A Rigoletto első három előadása után Verdi visszatér Bussetóba. Március 18-án tájékoztatja Lanari impresszáriót, hogy kész teljesíteni ígéretét, melyet az
előző év őszén Bolognában tett. Új operát ad neki azzal a feltétellel, ha a bolognai Teatro Comunaléban vagy a firenzei Pergolában mutatja be. A librettót Cammaranóval szeretné megíratni. Cammarano a Luisa Miller
után egy másik opera szövegkönyvével tartozott Verdinek, melyet a nápolyi San Carlo mutatott volna be. A Maestro és a színház igazgatósága között felmerült nézeteltérés miatt azonban Verdi megváltoztatta
elhatározását, s a Lear király librettójával bízta meg a költőt. Most tehát visszatér Bussetóba. Jól tudja, pillanatnyilag nincs elég ideje arra, hogy a Lear királyból azt a magas művészi igényű operát
készítse el, amit szeretne. Úgy dönt, hogy A trubadúr megzenésítésébe fog bele.
Április első napjaiban megkapja Cammaranótól a vázlatot. A Maestro azonban töviről hegyire átalakítja, újra osztja a szerepeket, elrendezi a jeleneteket, jelzi: hogy milyen zenei számokat akar írni, s itt-ott javaslatot tesz egyes szavakra
is, amelyekre szüksége van.
„Nem tudom, hogy nem csalódom-e — jegyzi meg —, de nekem úgy tűnik, hogy néhány helyzetből hiányzik az az erő és eredetiség, ami kezdetben megvolt.'' Verdi e megjegyzésével azokra a Cammaranóval folytatott eszmecserékre utal, melyek
során megállapodtak abban, hogy Antonio García Gutierrez drámájából „nagy hatású helyzetekben bővelkedő" szövegkönyvet készítenek. Sietve ismét munkához lát. „Dolgozzon maga, kis ember — ösztönzi a librettistát —, de dolgozzon gyorsan."
Az utat, amelyen elindult, világosan jelzik utolsó operái. Lélektanulmányok ezek. Luisa Miller, Stiffelio, Rigoletto, mind sajátos, élesen különváló jellemek; Verdi szerint Azucenának, a cigányasszonynak
— az új opera főszereplőjének — is „egyedülálló jellemnek" kell lennie. A Cammarano tervezte megoldás azonban nem elégíti ki a Maestrót, s nem elégíti ki őt a szövegkönyv többi szerepe sem.
Verdi így magyarázza operájának jellemeit:
„Ennek az asszonynak — Azucenának — két szenvedélye van a gyermeki szeretet és az anyai szeretet. Mintha nem bontakoznék ki jelenleg mindkettő teljes
erejével... Nem szívesen venném, ha a trubadúr megsebesülne a párbajban. Olyan kevés erénye van ennek a szegény trubadúrnak, még a bátorságát is elvegyük? Mi marad akkor? Hogy érdekelhetné ő a magas rangú
Leonórát ilyen jellemszegényen? Nem találom jónak, ahogy Azucena mesél a cigányoknak... Ne legyen bolond az utolsó felvonásban. Hagyja meg a nagyáriát. Leonórának nincs szerepe a halottak énekében, s a trubadúr
énekében sem. Úgy gondolom, hogy ez kiváló alkalom egy ária beiktatására.''
Verdi attól fél, hogy A trubadúr nem megfelelő téma Cammarano költői alkata számára.
Talán — gondolja — ebből származnak a librettó hiányosságai.
„Ha így van, nem késő még. Inkább ismerjük be a tévedést, mintsem, hogy olyasmit írjon,
amit nem szívesen vállal. Van készenlétben egy másik, egyszerű, hatásos témám, melyről azt lehetne mondani, hogy már kész: ha akarja, elküldöm Önnek, s A trubadúrról ne essék többet szó."
Ezzel A kaméliás hölgyre céloz Verdi, melyet 1852 februárjában látott a párizsi Vaudeville
Színházban. A darab éppenséggel nem látványos, de túlcsordul benne az érzelem. Verdi megbízta Escudier-t, hogy azonnal küldje el neki a dráma nyomtatott változatát.
De más is meggyőz arról bennünket, hogy már A kaméliás hölgyre gondol akkor, amikor
A trubadúr szövegkönyvének vázlatával foglalkozik. Kitűnik ez az énekes társulat kiválasztásakor is. Cammaranóhoz írott egyik levelében a Maestro úgy ítéli meg, hogy Róma két társulata, amelyben ott van
De Giuli, a drámai szoprán és Fraschini, a nagy hangerejű tenorista és Velence társulata, élén Frezzolinival, aki igen alkalmas az olyan karakterszerepekre, mint a Rigoletto Gildája vagy a Szent Johanna (s Frezzolini
a későbbiek során valóban a Traviata Violetta szerepének egyik legjobb alakítója lesz) közül a római társulat felel meg jobban A trubadúr előadására.
Frezzolini azonban kiesik a számba vehető énekesek közül, s az „egyszerű, de érzelmekben
gazdag" opera tervét félreteszi a Maestro. De nem mond le róla: hiszen nemsokára, vagyis rögtön A kaméliás hölgy Vaudeville Színházi bemutatója után Verdi ezt írja Marzarinak, aki javasolja, hogy a Maestro állapodjék
meg Cruvellivel (ez az énekesnő lesz Violetta leghíresebb tolmácsolóinak egyike): „Bizonnyal nagy szerencse volna, ha a Teatro La Fenice rendelkezésére állna egy ilyen rangú énekesnő (bocsássa meg merészségemet),
szinte biztosra merném venni partitúrám sikerét."
Ebből következtethetünk arra, hogy Verdi már egy évvel A trubadúr bemutatója előtt foglalkozott
gondolatban egy másik „partitúrával", melynek „eszméje és zenei színezete" már akkor tisztán állott előtte.
Ezen elmélkedések végkövetkeztetése: A trubadúr és a Traviata komponálása párhuzamosan
haladt, s az a tény, hogy az egyik a másikat megelőzi, kizárólag a Maestro rendelkezésére álló énekes társulat összetételén múlott. A trubadúr előadásához alkalmas társulat — úgy tűnik — Rómában
készen áll, így Verdi ezt az operát igyekszik befejezni.
Ekkor azonban megbetegszik a Maestro idős édesanyja, s 1851. június 30-án meghal. Verdi
mérhetetlenül szerette, lelki büszkeségét s fékezhetetlen akaratát tőle örökölte. Tisztes gyászszertartásban részesíti édesanyja földi maradványait, s a kis vidalenzói temetőben temetteti el, egy kilométerre
Sant'Agatától.
Május 3-án Verdi ír barátjának, a nápolyi Cesare de Sanctisnak, s ebben közli, hogy ezt az operát akár a San Carlónak is adhatja. A librettót még nem kapta meg teljes egészében. Cammarano súlyosan megbetegszik, majd 1852. július 17-én meghal.
Keserű csapás Verdinek ez az újabb veszteség. A trubadúr nápolyi bemutatójára irányuló tárgyalások megszakadnak, és ami nagyobb baj, a Maestrónak keresnie kell valakit, aki befejezhetné a harmadik felvonásnál abbamaradt
librettót. A nápolyi Leone Emanuele Bardaréra esik választása, aki a harmadik felvonás hiányzó verseit és az
egész negyedik felvonást elkészíti.
Verdi közben minden részletében kidolgozza A trubadúr zenéjét. A Verdi-opera ebben az időben a legtisztább megnyilvánulása annak,
hogy a komponista művében a zene elsőbbségét kívánja érvényre juttatni. Szárnyaló dallamok születnek a szavakból és verssorokból, felemelkednek, magasba ívelnek, s nem ismernek gátat. Verdi néhány dallamát
háromszor, négyszer is írja írja, oly elszántan keresi a tökéletességet. A Rigolettóban már megfigyelt — erőt, gyorsaságot, tömörséget igazoló — jelleg
jelentkezik A trubadúrban, s rögtön ezután majd a Traviatában is.
Ez a három opera, melyeket már megalkotásuk első pillanatában dús képzelettel
látott maga előtt szerzőjük, jól meghatározott művészeti elvnek engedelmeskedik. A folytonosság megszakadása nélkül íródtak, szorosan egymáshoz tartoznak felfogásban és kidolgozásban. Ha az ember megvizsgálja
a három partitúrát, többé-kevésbé egyformáknak találja őket, megegyeznek még az oldalak számában is. Ily módon aztán a Verdi-operák több kutatója a „trilógia" címmel fogta össze őket; helytelenül,
hiszen a három opera között sem eszmei, sem formai összefüggés nem található.
Verdi A trubadúrt életének meglehetősen fájdalmas korszakában írta. Az önként választott magányosság súlya nehezedik a Maestróra. Barátai csaknem egytől-egyig elszakadtak
tőle. A trubadúrban érződik ez a bánat, s valamelyik kritikusa azzal vádolja a darabot, hogy túlzottan komor hangulatú. A Maestro nem is tiltakozik: „Azt mondják, hogy ez az opera túl szomorú, s hogy túl sok benne a halott; de hát az életben nem a halál ural e mindent? Mi a valóság?"
Verdi már nem gondol arra, hogy A trubadúrt Nápolyban mutassák be: újra felveszi a tárgyalások fonalát a római Jacovacci impresszárióval, és úgy határoz, hogy mutassa be az operát 1853 január első napjaiban az örök város Teatro Apollója.
Közben tovább levelez a velencei La Fenice elnökségével. Ekkor azonban még nem jelöli meg az opera tárgyát, melyet
ennek a színháznak akar komponálni rögtön A trubadúr római bemutatója után. A „kész és biztos hatású téma" nem megy ki Verdi fejéből. Minden pillanatban előtte áll; beszél és ír róla. Arra vár, hogy kijelenthesse, kész megzenésíteni. Előbb azonban meg akar bizonyosodni arról,
hogy a szükséges énekes társulat, főként „egy kitűnő primadonna" rendelkezésére áll. A Rigoletto esetében is egészen az utolsó percig titokban tartotta témáját.
1852 augusztusában Verdi és Piave levelezésében említés esik két címről: az egyik A zsidónő, a másik a Matilde. Ebben a hónapban Bonaparte Lajos, a régi összeesküvő, Ham várának szökött foglya, akivel Verdi Londonban a Haramiák próbái alatt találkozott, s aki most a Francia Köztársaság elnöke lett, kinevezi őt a Becsületrend lovagjává. Belügyminisztere elküldi Itáliába Léon
Escurdier-t, hogy a Maestrónak átnyújtsa a rend szalagját.
Elmúlik a nyár, s megjön az ősz. Verdi reumatikus fájdalmakat érez egyik karjában. Meggyógyul, s december közepén már arra készül, hogy Rómába utazzék. Bejelenti,
hogy karácsony napján érkezik. Hosszú ideje volt arra, hogy operáját megkomponálja: 20 hónap, 1851 áprilisától 1852 novemberéig. Soha eddig még nem volt ennyi ideje egy műre.
Útra kel a teljesen befejezett partitúrával. Elégedett: „csak a rómaiak is azok legyenek" — írja Luccardinak abban a levelében, melyben arra kéri, keressen neki lakást,
ahol római tartózkodása alatt előrehaladhat a Traviata komponálásával is. Késlekedett, habozott; azután szilárd, megmásíthatatlan elhatározásra jut. Valóban a Traviatát fogja megkomponálni a velencei Fenicének. Rómába érve Verdi ismét megbetegszik reumás karjával; alig teheti ki a lábát a házból, „csak nagyon kevésszer mentem el A trubadúr próbáira". A Traviata komponálása lassan halad. A távolból Strepponi bátorítja, emlékezteti
őt az elhagyott kedves otthonra, az édes szokásokra: közös, termékeny, derűs, s kölcsönösen mély vonzalmuktól ösztönzött munkájukra.
1853. január 19-ének estéjén A trubadúrt lelkesedéssel fogadja a közönség. Közvetlenül ezután a félsziget összes színházaiban nagy sikerrel mutatják be. Sinigagliában a következő év vásári szezonjában játsszák
hatalmas sikerrel, Verdi is jelen van az előadáson. 1854 márciusában a bécsi Operaházban, októberben Pesten is színre kerül, decemberben pedig a párizsi Olasz Színházban. 1855 májusában a londoni
Covent Gardenben, a következő év decemberében pedig a pétervári Cári Színházban. Vagyis az egész világon.
Szegény énekesek! A kritikusok is szánják őket. Verdi lábbal tiporja a jó olasz hagyományokat. Megkongatják a „bel canto" fölött a vészharangot. Olyan kritikus is van, aki Verdi nyakába akarja varrni azoknak a „kibökött hangoknak" gyászos alkalmazását, melyek Strepponinak
a hangjába kerültek.
Valóban, operái új éneklési módot teremtenek, amely alapvetően különbözik az elődökétől. Operáiban fájdalmas zokogás, dühödt kiáltás, lázas örömmámor
hangjai csendülnek fel; a Maestro géniusza teljességgel kibontakozik ezekben az új formákban. Az új énekeseknek egész serege nevelődik fel ezen az új stíluson, s jut föl
a hírnév legmagasabb állomásaira, jelölve azt a korszakot, melyre Verdi neve nyomja rá bélyegét.
A trubadúr előadóival Rómában Verdi csak félig volt megelégedve; s volt aki szemére vetette
a Maestrónak, hogy nem elég nemeslelkű a művészekkel szemben, akik hatalmas tehetségükkel diadalra vitték operáját. De nem szabad elfelejteni, hogy bár az előadás énekesei között valóban kiválók is voltak, például Penco és Baucardé, mások azonban — köztük Goggi, akire a Verdi által legfontosabbnak tartott szerepet, Azucenáét, a cigányasszonyét bízták — éppen hogy csak tűrhetőnek
mondhatók.
Il trovatore (A trubadúr)
Dráma négy részben.
Szövegét Salvadore Cammarano írta (befejezte: Leone Emanuele Bardare) Antonio García Gutiérrez El trovador c. drámája nyomán (1836)
Bemutató:1853. január 19., Róma, Teatro Apollo
Luna gróf - Giovanni Guicciardi - bariton
Manrico, a trubadúr - Carlo Baucardé - tenor
Azucena, cigányasszony - Emilia Goggi - mezzoszoprán
Leonora - Rosina Penco - szoprán
Ferrando, Luna tisztje - Arcangelo Balderi - basszus
Ines, Leonora bizalmasa - Francesca Quadri - szoprán
Ruiz, Manrico kísérője - Giuseppe Bazzoli - tenor
Egy öreg cigány - Raffaele Marconi - basszus
Hírnök - Luigi Fani - tenor
I. felvonás
A helyszín a 15. századi, polgárháború dúlta Spanyolország. Ferrando, Luna gróf őrkapitánya elmeséli a grófi család tragikus történetét. Az öreg grófnak
két fia volt. A kisebbik, csecsemő fiú megbetegedett, amikor egy cigányasszony a vád szerint szemmel verte a bölcsőjében. A cigányasszonyt máglyahalálra ítélték, amiért a leánya, Azucena bosszúból elrabolta a kisbabát. Egy csecsemő üszkössé égett maradványait ott lelték ugyan a
cigányasszony máglyájának helyén, de az idősebb Luna soha nem hitte el, hogy elvesztette a gyermekét, és elrendelte, hogy élethossziglan kutassanak utána. Halála után a kutatást fia, a jelenlegi Luna gróf is
folytatta.
Leonora grófnő, Aragónia hercegnőjének udvarhölgye a Sargasto-palota kertjében álmodozik.
Rejtelmes trubadúrjára gondol, akinek nevét nem ismeri és akit mégis szeret. Egy lovagi tornán ő nyújtotta át a koszorút az ismeretlen győztesnek, azóta nem tud szabadulni a lovag hangjának varázsától. Inez
óva inti a titokzatos szerelmestől, mert ez csak bajt hoz rá.. Visszatérnek a palotába.
A fák közül most Leonóra régi rajongója, Luna gróf lép elő. Az éjszaka csendjében
pedig a trubadúr szerenádja szólal meg. Leonóra lelkendezve siet ki a kertbe, de egyenesen Luna karjaiba fut. Megjelenik a trubadúr is és a gróf felismeri benne Manricót, halálos ellenségét. A két férfi kardot
ránt és egymásra ront, Leonóra nem tudja megakadályozni.
II. felvonás
Manrico Azucena fiaként él a cigánytáborban. Azucena az a hajdani cigánylány, aki elrabolta
az egyik grófi gyermeket.
Az iménti párviadalban Manricó győzött, de valami ösztön parancsának engedelmeskedve
megkímélte a legyőzött életét. Otthagyta tehát a sebesültet és visszatért híveihez, a lázadó sereghez. Luna magához térve fegyverbe szólította csapatát és a felkelők hadára támadt. Manrico súlyosan
megsebesült, de Azucena megkereste őt a csatamezőn és visszavitte a cigánytáborba.
A cigánytábor útra készülődik. Azucena egyedül marad Manricóval, és elmeséli neki,
hogyan halt tűzhalált az anyja és hagyta rá a szörnyű parancsot: „állj bosszút értem!“ És ő teljesítette is azt. Elrabolta a gróf egyik gyermekét, hogy máglyára vesse, de fatális véletlen miatt a saját
kisfiát dobta a lángok közé. Manrico megrendülten hallgatja a történetet, de azt hiszi, mindez csak Azucena lázálma, hiszen a cigányasszonyt saját anyjának tartja. Fogadalmat tesz: bosszút áll Luna grófon.
Hírnök érkezik, és közli Manricóval, hogy Leonora - holtnak hívén szerelmesét - apácafogadalmat
készül tenni. Parancsot is hoz: a zendülők elfoglalták Castellor várát és neki kell átvennie a vár parancsnokságát. Manrico siet, hogy megakadályozza a lány végzetes lépését.
A gróf embereivel belopakodik a kolostorba, hogy elrabolja a leányt, aki az apácák kíséretében
a kápolna felé tart. Manrico az utolsó percben érkezik fegyvereseivel és kiragadja szerelmét Luna karmaiból.
III. felvonás
Luna Castellor várát készül megostromolni, amelynek Manrico a védője. Katonái letartóztatják
és kémkedéssel vádolják az arra vándorló Azucenát. Ferrando felismeri a hajdani cigánylányt s a gróf vad örömmel elrendeli, hogy a cigányasszonyt égessék meg. Manrico és Leonora már az esküvőre készülne,
amikor megérkezik Azucena elfogásának és várható megégetésének híre. A férfi anyja megmentésére siet.
IV. felvonás
Manrico vereséget szenved, és ő maga is fogságba esik. Leonora felajánlkozik Lunának,
ha szerelmét szabadon engedik, de inkább lassan ölő mérget iszik, semhogy hűtlen legyen Manricóhoz. A mit sem sejtő gróf belemegy az alkuba.
Manrico szerelmes örömmel fogadja, de utóbb hűtlenséggel gyanúsítja a szabadulását
hozó Leonorát. Amikor azonban szerelmese a halállal viaskodva a karjába omlik, mély lelkifurdalással ébred rá, milyen áldozatot hozott érte. A belépő gróf Leonora holtteste láttán elrendeli Manrico azonnali
kivégzését.
Amikor Luna ördögi gonoszsággal mutatja meg Azucenának a börtöne ablakán át,
hogyan hal meg a vérpadon a fia, Manrico, a cigányasszony diadalmas gyűlölettel vágja arcába a megsemmisítő leleplezést: „Megölted az öcsédet!“
Egy Decca lemez 1995-ből (Felvétel:1990. július)
Manrico (Il Trovatore) - Luciano Pavarotti
Il Conte di Luna - Leo Nucci
Leonora - Antonella Banaudi
Azucena - Shirley Verrett
Ferrando - Francesco Ellero D'Artegna
Ines - Barbara Frittoli
Ruiz - Piero de Palma
Un vecchio zingaro - Roberto Scaltriti
Un messo - Enrico Facini
Coro e Orchestra del Maggio Musicale Fiorentino - Zubin Mehta
Parte I
01 - "All'erta! all'erta!"
02 - "Di due figli"
03 - "Che più t'arresti?"
04 - "Tacea la notte" - "Quanto narrasti di turbamento"
05 - "Di tale amor"
06 - "Tacea la notte!"
07 - "Deserto sulla terra"
08 - "Infida!...Qual voce!"
Parte II
09 - "Vedi! le fosche notturne spoglie" (Anvil Chorus)
10 - "Stride la vampa!...Mesta è la tua canzon!"
11 - "Soli or siamo"..."Condotta ell'era in ceppi"
12 - "Non son tuo figlio?"
13 - "Mal reggendo all'aspro assalto"
14 - "Perigliarti ancor languente"
15 - "Tutto è deserto"
16 - "Il balen del suo sorriso" - "Qual suono! o ciel!"
17 - "Ah, se l'error t'ingombra...Perchè piangete?"
18 - "E deggio e posso crederlo?"
Parte III
19 - "Or co' dadi"
20 - "Squilli, echeggi la tromba"
21 - "In braccio al mio rival!" - "Che fu?" "Dappresso il campo"
22 - "Giorni poveri vivea"
23 - "Quale d'armi fragor"
24 - "Ah sì ben mio"
25 - "L'onda de'suoni mistici" - "Manrico!"
26 - "Di quella pira"
Parte IV
27 - "Siam giunti: ecco la torre"
28 - "D'amor sull'ali rosee"
29 - "Miserere d'un'alma"
30 - "Tu vedrai che amore"
31 - "Udiste? Come albeggi" - "Abuso forse quel poter"
32 - "A te davanti!"
33 - "Mira di acerbe lagrime"
34 - "Vivrà!...contende il giubilo"
35 - "Madre, non dormi?"
36 - "Sì; la stanchezza m'opprime"
37 - "Che! Non m'inganno! Quel fioco lume..."
38 - "Parlar non vuoi?"
39 - "Ti scosta!"
40 - "Prima che d'altri vivere"
Mp3 - 48000 Hz - 320 kbps
vagy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése