztanyettákat, egy ostort és egy kakukkos órát is elhelyezett. A különleges hangszerek közül kiemelhetjük a kontrafagottot, illetve a fagottot és a szaxofont összeházasító szarruszofont, és ezek gazdag és érdes hangzásával különös nyomatékot kölcsönzött egyes kiemelt pillanatoknak. A humor legfontosabb forrása az apró, ám alapvető elcsúszások sora: az órák összevissza ketyegnek, a harmóniák és hangszínek kiszámíthatatlanul váltakoznak, Gonzalve és Concepción áhított ölelését meghiúsítja a da capo ária által megkövetelt ismétlés. Concepción „Ah, la pitoyable aventure" (Ó, ez a szánalmas kaland) kezdetű panaszát, illetve Gonzalve érzelmes és lírai ábrándozását leszámítva az operában nincsenek hagyományos „számok", és az énekesek — követve „az olasz buffó recitativók kvázi parlandóját" — inkább deklamálnak, mintsem énekelnek. Franc-Nohain kétértelműségeinek és Ravel zenei humorának szellemességét kiválóan egészítik ki a spanyolos fordulatok: e három tényező tüneményes csúcspontban, a „Jelenet és habanera" gunyoros együttesében tetőzik. Ez a kvintett vonja meg a darab egyenlegét: „A szerelem hajhászai közül végül is az öszvérhajcsár jár jól."

 



 


Ha valaki lemezre akarja venni A pásztorórát, a legfőbb akadály a zeneszerző utasítása: „dire plutôt que chanter" („inkább elbeszélve, mint énekelve"). A záróötöst és Gonzalve szerepét leszámítva a partitúra az énekes színészeknek kedvez az operaénekesekkel szemben. Az első, 1929-es felvételtől eltekintve azonban, amelyet maga Ravel vezényelt, szinte senki sem kísérelte meg kielégíteni a partitúra által megkövetelt parlando előadásmód követelményeit.
Ezzel együtt több igényes hangfelvétel is készült a műből, így például Ansermet 1953-as lemeze (Decca), amelynek Concepciónját Suzanna Dalco csaknem tökéletesen kelti életre, André Vessiéres pedig szórakoztatóan játssza túl Don Iñigo komikus szerepét.

Suzanne Danco - Concepcion
Paul Derenne - Gonzalve
Michel Hamel - Torquemada
Heinz Rehfuss - Ramiro
André Vessiéres - Don Iñigo Gomez
L'Orchestre de la Suisse Romande - Ernest Ansermet (Victoria Hall, Geneva, May 1953)

Mp3 - 44100 Hz - 192 kbps

 


Lorin Maazel 1965-ös, Deutsche Grammophon-féle változatának fő erőssége a női főszereplő, Jane Berbié - a franciásan stilizált karakteréneklés mintapéldája - , Michel Sénéchal kiváló Gonzalese és Gabriel Bacquier harsány Ramirója.

Jane Berbié - Concepcion
Jean Giraudeau - Torquemada
Gabriel Bacquier - Ramiro
José van Dam - Don Iñigo Gomez
Michel Sénéchal - Gonzalve
L'Orchestre National de la R.T.F. - Lorin Maazel

Mp3 - 44100 Hz - 320 kbps

 




2014. november 15., szombat

Bizet: Vasco de Gama (ode-symphonie)


Szimfonikus óda magánénekre, vegyeskarra és szimfonikus zenekarra
Szövegét Camões Luziádok c. eposza nyomán Louis Delâtre és Bizet írta.
Keletkezésének ideje: 1859—60, Róma.
Nagy mitológiai apparátus kíséri kalandos útján az óda hősét. Hajója a Tajóról fut ki a nyílt tengerre (hatásos melodráma). Az énekkar Európa nagy folyóihoz fohászkodik: kéri a Rhône, a Temze, az Odera, az Ebro segítségét, hogy egyesült erővel támogassák a vak-merő hajós útját. Matrózok, katonák felváltva énekelnek érzelmes, honvágytól telt és harcias, nyers dalokat. Léonard hajóstiszt a szép asszonyoktól vesz búcsút, és felidézi azt a dalt, amit Inez de Castro énekelt mindig alkonyatkor. A matrózok felfigyelnek: „halljuk, halljuk”, és felcsendül egy bolero, a Carmen második felvonásbeli Cigánytáncának őse:


A dal úgy ér véget, mint majd tizenöt év múlva a Seguidilla:
Ezt a bolerót később Bizet beépítette a IV. Iván partitúrájába, ahol a cár kegyence, az Ifjú bolgár énekli, oda nem illően.
A hajó már messzi kint jár a nyílt tengeren, a szél felborzolja a hullámokat, melyek egyre magasabbra tornyosulnak, és kitör a vihar, a hajósok réme. Bizet viharzenéje a kor hasonló operajeleneteinek legjobbjaival is felveszi a versenyt:

Az idézett motívum négyütemenként fél hanggal magasabban szólal meg, hangereje is fokozódik, és tomboló fortissimóban kulminál. Alig telt el három esztendő a Clovis et Clotilde óta, és már bontogatja szárnyait a drámai szerző. A vihar tetőfokán megszólal Adamastor fantom: „Je m’oppose à vos conquêtes; je suis le cap des tempêtes! Respectez cette barrière; retournez vite en arrière!” (Hevenyészett fordításban: „Szembeszegülök hódításotokkal; én vagyok a viharok foka! tiszteljétek e határt; térjetek haza!” A hajósokat nem rettenti vissza a vihar, megkerülik Afrika déli fokát, és nyitva áll előttük az út Ázsia felé. A dühöngő viharban imát mond a hajósnép: „Urunk, Te, aki megmentéd Mózest..”, a vihar alábbhagy, és az árbockosárból felkiált az őrszem: „Föld!” Az utasok révbe értek, küldetésük sikerrel jár. Hálahimnuszuk az óda fináléja. Mintha Meyerbeer írta volna...
Bár lírájában Gounod, egzotikumában David és együtteseiben Meyerbeer hatását tükrözi a mű, mégis nagyot lépett előre Bizet az önmegvalósítás útján. Jogosan dicsekedhetett édesanyjának, hogy most már igazán zenésznek érzi magát. Mozartot és Rossinit kiszorította lelkéből Beethoven és Meyerbeer, akinek túlbecsülésére Bizet rengeteg mondatot pazarol leveleiben.
Míg a Clovis et Clotilde példás iskolai dolgozat, a Vasco de Gama egy fejlett drámai érzékkel rendelkező, a maga útját öntudatosan kereső fiatal zeneszerző nagyon is figyelemre méltó műve. Még meg kell említenünk, hogy a krónikus időhiányban szenvedő Bizet a Vasco de Gama néhány részletét beledolgozta a Noé partitúrájába.
 

 


Montserrat Caballé:  "Ouvre ton coeur"