2013. május 19., vasárnap

Verdi: Macbeth


Verdi kora ifjúsága óta állandóan olvasgatta és rajongásig menően tisztelte Shakespeare drámáit. Ám csak 1843-ban gondolt arra, hogy a tragédiák közül néhányat megzenésítsen. Ekkor merült fel a Lear király első terve - mely aztán évtizedeken keresztül foglalkoztatta Verdit -, valamint a Hamlet és a Vihar megkomponálásának ötlete.
Az első tervek idején azonban még visszariad a feladat nagyságától. Ám 1847-ben boldogan ragadja meg a lehetőséget egy Shakespeare-opera megírására. Lanari, a firenzei Pergola színház bérlője kínál szerződést; ebben az időben Verdit három téma foglalkoztatta: a Haramiák (Schiller), az Ősanya (Grillparzer) és a Macbeth. A Grillparzer-darabot elvetette, majd hozzákezdett a Haramiák megírásához. Amikor azonban kiderült, hogy a firenzei társulatban nincs megfelelő képességű tenorista, viszont rendelkezésre áll a kor egyik legkiválóbb olasz baritonistája, Felice Varesi (a későbbi első Rigoletto és öreg Germont) - Verdi abbahagyja a Schiller-darab munkálatait és hozzáfog a Macbeth-hez.

Hogy ne kelljen elvonnia figyelmét a munkától, megbízza Lanarit és Piavét, hogy készítsenek elő mindent, amire a Macbeth sikeres szcenikai kivitelezéséhez szükség lehet. Nem fogadja el ezért a felhívást, hogy himnuszt írjon azokra az ünnepségekre, melyeket novemberben tartanak majd Rómában, „a pápa avatására". Nem szívesen utasítja vissza ezt a kérést. Most szívesen elfelejtette volna a papokkal és az alkalmi szerzeményekkel szembeni ellenérzését, őszinte és átérzett tiszteletadással csatlakozott volna ahhoz az általános rokonszenv-megnyilvánuláshoz, mely a júniusi konklávén megválasztott új Szentatyát fogadja. Mastai pápa liberális gondolkodása, igazságérzete, jósága, melynek lépten-nyomon tanúbizonyságát adja, a visszaélésektől való irtózása s legfőképpen Itália iránt érzett őszinte szeretete a hazafias reménység hullámát ébreszti az olasz népben.

A szövegíró ismét Piave. A velencei költő bálványként tisztelte Verdit, és kívánságainak mindenben eleget tett. Szinte megható levelezésüket olvasni : a zeneszerző szidja, korholja librettistáját - néha egyenesen gorombán -, az viszont türelemmel veti magát alá mindenben Verdi akaratának. Végül a maestro azt a módszert választja - és ehhez a Boitóval való találkozásig hű marad -, hogy ő maga osztja be jelenetekre a drámát, készíti el a szcenáriumot, adja meg egy-egy áriának vagy együttesnek a szövegi tartalmát, versmértékét, sőt, néha még egy-egy verssort is.
Verdi közben néhány zeneszámot, áriákat, cavatinákat ír, amelyeket a Foscari párizsi, illetve az Attila milánói bemutatóján szándékszik beiktatni.

A librettó munkája állandóan akadozik, Verdi levelei egyre gorombábbakká válnak, és egyre nyomatékosabban hívja fel Piave figyelmét arra, hogy kerüljön minden szószaporítást. Verdi, a nagy dramaturg nyilvánvalóan észrevette, hogy a Macbeth Shakespeare legrövidebb, legtömörebb tragédiája; emellett ő maga is a mindenek felett való tömörségre törekedett már akkor. Végül is máshonnan kért segítséget: irodalomértő és műfordító barátjával, Andrea Maffei gróffal dolgoztatta át Piave harmadik és negyedik felvonását.
Verdi elképzelésére rávilágít a következő, 1846 szeptemberében Piavénak írt levele. „Mellékelten küldöm a Macbeth vázlatát. Ez a tragédia egyike a legnagyobb emberi alkotásoknak!... Ha már nem tudunk valami nagy dolgot csinálni belőle, legalább csináljunk valami szokatlant. Figyelmedbe ajánlom, hogy a verssorok minél rövidebbek legyenek: mennél rövidebbek, annál hatásosabbak. Gondolj arra, hogy egyetlen felesleges szó se legyen. Minden mondjon valamit, és alkalmazz fennkölt nyelvezetet, kivéve a boszorkánykórusokat: ezek viszont triviálisak, de különlegesek és eredetiek legyenek. Rövidség és fennköltség..."

Karácsonyra a Macbeth második felvonását is másolóhoz küldi. Három nappal azután, hogy az Attila a Scalában színre került, Verdi megköti a szerződést, melyben a Macbethet Ricordinak adja el, és megerősíti azt a megállapodást, melyben a Pergola igazgatóságának ígéri az opera első előadását, Firenzében. Verdi teljességgel megtiltja, hogy a Macbeth valaha is színre kerülhessen a Scalában.
Túl sok példa győzött meg arról — írja Verdi Ricordinak —, hogy itt nem tudják vagy nem akarják kellőképpen kiállítani az operákat, különösen az enyéimet. Nem feledkezhetem meg arról, milyen gyengén került színpadra A lombardok, az Ernani, A két Foscari stb... Újabb példaként szemünk előtt van az Attila... Kérdezlek téged, hogy ilyen jó társulattal lehetett volna-e rosszabbul színre vinni ezt az operát?... Ismétlem tehát, nem engedhetem meg, és nem is szabad megengednem, hogy a Macbethet a Scalában bemutassák, legalábbis addig, amíg a dolgok jobbra nem fordulnak. Úgy érzem, kötelességem, hogy tájékoztatásodra közöljem: ez a feltételem, melyet most a Macbeth esetében szabok meg, mostantól kezdve valamennyi operámra érvényes lesz."

1847 január közepére a Macbeth a harmadik felvonás végéig készen áll, február elején hozzákezd a hangszereléshez, a hó közepén pedig Firenzébe indul a minden részletében kidolgozott partitúrával. Február 19-én érkezik Firenzébe. Kísérője Muzio, aki a zongora melletti próbákhoz nyújt segítséget.

Nem érte el a Macbeth Firenzében azt a nagy sikert, melyről sok zenetörténész beszél. „Jóindulatú volt a fogadtatás; de inkább a jelenlevő szerzőre tekintettel, mint a zenére, melynek mintegy fele nem aratott tetszést" — mondja Basevi, az esemény szemtanúja, becsületes és tekintélyes kritikus, Verdi géniuszának csodálója.
Súlyos tévedés volt, hogy a XIX. század közepének olasz melodrámájában uralkodó tökéletlen formák közé akarta beszorítani a tökéletes tragédiát, Shakespeare Macbethjét. Olyan tévedés ez, melyért a közönség — tudtán kívül is — a zeneszerzőt kárhoztatta.
Verdi szerint viszont ez az opera jobb valamennyi eddigi művénél; s örök hálája jeléül szeretett apósának, Antonio Barezzinek ajánlja.

A 40-es években még Itália-szerte játsszák a művet, de később, még az 1865-ös, Párizs számára készült átdolgozást is beleértve, nem tartozott Verdi népszerű darabjai közé. Napjainkban sok helyen előadják, több lemezfelvétel is készült belőle, de ma sem éri el a Rigoletto, a Traviata vagy az Aida népszerűségét.

Kis híján húsz esztendő telik el, mikor Verdi újra kézbeveszi a Macbeth partitúráját. Ugyan már 1852-ben felmerül egy párizsi előadás természetesen balettel bővített terve, de e terv csak 1863 végén válik valósággá. Ekkor veti fel Escudier az ötletet: színre hozná a Macbethet a párizsi Théátre Lyrique-ben. Az elengedhetetlen balett megkomponálását Verdi természetesnek tartotta, ám: „... átlapoztam a Macbethet, hogy elkészítsem a balettet; de jaj nekem! Ennek a muzsikának átolvasásakor olyan dolgok döbbentettek meg, amilyeneket nem óhajtottam volna felfedezni. Egy szóval, vannak benne olyan részletek, amelyek vagy gyengék, vagy pedig - ami még rosszabb - jellegtelenek!"

Az átdolgozás a következő részeket érintette -jó néhány kisebb változtatáson és hangszerelési retusáláson kívül-: erősen változott az I. felvonásbeli Lady-Macbeth kettős zárórésze; teljesen új a II. felvonást nyitó Lady Macbeth-ária, az eredeti sablonos és valóban karakter nélküli cabalettának nyoma sem maradt; változott a II. felvonás fináléjában Macbeth reagálásainak zenéje Banquo szellem-megjelenésére; áthangszerelte Verdi - és részben át is írta - a III. felvonásbeli király-vízió színpadi zenéjét; kimaradt az e felvonást záró, megint csak sablonosan cabaletta-típusú Macbeth-ária, és helyére új kettős került Macbeth és Lady Macbeth között; természetesen új az e felvonásban helyet kapott balettzene (bár egyes kutatók szerint a jóslat és a király-vízió utáni balett még 1847-es keletű). A IV. felvonásban Verdi kicserélte a nyitókórust, és az eredeti, nagyon is a Nabucco „Szállj, gondolat"-jára emlékeztető kartétel helyébe teljesen új anyag került. A leglényegesebb változás a darab befejezését érinti: a maestro elhagyta Macbeth haláljelenetét, és teljesen új csatazenét komponált, ekkor került erre a helyre a zenekari fúga. És végül 1865-ben szólalt meg először a zárójelenet nagy diadalhimnusza is.
Az új részek francia szövegét Ch. Nuitter és A. Beaumont írta, az olasz előadások számára e szövegrészeket ugyancsak Piave költötte át. Az új verzió - természetesen francia nyelvű - bemutatójára 1865. április 21-én került sor a Théátre Lyrique-ben. Azóta ebben a formában játsszák a Macbethet.

Macbeth
Melodráma négy felvonásban

Szövegét Francesco Maria Piave írta Andrea Maffei közreműködésével Shakespeare azonos című drámája (1605-6, ford.: Giulio Carcano) és Schiller német változata (1800, ford.: Andrea Maffei) alapján.

Bemutató: 1847. március 14., Firenze, Teatro di Pergola

Macbeth - Felice Varesi - bariton
Lady Macbeth - Marianna Barbieri-Nini - szoprán
Banquo, a király hadvezére - Nicola Benedetti - basszus
Macduff, skót nemes - Angelo Brunacci - tenor
Lady Macbeth kamarásnője - Faustina Piombanti - mezzoszoprán
Malcolm, a király fia - Francesco Rossi - tenor
Doktor - Giuseppe Romanelli - basszus

I. felvonás
Mezőség. A boszorkák jövendőt mondanak a skót király két hadvezérének: Macbethnek és Banquonak. A prófécia így szól: az egyik király, a másik fejedelmek atyja lesz. A jóslat úgy látszik, hamarosan megvalósul. Hírnök jelenti, hogy Cawdor thánja fellázadt Skócia királya ellen, s hűtlenségéért életével fizetett. Skócia uralkodója Macbethet tette meg a than utódjává. Íme, az első lépés a megjósolt s oly szenvedélyesen áhított trónus felé.
Változás. Lady Macbeth értesül a jövendölésről. Egyben a jó hírről: Skócia királya, Duncan, Macbeth vára felé tart, s egy éjszakát alattvalója födele alatt akar eltölteni. A lady iszonyatos tervet forral: meg kell ölni a királyt, hogy Macbeth trónra léphessen. A gaztettet a lady terve szerint követik el. Az utolsó percben visszatorpanó Macbeth kezébe az asszony belekényszeríti a tőrt. A gyilkosságot, mellyel egy ártatlan őrt vádolnak, Macduff fedezi fel.

II. felvonás
Egyik bűn a másikat szüli. Macbeth és a félelmetes lady, a boszorkák jóslatának hatása alatt elhatározza, hogy Banquót és fiát is megöli, hiszen a boszorkák szerint Banquo ivadékai trónra kerülnek.
Változás. A várkastély parkjában gyilkosok gyülekeznek. Banquót és fiát, Fleancet támadják meg. Banquót halálra sebzik. Fia elmenekül.
Változás. Ünnepi lakoma Macbeth palotájában. A lakoma közepette megjelenik a meggyilkolt Banquo szelleme. Az összeroppant gyilkos a boszorkákhoz fordul ismét: újabb jóslatot kér.

III. felvonás
Macbeth megjelenik a boszorkánybarlangban. Íme, az újabb prófécia: vérrel szerzett trónját megtarthatja mindaddig, míg Birnam erdeje meg nem indul. Macbethet megölni csak az képes, aki nem asszonytól nyerte életét. Választ kap arra a kérdésre is, mi lesz Banquo ivadékaiból? Egyik király, a másik után bukkan elő – Skócia jövendő uralkodói, Banquo utódai. Macbeth kardot ránt, de a szellemekkel szemben tehetetlen.
Változás. Bujdosók gyülekeznek Skócia határán. Macbeth rémuralma elől menekültek. Malcolm, a meggyilkolt király fia és Macduff áll a lázadók élére. Malcolm kiadja a parancsot: ha támadásra indulnak Macbeth vára ellen, minden vitéz egy zöldellő ágat erősítsen sisakjára, a birnami erdő egy lombját. A hadvezér csak arra gondol - „álcázni" kell a felvonuló sereget. De e hadicsel mögül a vésztjósló prófécia szava szól: „ha a birnami erdő megindul".

IV. felvonás
A lady alvajáróként bolyong a palota termeiben. Égő szövétnekkel kezében jelenik meg, s szavaiban még egyszer végigéli a történteket: aki a koronáért nyúl, annak nem szabad visszariadnia a vértől.
Változás. Macbeth csatára készül. Biztos győzelmében. Hiszen az erdő még sosem indult el, sosem segített egyetlen csatában sem. Győzelmébe vetett hite megrendül, mikor hírül hozzák, hogy Lady Macbeth meghalt, és hogy élő, hullámzó erdő közeleg! A birnami erdő lombjai, úgy látszik, mégiscsak rohamra indultak. De a jóslat utolsó mondata még mindig képtelenségnek tűnik. Macbethet csak olyan hős győzheti le, akinek nem asszony adott életet. Macduff áll ki párharcra Macbeth-tel. Macduff, aki valóban nem „született", hanem úgy metszették ki anyja testéből. Macduff pengéje átjárja Macbeth szívét. A jóslat beteljesedett. S a királyi váron Duncan fiának, Malcolmnak lobogója leng.


Míg Shakespeare-nél vitán felül a címszereplő a centrális figura, addig a Verdi-operának sokkal inkább a Lady a főszereplője, mind zenei megformálásának súlya, mind pedig a cselekményben vitt szerepe révén. Verdi Macbeth-jében éppúgy megvan a jóslatot követő első pillanatban a gaztettre való készség, mint Shakespeare hősénél. A zene árulkodik arról, hogy más zajlik le Macbeth szívében, mint amit szavakban kimond. A tőr-monológ, majd a gyilkosság utáni kettős Macbethet töprengőnek, habozónak mutatja. A Lady hatására válik igazán gonosszá, hogy aztán a záróária előtti recitativóban eljusson a teljes közönyig. A Lady viszont első megszólalástól kezdve célratörő, kemény és hideg.
A mű zenei megformálása is különleges, szokatlan és új. Ez az első Verdi-darab, amelyben a zeneszerző tudatosan, demonstratívan és mindig drámai kiindulással száll szembe a „csak szép" dallam korábban még nála is előforduló elvével.
A hangszerelés - főleg a párizsi számoké - éppúgy a mű egészének sötét tónusát húzza alá, mint a harmóniavilág és a hangnemválasztás. (A darabban nagyjából azonos számú dúr és moll szakasz van. Ez önmagában véve is döbbenetes eredmény, a dúr hangnemek korábbi döntő túlsúlyával szemben; de hozzátehetjük, hogy a legfontosabb és legjelentősebb áriák, illetve együttesek úgyszólván kivétel nélkül moll hangneműek. Közöttük is kitűnik a szinte központi jellegű f-moll hangnem.)
A végleges Macbeth-zene tehát nem egységes. Három rétegre bontható: az 1847-es változat legtöbb része kiütközik a korai Verdi-művek stílusvilágából merészségével, újításaival és sötét tónusával, viszont van néhány szám, amely ennek a korszaknak általános hangvételét képviseli (főleg a néhány megmaradt cabaletta vagy a boszorkánykórusok). A harmadik réteg természetesen az 1865-ben hozzákomponált számokból áll. Egy szempontból azonban egységes a három réteg - és ez a szempont a legfontosabb - : a jellemzésben.
Amint Macbeth így szól:
Még csak kísért a gyilkosság, de már 
Úgy rázza világomat, hogy erőmet
Elszívja a képzelet, s már csak az 
Van, ami nincs" – úgy Verdi is azonnal exponálja Macbeth jellemének mindkét alapvető rétegét: a gonosz-ságra való hajlamot és a töprengést. A tercbe zárt dallamvilágot és ennek következményét: az egymás mellett fekvő hangközlépéseket lágynak, lírikusnak, vagy ha tetszik, töprengőnek tartjuk. Ez lenne Macbeth egyik jellemvonása. A másikat, a gonoszságra való hajlamot ugyancsak az első duett Macbeth-szólama mutatja be. Az előbbi motívum dallamos jellegű, ennek uralkodó eleme a ritmus, mégpedig régi ismerősünk, a jellegzetes
pontozott ritmusképlet. Nabucco és Abigél, illetve Pagano szólamában találkoztunk eddig vele. Itt is, máshol is az összecsapó, ellentétes érzelmek csatájában a negatív, a gonosz, vagy legalábbis nem jóindulatú személyek jellemzője. Végigkíséri Verdi szinte egész életművét, egyébként egyike az elődöktől származó hagyományos megoldásoknak.
A Shakespeare-tragédia monológjai elvont-filozofikus jellegűek, tehát megkomponálhatatlanok. Verdi természetesen ki is hagyta a szóbanforgó monológot - hogyan is lehetne megzenésíteni az olyan szöveget, mint „Már csak az van, ami nincs"? Viszont a zene mindkét alapvető Macbeth-motívum exponálásával elmondja azt, ami a szövegből hiányzik.

Ugyanilyen egységes a Lady motívumköre. Ez a jellemábrázolás keményebb eszközöket vesz igénybe. Legfőbb jellegzetessége egy olyan melódiatípus, amely - a Macbethével éppen ellentétben - a széles dallamlépéseket, a tágranyíló hangközöket kedveli. Néha átveszi a címszereplő kisterces világát; vagy ironikus módon, vagy kezdeményezően, mint a gyilkosság utáni kettős záró strettájában, vagy akár „engedelmesen", mint a III. felvonás záróduettjében. Három - ha a bordal-együttest is hozzávesszük: négy - áriája van a Ladynek. Mindegyikben a tág hangközök uralkodnak. Tehát éppoly céltudatos, sőt, hidegebben, keményebben, gátlástalanabbul célratörő, mint férje.
Az opera folyamán a zeneszerző hű marad a shakespeare-i mintához, de az alvajáró-jelenet líráját, lágyságát a tragédia Lady Macbeth-je sehol sem mutatja fel. Csodálatos búcsúztatója a női főszereplőnek! Mintha a zeneszerző végezetül is megbocsátaná a sok gaztettet, a sok vért, ami a Lady kezéhez tapadt, mintha a megőrülés egyben tisztítótűz is lenne, amelyben minden emberi gonoszság kiég, és marad az egyik legszebb Verdi-dallam, a Lady utolsó színpadi megjelenését kísérő fájdalmas melódia.
Macbeth és a Lady mellett a boszorkányok együttese tekinthető harmadik főszereplőnek. Az I. és III. felvonásbeli boszorkánykórusok, ami magát a zenei anyagot illeti, akármelyik Verdi-opera báli jelenetében vagy egzotikus környezetben felhangzó kórusában benne lehetnének.

Claudio Abbado, a zseniális karmester hívja fel a figyelmet a Macbeth általa vezényelt hanglemezfelvételének kísérőfüzetében egy olyan motívumra, amely az egész partitúrában lépten-nyomon felbukkan, és amely - úgy tűnik - a gyilkosságok zenei szimbóluma.
A motívum tehát nem több, mint egy leszálló kis-szekund.

A IV. felvonás 1865-ből származó nyitókórusa a zenedramaturgiai lélektan párját ritkítóan zseniális példája. A nagy kórusdallamot bevezető két zenekari ütemben „siratóként" előadási utasítással hangzik fel a kisszekund-motívum, majd a kórusdallam felett megfordításban, alulról felfelé csendül fel állandóan. A kórusdallam főtémája pedig tercbe zárt motívum. E két zenei megoldás félreérthetetlenül utal arra, aki Skóciát elnyomja, pusztítja, gyilkosságaival vérbefojtja: Macbeth-re.

Szóljunk még néhány szót a hangszerelés problematikájáról. A mű egyik leghatásosabb jelenete a III. felvonásbeli király-vízió színpadi zenéje. Verdi 1865-ben ezt is bővítette, megváltoztatta és áthangszerelte. Ekkor írta elő a két oboából, hat klarinétból, két fagottból és egy kontrafagottból álló, szokatlan együttest és azt, hogy ez a színpadi zene feltétlenül a süllyesztőből, tehát mintegy a föld alól szóljon. (Levél Escudier-hez: „Ez a kis zenekar ... olyan különös, misztikus és ugyanakkor nyugodt és békés hangzást ad, amire más hangszerek nem képesek. A színpad alatt, egy nyitott és elég széles süllyesztő közelében legyenek elhelyezve, hogy hangjuk jól szétterjedjen a színházban, ám misztikusan, és mintegy a távolból zengve.") Egyrészt ez a zene az egész jelenet szürreális fantasztikumát segíti, éppúgy, mint ahogy a sablonos, sőt komikusnak is tűnő orgyilkos-kórust is a fantasztikum világába emelik a szólisztikusan kezelt üstdob ütései. Másrészt ez a darab egyetlen olyan hangzásbeli specifikuma, amely a helyszínre, a skót dudákra utal.

Összegezve: a Macbeth egyike Verdi nagy zenedrámai remekeinek, annak ellenére, hogy zenei anyaga széthúzó, nem egységes. Tradicionális megoldásainál lényegesen súlyosabban esnek latba a nemcsak a saját korában, hanem ma is újszerűen ható, izgalmasan érdekes jelenetei. Sötét színei pedig egészen különleges helyet biztosítanak számára a mester életművében. Talán éppen e sötét színek és a szerelmi líra teljes hiánya az oka annak, hogy minden zsenialitása ellenére sem vált mind a mai napig igazán népszerűvé.
Nézzünk egy 1976-os Deutsche Grammophon felvételt

Shirley Verrett - Lady Macbeth
Piero Cappuccilli - Macbeth
Plácido Domingo - Macduff
Nicolai Ghiaurov - Banco
Sergio Fontana - Araldo
Antonio Savastano - Malcolm
Carlo Zardo - Medico
Giovanni Foiani - Servo di Macbeth
Alfredo Mariotti - Sicario
Orchestra del Teatro alla Scala - Claudio Abbado (January 1976)


01: Preludio
Atto I
02: Che faceste? Dite su!
03: Giorno non vidi mai si fiero e bello!
04: S'allontanarono! N'accozzeremo
05: Nel di della vittoria io le incontrai
06: Oh donna mia!
07: Sappia la sposa mia, che pronta appena
08: Di destarlo per tempo il re m'impose
Atto II
09: Perche mi sfuggi
10: Chi v'impose unirvi a noi?
11: Studia il passo, o mio figlio
12: Salve, o Re!
Atto III
13: Tre volte miagola la gatta in fregola
14: Finche appelli, silenti m'attendete
15: Ondine e Silfidi dall'ali candide
16: Ove son io?
Atto IV
17: Patria oppressa!
18: O figli, o figli miei!
19: Vegliammo invan due notti
20: Perfidi! All'anglo contra me v'unite!
21: Ella e morta!
22: Vittoria!

Mp3 (44100 Hz; 256 kbps)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése