2013. július 25., csütörtök

Verdi: Stiffelio


A Luisa Miller első előadása után hat nappal Verdi elhagyja Nápolyt. A San Carlo impresszáriójának és igazgatóságának méltatlan eljárása mélyen sértik. Most már nem vállalja, hogy megírja azt az operát, melyet 1850 októberéig kellene bemutatni, pedig már Cammaranóval közösen témáját is kiválasztotta, Souvestre és Bourgeois drámáját véve alapul. Felszáll a Capri nevű hajóra Genova felé, és 1850 januárjának első napjai ismét Bussetóban találják.
A Stiffelius jogának átengedéséről tárgyal Ricordival, aki az opera bemutatóját a trieszti Teatro Grande számára köti le 1850 novemberi bemutatóval. A librettó elkészítését Piavéra bízzák. Cammaranónak Verdi azt javasolja, készítsen opera-szövegkönyvet, Antonio García Gutierrez „spanyol drámájából", az El Trovadorból.
Néhány nappal később a velencei Teatro Fenice elnöke felkéri Verdit, hogy színháza számára új operát írjon, melyet az 1850—51-es farsangi és nagyböjti évad folyamán szeretnének bemutatni. Verdi válasza készséges. „Hízelgőnek tartom a hozzám intézett kérelmet, s szeretném, ha a tárgyalások hamarosan eredményre vezetnének." A megállapodást április végén alá is írják.
A Maestro az előző év szeptemberében azt javasolta Cammaranónak, hogy a Nápoly számára írandó operát Victor Hugo művéből, A király mulatból írja meg, „melyben nagyszerű helyzetek vannak és két kitűnő szerep Frezzolini illetve De Bassini számára".
Most hát Verdi előbbre lép a választott úton. Ezentúl mindig azt fogja keresni, hogy hol vannak „az új, nagy, szép, változatos, merész témák... merészek a végtelenségig, új formákkal... s ugyanakkor megzenésíthetőek".
Mind a négy ezután következő operára ráillik ez a jellemzés. Valóban, a Stiffelio, egy evangélikus pap zenei ábrázolása. Egy templomi jelenet során, Krisztus emberfeletti lelki nemességével bocsát meg házasságtörő feleségének.
Rigoletto „púpos, csúnya púpos ember. Énekelhet egy púpos? Miért ne!... Én kifejezetten gyönyörű dolognak találom — jelenti ki Verdi —, hogy ezt a végsőkig nyomorék és nevetséges, másfelől szenvedélytől és szeretettől fűtött alakot megformáljam."
A Trubadurban két női szerep van: „A legfontosabb a cigányasszonyé, aki rendkívüli jellem, s őróla fogom az operát elnevezni", boszorkány ő, kinek lelkében hevesen küzd a gyermeki és anyai szeretet.
A Traviata a kor témája. Más talán nem írta volna meg a jelmezek, a kor és ezer más ostoba gátlás miatt, én azonban szívvel-lélekkel csinálom." Mindenki gáncsolja a Maestrót, amikor bejelenti, hogy zenei témái: egy rossz házasságot kötött lelkész, egy nyomorék bohóc, egy közönséges cigányasszony és egy bukott nő története. Verdi mégis boldog, hogy megírhatja ezeket az operákat, elsősorban a Rigolettót.

Első kötelezettségének a Stiffelióval eleget tett. Sietősen komponálta, mert sarkallta az a vágy, hogy késedelem nélkül hozzáláthasson a Velence számára írandó új operához.
A Stiffelio zenéjében a Luisa Miller sémáján alapul, emlékeztet annak nemcsak harmóniabeli, hanem dallam- és ritmusszerkesztési módjára is. Ha azonban összevetjük a két művet, a Stiffelio a gyengébb, elnagyolt, laza szövésű, elsietett. Láthatóan az egész opera a végső jelenetre épül: a lelkész-férj a biblia verseit olvasván Krisztus szavaival bocsát meg házasságtörő feleségének. Igaz, hogy merész színpadi helyzet ez, de hatástalan a nézőkre, akik valószínűtlennek látják, s inkább moralizáló szentbeszédnek érzik.
Verdi szeptember utolsó napjaiban hagyja el Bussetót. Bolognába utazik, itt tíz napra állapodik meg. A Macbethet állítja színre, majd visszatér Bussetóba. Rövidesen ismét útra kel, ezúttal Triesztbe. Október közepén ér oda, és hozzáfog a Stiffelio színpadi előkészítéséhez.
Az osztrák és az egyházi cenzúra megcsonkítja a librettót: elhagyatják a dráma szempontjából alapvető fontosságú utolsó jelenetet. Így aztán az előadás sikertelensége teljesen érthető.

1850. november 16-án mutatják be az operát. Ez már a második egyenesen Trieszt számára készült Verdi-mű, eredménye: bukás. A rossz nyelvek azt állítják, hogy a Maestro e várost szerencsélteti tehetségének legsilányabb megnyilvánulásaival.
Verdi megváltoztatja a dráma végkifejletét. Új finálét ír, amely sokak szemében „szentségtörés". Megváltoztatja az opera címét is, s Rómában és Nápolyban Guglielmo Wellingrode címen mutatja be. Ez azonban csak tüneti kezelése a bajnak: az opera néhány előadás után a süllyesztőbe kerül. Sem rögtön ezután Milánóban, sem a következő esztendőben Torinóban nem vezetnek eredményre a Scala, illetve a Teatro Regio impresszárióival folytatott tárgyalások az újabb színpadra vitel ügyében.

A Maestro vár addig, amíg „ideje lesz újra írni az utolsó, a templom elhagyása utáni jelenetet." Hét évvel később meg is írja, de az opera a felújított cselekmény és átgyúrt zene ellenére sem javul: szerencsétlen fogantatású mű már eredetileg is, és visszahull a homályba, melyből többé nem emelkedik fel.
A Stiffelio bukása nem szomorítja el túlságosan: meg sem próbálja, hogy védje magát, és operáját, s még a közönségre sem haragszik. Elveihez tartva magát, a dicséretektől nem részegedik meg, és kész tartani a hátát „az ostorcsapásoknak" is.

Stiffelio
melodráma három felvonásban

Szövegkönyvét Francesco Maria Piave írta Émile Souvestre és Eugène Bourgeois Le Pasteur ou L'évangile et le foyer c. drámája nyomán (1848)
Bemutató: 1850. november 16., Teatro Grande, Triest

Stiffelio, protestáns lelkipásztor - Gaetano Fraschini - tenor
Lina, a felesége - Marietta Gazzaniga Malaspina - szoprán
Stankar, Lina apja, idős tábornok - Filippo Colini - bariton
Raffaele, Lina szerelmese - Ranieri Dei - tenor
Jorg, idős tiszteletes - Francesco Reduzzi - basszus
Dorotea, Lina unokahúga - Amalia Viezzoli De Silvestrini - mezzoszoprán
Federico, Dorotea szerelmese - Giovanni Petrovich - tenor

Játszódik a XIX. század elején, Salzburgban

I. felvonás
Stankar gróf kastélya

Stiffelio lelkipásztor hosszas távollét után hazatér és elmeséli, hogy egy tutajos átadott neki egy levéltárcát, amelyet az a férfi vesztett el, aki szerelmi kalandja után az ablakon ugrott ki. Stiffelio a keresztény baráti szeretet nevében fátylat borít az esetre és megsemmisíti a bizonyítékot. Nem tudja, hogy felesége, Lina házasságtörését ezzel bizonyíthatta volna. Lina apja azonban gyanakodni kezd. Amikor megfigyeli, hogy Raffaele egy könyvbe rejtett cédulán üzenetet küld lányának, tisztán lát, ám a család tisztességének megőrzése érdekében felszólítja Linát, hogy hallgasson. A cédulát a lelkipásztor is látta, ő azonban Federicóra, Lina unokatestvérére gyanakszik.

II. felvonás
temető egy régi templom mellett

A kétségbeesett Lina anyja sírjánál keres oltalmat. Raffaele itt is ostromolja szerelmével, de Lina elutasítja, hiszen csupán egyetlen gyenge percében engedett neki. Az öreg Stankar párbajra hívja ki Raffaelét. A mit sem sejtő Stiffelio megpróbálja őket Isten nevével szétválasztani, de közben megtudja a házasságtörés tényét. A keresztényi megbocsátás és az őrjöngő féltékenység közt őrlődik.

III. felvonás

1. kép: előszoba a kastélyban
Stankar értesül róla, hogy Raffaele meg akar szökni Linával. Stiffelio magyarázatot kér feleségétől, és kényszeríti Raffaelét, hogy észrevétlenül legyen tanúja a beszélgetésnek. Amikor a lelkipásztor Lina elé teszi a válási papírt, Lina kéri, hogy nem mint a férjének, hanem mint Isten emberének tehessen vallomást. Elmondja, hogy csak egyetlen pillanatra lett úrrá rajta a gyengeség, de változatlanul a férjét szereti. Stankar meggondolatlan hevében, hogy a család becsületét megmentse, megöli a hallgatózó Raffaelét.

2. kép: a templomban
Mélységes zavarodottsága ellenére Stiffeliónak el kell látnia lelkipásztori feladatait. Véletlenszerűen fellapozza a Bibliát, és éppen Jézus és a házasságtörő asszony története kerül a szeme elé. Prédikációja követi a Szentírás szövegét, de egyszersmind kifejezi az ő személyes megbocsátását is.





 


Egy 1980-as Philips kiadás



José Carreras - Stiffelio
Sylvia Sass - Lina
Matteo Manuguerra - Stankar
Wladimiro Ganzarolli - Jorg
Ezio Di Cesare - Raffaele
Maria Venuti - Dorotea
Thomas Moser - Federico
ORF-Symphonie-Orchester Wien, Chor des Österreichischen Rundfunks - Lamberto Gardelli
(June 1979, Musikverein, Wien)

01 - Sinfonia
Atto I
02 - Introduzione e Racconto - "Oh santo libro"
03 - "Di qua varcando"
04 - "Colla cenere disperso"
05 - "Viva Stiffelio!"
06 - Scena ed Aria - "Non ha per me un accento!"
07 - "Vidi dovunque gemere"
08 - "Ah! v'appare in fronte scritto"
09 - Scena e Preghiera - "Tosto ei disse!"
10 - Scena e Duetto - "Verrà! Dovrò risponder!"
11 - "Dite che il fallo e tergere"
12 - "Ed io pure in faccia agli uomini"
13 - 'Or meco venite"
14 - Scena - "M'evitan"
15 - Finale I - "Plaudiam!'
16 - "Cugino, pensaste al sermone?"
17 - "Oh qual m'invade ed agita"
18 - "Nol volete?"
Atto II
19 - "Oh coelo! dove son io!"
20 - "Ah, dagli scanni eterei"
21 - "Perder dunque voi volete"
22 - "Io resto"..."Qual rumore"
23 - "Santo è il loco"
24 - "Ah no, è impossibile!"
25 - "Dessa non è"
Atto III
26 - "Ei fugge!"
27 - "Lina, pensai che un angelo"/"Ah, si finisca"
28 - "In questo tetto uno di noi morrà"
29 - "Dite ai fratei che al tempio"..."Inevitabil fu questo colloquio"
30 - "Opposto è il calle"
31 - "Non allo sposo volgomi & Egli un patto proponeva"
32 - "Ah, sì, voliamo al tempio"
33 - Preghiera: "Non punirmi, Signor"
34 - "Stiffelio! ... Eccomi"

Mp3 - 48000 Hz - 256 kbps


vagy




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése