1851 januárjának első napjaiban Verdi visszatér Bussetóba, s a hó végén arról tájékoztatja a Fenice igazgatóságát,
hogy új operájából már csak az utolsó kettős zenéjének megírása van hátra. 1850 márciusában indították el a tárgyalásokat. Ekkor felhagyott a Trubadur és a Kean megzenésítésének tervével. Amikor áprilisban
elkezdte a komponálást, még nem közölte az igazgatósággal, hogy milyen témát választott.
A maga szokásos módján fogott munkához: hivatta Piavét, tőle kérte a verseket, s még azt is megszabta, hogy ezen vagy azon
a ponton milyen szavakra van szüksége. Megbízta Piavét, hogy már előzetesen szerezze meg a cenzúra hozzájárulását; a librettista biztosította, hogy a cenzúrával nem lesznek nehézségeik. Piave a Teatro La Fenice
házi szerzője volt, s így jól ismerhette az osztrák cenzúra kedélyváltozásait. Amikor a Fenice titkárának, Guglielmo Brennának, Verdi kebelbarátjának tudomására jutott a kérdés, ugyancsak azt állította
a Maestrónak, hogy a cenzúra nem fog akadályt gördíteni munkájuk elé. Más véleménye volt azonban a Fenice elnökének, Marzarinak. Ahogy megismerkedett a kiválasztott témával, azonnal kétségbe vonta, hogy a
Cs. és Kir. Közrendészeti Felügyelőség engedélyezné a bemutatót, s óvatosságra intette a Maestrót.
Verdi felháborodik Marzari megjegyzésein. A király mulat az egyik legjobb téma, ami eddigi pályafutása során a kezébe került:
„Nagyszerű helyzetek vannak benne: minden fordulat szülője Ferenc király könnyelmű,
élvhajhász személyisége, ez okozza Triboulet udvari bolond rettegését, Biancának, Triboulet lányának szenvedélyét, aki enged az álruhás uralkodó szerelmi vágyának. Ezek a fordulatok sok drámai helyzetet teremtenek,
köztük a kvartett-jelenetet. A kvartett hatásosságát tekintve mindig az egyik legkitűnőbb jelenet lesz, amellyel színházunk valaha is büszkélkedhetik. "
Verdi elmélyült a témában, sokat töprengett rajta, s megtalálta a „gondolatot, a zenei színezetet". Vallomásaiból tudjuk, hogy milyen módszert követett zeneszerzői munkája során. Gondosan tanulmányozta a
témát, gondolkodott rajta, hogy tisztán maga előtt lássa a színpadi alakokat, fizikai és szellemi körvonalaikban egyaránt, mintha éles fényű, domborművű ábrázolásban állnának előtte. Emlékezetből megtanulta
a librettó szövegét, szavalta, skandálta, hangsúlyozta, aztán a lelkében felgyülemlett szenvedély hullámain át szabadon áradhatott fantáziájában a zene.
Marzarinak lett igaza. Az osztrák cenzúra nem tűrheti ezt a vakmerőséget: „egy nyomorult bohóc" és egy dicső uralkodó
szembeállítását. Elrendeli, hogy a Fenice elnöksége nyújtsa be megtekintés céljából azt a librettót, amelyre Verdi zenéjét már éppen írja.
A betekintést haladéktalanul a szigorú betiltás követi. Tárgyalások kezdődnek a betiltás felfüggesztése ügyében, s
közvetítőként maga Marzari tájékoztatja a Maestrót a történtekről. Marzari maga sem reméli, hogy sikerre vezethetnek a tárgyalások, még akkor se, ha Franciaország királya helyett egy korabeli feudális úr
kerülne a darabba. Valóban a katonai kormányzó, de Gorzkowski lovag elrendeli a Közrendészeti Felügyelőség Cs. és Kir. Központi Igazgatójának: közölje a költővel és a zeneszerzővel, „ő sajnálja, hogy nem sikerült más területet választaniuk tehetségük kibontakoztatására, mint ezt a visszataszítóan erkölcstelen és közönségesen trágár témát, melynek Az átok
címet adják".
Általánosságban meglehetősen ismertek azok a viszontagságok, amelyeken a Maestrónak át kellett esnie, hogy bemutathassa ezt
az operáját, amely zeneszerzői pályájának egyik legnagyobb sikerévé vált. Néhány ponton azonban nem árt őket felidézni, hogy kiigazíthassunk meggyökeresedett tévedéseket.
A katonai kormányzó tilalma feldühíti Verdit. Piavét terheli a felelősség. Hiszen már május hónap óta egész sor levélben
arról biztosította Verdit, hogy semmi bonyodalom sem származhat a cenzúrából. A Maestro e biztatások alapján pedig a dráma zenéjének jó részét elkészítette már. Serényen haladt munkájával, hogy a kitűzött
dátumra be is fejezhesse. Most már nem lenne sem ideje, sem ereje, hogy más témát válasszon megzenésítésre.
Szó sincs tehát arról a sokat emlegetett negyven napi munkáról, amennyit a legenda, a Rigolettóval kapcsolatban emleget. Májusban
kezdte el, s hat hónapon át dolgozott rajta, igaz, hogy ez alatt végezte el az utolsó simításokat a Stiffelión, s elment Bolognába is, hogy jelen legyen a Macbeth felújításán, valamint Triesztbe, a Stiffelio első
előadásán. Verdi kijelenti, hogy teljességgél lehetetlen, hogy más operát komponáljon a tél folyamán. Erre a munkára decembertől márciusig maradt ideje, vagyis jóval több idő, mint negyven nap.
Verdi belátja, hogy jobban teszi, ha elfogadja a Közrendészeti Felügyelőség fejének, Carlo Martellónak tanácsát, aki hajlamos
a letiltás feloldására, amennyiben a librettót javaslatai szerint módosítják. Martello azt javasolja, hogy változtassák meg a főszereplő nevét, rangját és tulajdonságait. Ne legyen többé az opera címszereplője
Ferenc király, hanem Vendôme hercege. Ne legyen abszolút uralkodó, még akármilyen pici államé se. Az abszolutizmus húrját még érinteni sem szabad. Az a megoldás is elképzelhető, hogy a színpadi cselekményt
átteszik XI. Lajos korába, amikor Franciaország még nem volt egyesült állam, és egy burgundi vagy normandiai herceget ábrázolnak. Vagy még jobb, ha az osztrák uralom előtti Itáliát választják színterül, s
szereplőnek akár Pier Luigi Farnesét; személyében akár meg is lehetne állapodni. Ne legyen átok. S kéjenc se legyen az a szereplő, aki ily magas tekintélyt képvisel. Félre Tribolettóval, aki csúnya, nyomorék,
visszataszító. „Ily módon nem esik sérelem a színpadi illendőségen" — véli a Fenice igazgatója, aki elfogadja Martello változtatásait, majd bemutatja a Közrendészeti Felügyelőségnek a kiigazított szövegkönyvet, hogy az áhított engedélyt megkaphassa.
A Maestro azonban — alighogy átfutja a változtatásokat — már „eleget látott ahhoz, hogy megértse: az ily módon átalakított műből hiányzik a jellegzetesség, az érdekesség, s végül a színpadi helyzetek is jéghideggé változnak..." Véleményét Marzarihoz írott levelében foglalja össze:
„Az udvaroncok haragja értelmetlen. Az öregember átka, amely oly rettenetes és
fenséges az eredetiben, itt nevetségessé válik, hiszen az ok, mely átkozódásra készteti, többé nem olyan nagy jelentőségű, mert immár nem az alattvaló kel ki merészen királya ellen. Mi célja, milyen jelentősége
lehet enélkül az átok nélkül az egész drámának? A hercegnek feltétlenül kéjencnek kell lennie, különben nem hiteles Triboletto félelme, hogy lánya elő ne bújjék rejtekhelyéről, s lehetetlenné válik a
dráma. Miért megy el az utolsó felvonásban a herceg egy elhagyott kocsmába, hívás, megbeszélt találkozó nélkül? Nem értem miért kellene elhagynia a zsákot? Miért zavarja a zsák a rendőrséget? A hatástól
félnek? De már engedtessék meg nekem, hogy megkérdezzem: miért akarnak jobban érteni a színpadi hatáshoz, mint én? Ki a zeneszerző? Ki mondhatja meg, hogy ez a rész hatásos lesz, amaz meg nem?... Ha nincs a zsák,
akkor lehetetlen, hogy Triboletto egy fél órán át beszéljen a holttesthez, amíg egy villám fényénél fel nem fedezi, hogy a holttest — saját lánya. Végül látom, elkerülték, hogy Triboletto csúnya és púpos
legyen! Énekelhet egy púpos? Miért ne?... Hatásos lesz? Nem tudom; de ha én nem tudom, ismétlem, nem tudja az sem, aki ezt a változtatást javasolta. Én kifejezetten gyönyörű dolognak találom, hogy ezt a végsőkig
nyomorék és nevetséges, másfelől szenvedélytől és szeretettől átfűtött alakot megformáljam. Éppen e tulajdonságai és eredeti vonásai miatt választottam ezt a témát, s ha ezektől megfosztják, többé nem
készíthetem el a zenéjét. Ha valaki azt mondaná, hogy hangjegyeim a megváltoztatott drámával is érvényesülnének, akkor azt válaszolom: nem értem érvélését. Őszintén megvallom: zenémet — legyen szép
vagy csúnya — sohasem találomra írom, s mindig a jellegzetességre törekszem. Egyszóval, egy eredeti, nagyerejű drámából hideg közhelyek halmaza lett... Művészi lelkiismeretem nem engedi meg, hogy ezt a librettót
megzenésítsem."
Marzari nem tehet egyebet, mint hogy elismeri a Maestro ellenvetéseinek jogosságát, s Martellóhoz intézett „újabb kérelmek
tárgyává teszi". Az igazgató végül úgy dönt:
„Továbbra is úgy tartjuk, hogy meg kell változtatni a cselekmény helyét és
korát. Ebbe a Maestro is beleegyezik, ha megtartjuk a librettó színezetét és eredeti jellegét. Az I. Ferenc helyére kerülő szereplő legyen kéjenc, államának abszolút ura, s a bohóc legyen torz. Nem teszünk
ellenvetést a zsákkal kapcsolatban sem, mindössze ajánlatosnak tartjuk, hogy a bohóc lányának elrablása a színpadi illemnek megfeleljen."
Marzari Bussetóba küldi titkárát, Brennát és Piavét, akik mindketten jelen voltak a tárgyalásokon, hogy megegyezésre jussanak
a Maestróval. Verdinek végre parányi reménysége van arra, hogy bemutathassa operáját, melyet megígért, cím említése nélkül. Éppen ezt a címet kell most megtalálni.
A király mulat — nem jó; a királyi méltóság megcsúfolásának tetszhet. Az átok sérti az istenfélő lelkeket. Vendôme
hercege, mely első látásra alkalmas címnek tűnt Martellónak, ugyancsak egy hatalmasság iránti megvetésre indít. Jobb ha a bűnöket, ocsmányságokat az udvari bolond személyére összpontosítják. Így elkerülhető
minden, ami azzal a veszéllyel járhat, hogy az isten kegyelméből uralkodó fejedelmek és az illetékes hatóságok iránti tiszteletet csorbítja. Triboulet-re, illetve Tribolettóra háruljanak a terhek: változzék
meg a neve is, legyen Rigoletto, s adja ez a név az opera címét is. Így többé célzás sincs azokra a kínokra és gyötrelmekre (az olasz tribolazione, illetve a francia triboulet szó, melyekből mindkét nyelvben
az udvari bolond neve származik, ezeket jelenti), melyeket az emberek vagy a sors igazságtalansága okozott. A Rigoletto nevében azonban marad valami a „rigolo" szócskából, mely franciául bolondot jelent, s az erkölcstelen,
furcsa, zavaros jellemek jellemzője. Verdi pontosan ezt akarja. A Közrendészeti Felügyelőség igazgatójának javaslata kitűnően megfelel a Maestro által kigondolt dráma céljainak. Tetszéssel fogadja, kisimulnak
arcvonásai, s tréfálkozva mondja Piavénak: „Meg fogja lepni az embereket, ha megtudják, hogy egy rendőrtisztviselő volt az egyik munkatársunk."
Verdi újra nagy lendülettel lát a komponáláshoz. Többé nem zaklatják, és néhány nap alatt be is fejezi az operát. 1851.
február 19-én érkezik Velencébe, és szokása szerint az Európában száll meg. Elkezdi az opera próbáit. Az énekes társulat jó. Megállapodtak abban, hogy a női főszerepeket Brambilla és Casaloni, a szép hangú,
igen intelligens alt játssza majd, s a férfiszerepeket Mirate, Varesi és Pons, ez a hang és drámai játék szempontjából egyaránt kitűnő hármas énekli. Kevés, lendületesen végrehajtott próba után az opera
bemutatóra kész. Március 11-ének estéjén le is zajlik. Tomboló siker. Immár harmadszor jelenti Giuseppe Verdi számára Velence, a diadalt. S ezúttal fenntartás nélkül örül diadalának.
A Rigolettóval az olasz zenei színház gazdagabb lett egy operafajtával, melyhez hasonlót addig nem ismertek. Reform? Újítás?
Igen. Megvádolták Verdit már előbb is azzal, hogy a hagyományos olasz opera diadalmas épületének alapjait aláássa, hogy megváltoztatja annak jellegzetes vonásait, hogy megrontja a "bel cantót". A külföldi kritikák
is erre utalnak.
A londoni Athenaeum szerint a Rigoletto zenéje „gyermekded és nevetséges, tele közönséges és excentrikus részekkel, gondolatokban
szegény".
A párizsi Gazette musicale 1851. március 30-i számában tudósít a Rigoletto első előadásáról:
„A partitúra dallamszegény, s teljességgel hiányoznak belőle a zenekari betétek... Az olasz kritika, midőn az opera harmóniáját
a német iskola nagymestereinek munkáival próbálja összevetni, úgy találja, hogy hasznára válna, ha dallamgondolatait Rossini és Bellini műveinek fényében újra rendezné."
A Rigolettóban a lírai szám eszmei körvonalai kitágulnak, ám így is „zárt" egység marad; így is követi a dallamvezetés
periódusaiban a szimmetria törvényeit, melyeket az ária és a belőle származó egyéb darabok tekintetében a hagyomány eddig megőrzött. A Rigolettóban a lírai szám és a recitativo, még eddigi operáinál is
kevésbé tartja magát valamely szigorú zenei formához, helyette a drámai helyzetek és a színpadi párbeszéd ösztönzéséből meríti lényegét.
A velenceiek huszonegy estén át hallhatják abban az évadban a Teatro La Fenicében; s még többször a következőben. Az opera
hamarosan végigszáguld egész Itálián; de a különféle államok gyanakvó, gyűlölködő cenzúráinak eleget téve, a Viscardello, a Clara di Perth és a Lionello címet kapja. Azután a külföld következik. Ausztriában először Grazban kerül
színre, s haladéktalanul bemutatja Magyarország Pesten, Csehország Prágában, Németország Lübeckben, Stuttgartban, Brémában és Hannoverben, mindenütt a legfélreérthetetlenebb sikert aratja. Angliában a következő
évben mutatják be; csak Franciaország késlekedik hat évet. Ennek oka Victor Hugo határozott tilalma. Calzado impresszáriójának, akit a költő a törvény elé idéz, meg kell majd jelennie a Szajna megyei bíróság
előtt, s a bíróság döntésére lesz szükség ahhoz, hogy színre vihesse a Rigolettót a francia főváros Olasz Színházában. Főszereplői: Frezzolini, Alboni, a női szerepekben, a tenorista Mario és a baritonista
Corsi a férfi szerepekben. Az előadás hatalmas sikert arat: az első évben százszor ismétlik meg, s az idő múlásával sem csökken a közönség érdeklődése.
Rengeteg erőfeszítésébe kerül majd Hugo barátainak, hogy eltántorítsák Verdi iránt érzett haragjától, s rábeszéljék:
hallgassa meg a Rigolettót. Az opera hallgatása közben egyre inkább meggyőződik a zeneszerző nagyságáról s a zenemű szépségéről. A költő csodálatát fejezi ki, de nem leplezi bánatát sem. Az utolsó felvonás
kvartettjét meghallgatva fakadt ki így: „Ha én is egyszerre beszéltethetnék drámáimban négy szereplőt, úgy, hogy a közönség megértse szavaikat, érzéseiket, én
is ilyen hatást tudnék elérni."
Rigoletto
melodráma három felvonásban
Szövegkönyvét Victor Hugo Le roi s'amuse című drámája nyomán (1832) Francesco Maria Piave írta. Bemutató: 1851. március 11. Velence, La Fenice
Rigoletto, a herceg udvari bolondja - Felice Varesi - bariton
Gilda, a lánya - Teresa Brambilla - szoprán
Mantovai herceg - Raffaele Mirate - tenor
Sparafucile, bérgyilkos - Paolo Damini - basszus
Maddalena, a nővére - Annetta Casaloni - alt
Giovanna, Gilda bizalmasa - Laura Saini - mezzoszoprán
Ceprano gróf - Andrea Bellini - basszus
Ceprano grófné - Luigia Morselli - mezzoszoprán
Matteo Borsa, udvaronc - Angelo Zuliani - tenor
Monterone gróf - Feliciano Pons - bariton
Marullo, egy nemes - Francesco Kunnerth - bariton
Egy bírósági szolga - Giovanni Rizzi - basszus
I. felvonás
Rigoletto, a púpos udvari bolond kigúnyolja Ceprano grófot, mert feleségének az élvhajhász mantuai herceg csapja a szelet.
Több udvaronc azt tanácsolja Cepranónak, hogy álljon bosszút. Monterone gróf kérdőre vonja a herceget, leánya csábítóját, ezért börtönbe is vetik, a bolondot pedig, aki kigúnyolta, átokkal sújtja.
Rigolettót hazafelé menet megállítja a bérgyilkos Sparafucile, és szükség esetére felajánlja szolgálatait.
Gilda, Rigoletto lánya szeretettel fogadja aggódó apját, aki ráparancsol: ne hagyja el a házat egymaga. A leány nem szól
arról, hogy titkon találkozgat egy városbeli diákkal, akiről persze nem tudja, hogy az álruhás herceg.
Az udvaroncok Rigoletto házánál gyülekeznek, hogy elrabolják a lányt, akit a szeretőjének vélnek; a bolond, elhívén meséjüket,
hagyja, hogy bekössék a szemét, majd tudtán és akaratán kívül segít a saját leánya elrablásában.
II. felvonás
A herceg kitörő örömmel hallja, hogy Gildát a palotába hozták, és siet, hogy megvigasztalja. A bolond közben rádöbben,
hogy az udvaroncok főzhették ki a leányrablást, és a hercegi palotába siet, ahol kérdőre vonja őket. Rigoletto leggyötrőbb félelmei igazolódnak be, amikor Gilda szégyenpírban égő arccal, zokogva borul a vállára.
Még az udvaroncok is visszahőkölve veszik tudomásul a bolond „szeretőjének" igazi kilétét; a felvonást Rigoletto bosszúesküje zárja.
III. felvonás
Rigoletto és Gilda a város szélén fölkeresi Sparafucile fogadóját. Rigoletto megrendelte tőle a herceg odacsábítását
és megölését. Gilda erről mit sem tud, még mindig szereti a férfit, aki cserbenhagyta. Rigoletto megkérdi, mit érezne, ha lelepleznék előtte a herceg valódi természetét, majd a kocsma ablakához viszi, ahonnan
látni lehet, hogy a herceg hevesen udvarol Sparafucile húgának, Maddalenának. Maddalena máris beleszeretett a hercegbe, és ráveszi bátyját, hogy kímélje meg az életét, helyette pedig a kocsmába lépő első idegent
ölje meg. Sparafucile átadja Rigolettónak az áldozat tetemét tartalmazó zsákot, de mielőtt azt a bolond a folyóba dobná, távolról meghallja a herceg énekét. Rádöbben, hogy elárulták, feltépi a zsákot, és
súlyosan megsebesített leányát találja benne. Gilda bocsánatért könyörögve apja karjai között hal meg. Monterone átka beteljesült.
Egy 1963-as studió felvétel (RCA). Négyfelvonásos változatban!
Rigoletto - Robert Merrill
Gilda - Anna Moffo
Duke Of Mantua - Alfredo Kraus
Maddalena - Rosalind Elias
Sparafucile - Ezio Flagello
Count Monterone - David Ward
Giovanna - Anna Di Stasio
Marullo - Robert Kerns
Borsa - Piero De Palma
Count Ceprano - Mario Rinaudo
Contess Ceprano - Corinna Vozza
A Page - Tina Toscano
A Herald - Enzo Titta
RCA Italiana Opera Orchestra & Chorus - George Solti
01 - Preludio
Atto primo
02 - Della mia bella incognita borghese
03 - Questa o quella
04 - Partite_ Crudele!
05 - Gran nuova!
06 - Ch'io gli parli
Atto secondo
07 - Quel vecchio maledivami!
08 - Pari siamo! Io la lingua
09 - Figlia! Mio padre!
10 - Ah! veglia, o donna
11 - Giovanna, ho dei rimorsi
12 - Che m'ami, deh! ripetimi
13 - Gualtier Maldè; Caro nome
14 - Riedo! perche_
15 - Zitti, Zitti, moviamo a vendetta
Atto terzo
16 - Ella mi fu rapita
17 - Duca, Duca?
18 - Possente amor mi chiama
19 - Povero Rigoletto!
20 - Cortigiani, vil razza dannata!
21 - Mio padre!
22 - Tutte le feste al tempio
23 - Schiudete!
24 - Si, vendetta, tremenda vendetta
Atto quatro
25 - E l'ami? - Sempre
26 - La donna è mobile
27 - E là il vostr'uomo
28 - Un di, se ben rammentomi
29 - Bella figlia dell'amore
30 - Venti scudi hai detto_
31 - Ah, più non ragiono!
32 - Ancor c'è mezz'ora
33 - Dalla vendetta alfin
34 - Chi è mai?
35 - V'ho ingannato, colpevole fui
36 - Lassů in cielo
Mp3 - 48000 Hz - 256 kbps
vagy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése