Verdi: Attila

Az Alzira kisiklása után Verdi sokáig nem tud visszazökkenni a rendes kerékvágásba. Visszautasítja Piave Anna Erizzo című darab-tervezetét.

Ismét azzal a „nagy reményű" operával foglalkozik — az Attilával —, melyet az Ernani velencei színrevitele óta szeretne megírni. Meg is egyezett akkor Piavéval, hogy ő írja majd a verseket. A színpadi cselekményt maga a zeneszerző tervezte meg. El is küldte Piavénak, mihelyt visszatért Milánóba az Ernani bemutatója utáni harmadik napon: „Nagyszerű és hatásos részek vannak benne" — írta neki. Az Attila megzenésítésének terve azonban akkor megbukott.

Verdi 1845 november első napjaiban nekilát, hogy a velencei színház számára megkomponálja az Attilát. Egészsége nincs rendben. Milánóban terhes teendők halmaza várta Verdit, s már ez elkeserítette. De szerencsésen megszabadult tőlük. „Most minden készen van, nincs más dolgom, mint írni az Attilát, amelytől ordítani fognak a nagyképűek és az újságírók. Én azonban hagyom őket ordítani, és Londonba szököm" — mondja a Maestro egyik barátjának. Egy másiknak pedig: „Teljesen elfoglal az Attila! Ó, de szép téma! és a kritikusok mondhatnak, amit akarnak, én azt mondom: ó, de szép, zene után kiáltó szövegkönyv!"

Decemberben Verdi Velencébe utazik. Az évad első műsordarabja a Szent Johanna. Verdi azonban nem irányíthatja a próbákat, mert be kell még fejeznie „azt az átkozott Attilát, melynek az év utolsó napján színpadra kell kerülnie".

Az Attilával Verdi visszatér kedvenc témájához: a hazaszeretethez. Ha pályája elején ösztönösen kezdett politikai tevékenységet folytatni, most a Maestro politizálása tudatossá válik. Itália ijedős és gyanakvó kormányainak rendőrségei és cenzorai tisztában vannak vele, hogy milyen ez a tevékenység. Ízekre szedik a librettóit, vitáznak a Maestróval (aki azonban nem hagyja magát megfélemlíteni).

Az Attila előadásán a Fenice közönsége előtt megjelennek a hunok a lagunák partjain. Rombolnak és öldökölnek. A nézők harcias kiáltásokban törnek ki: Itália! Itália! 1846. március 17-ének estéje nagy siker. A legkiválóbb énekesek: Loewe, Guasco, Costantini és Marini veszik ki belőle részüket. Hazafias siker, morognak Verdi ellenfelei.

Az Attila Verdi művészetének egyik legtisztább megnyilvánulása. Sokáig foglalkozott a tervével, majd gyorsan valósította meg. Megmozgatja a képzelőerőt, s megindítja hallgatóját. Megáradt patakként zúdul, magával ragadva növényt, virágot, követ, sarat. Zavaros az Attila szépsége, de ellenállhatatlan. Az Attila őszinte mű, szerzője megvetően kerül minden fenntartást. Tüzes, szenvedélyes, lázad a mindennapi kifejezésmód, a megszokott formák ellen. Megfigyelhető a zenekar epikus szerepének bővülése. Verdi azon az estén, mielőtt Nápolyba utazott volna, hogy az Alzirát színpadra állítsa, meghallgatta a milánói Cannobianában Félicien David szimfonikus ódájának, A sivatagnak itáliai ősbemutatóját, és el volt tőle ragadtatva. Az Attila prológusában a színpadi helyzet kínálkozó, és Verdi beilleszt ide egy zenekari részt, mely a napfelkeltét festi. Ez a szám akkor jutott eszébe, amikor A sivatag harmadik részének kezdetét hallotta. Már azt is elhatározta, hogy az Alzira nyitányába fogja beleilleszteni. Ahogy most újra olvassa az ember a tört akkordoknak, a harmonikus futamoknak s ugyanazon akkord megfordításának ezt a láncolatát, melyek a zenekarral a felkelő napot akarják leírni; megmosolyogni való Verdi fogásainak naivsága, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy Beethoven — akinek szimfóniáit Verdi ismerte — a Pastoraléban és Rossini a Tell Vilmosban a szimfonikus leíró zenének milyen ragyogó példáit nyújtották. A velenceiek azonban olvadó gyönyörűséggel fogadják az Attilát: „koszorúkkal, zenekarral, fáklyásmenetben kísérik őt haza" a bemutató után. A velencei Gazetta csodákat ír az operáról.

A bemutató alkalmából Velencébe érkezett Maffei is. Verdi, a mindig józanul ítélő kritikus, ezt írja Chiarina grófnőnek: "Az Attilinak mindent összevetve, meglehetősen nagy sikere volt. Talán nem mindent értettek meg.. Barátaim szerint azonban ez a legjobb operám, bár a közönség kétségbe vonja. Én azt mondom, nem rosszabb egyik eddiginél sem." Szokásához híven ezzel zárja értékelését: „Az idő majd dönteni fog."

Attila

zenés dráma három felvonásban előjátékkal

Librettó: Temistocle Solera,  Francesco Maria Piave közreműködésével, Zacharias Werner: Attila, König der Hunnen c. tragédiája (1808) nyomán
Bemutató: 1846. március 17., Velence, Fenice

Attila, hun király: Ignazio Marini - basszus
Uldino, Attila rabszolgája: Ettore Profili - tenor
Odabella, Aquileia urának leánya: Sophie Löwe - szoprán
Ezio, római generális: Natale Costantini - bariton
Foresto, aquileiai lovag: Carlo Guasco - tenor
I. Leó pápa: Giuseppe Romanelli - basszus

Prológ

Az Adria partján, Aquileia mellett vagyunk, az 5. század közepén. Attila hun király elfoglalta és felgyújtatta a várost. Hűbéresei ünneplik, a germán törzsek az elfoglalt földet szinte Wotan ajándékának tekintik. Attila nemes ellenfél, elismeri, hogy ellenfelei vitézül harcoltak, még az asszonyok is. — Odabella, az elesett aquileiai uralkodó lánya jön most Attila elé, magatartása nemes, bátor.

A hun király mindennél jobban becsüli a bátorságot, a hős lánynak saját kardját nyújtja át. — Ezio jön, a római hadvezér, és titkos szövetséget kínál fel Attilának : osszák fel egymás közt a világot, Eziónak jusson Itália! A római császár még gyermek, döntsenek ők, a hatalom birtokosai ... Attila árulónak nevezi Eziót, és elküldi. Elrendeli, hogy serege készüljön fel Róma bevételére. — Az Adria lagúnáinak egy szigetén remeték élnek. Menekültek érkeznek hozzájuk, köztük Odabella szerelme, Foresto. Már tudja, hogy Odabellát elfogta Attila, bosszút esküszik. Elhatározzák, hogy az elpusztított Aquileia helyett itt, a lagúnák közt építenek új várost (ez lesz majd Velence).

1. felvonás

Attila tábora melletti erdő, holdfényes éjszaka. A hun harcosnak öltözött Foresto Odabellához oson, és árulónak bélyegzi a lányt. A lány biztosítja őt hűségéről, és megígéri, ha kell, Attilát a saját kardjával öli meg. Ő sem gyengébb, mint a Holofernészt elpusztító Judit! — Attila a sátrában alszik, álmát breton rabszolgája, Uldino vigyázza. Attila felriad, és elmeséli rabjának különös álmát.

Egy aggastyánt látott, aki óvta őt a Róma elleni harctól.. Attila kiragadja magát az álom bűvöletéből, és összehívja a tanácsot. (Wotan-himnusz, női kórusmondatokkal megszakítva, trombitaszó, zarándokének kiváló kontraszthatásokkal.) Róma falai alatt megtorpan Attila, Leo érsek, a későbbi I. Leo pápa vezetésével jámbor küldöttség állja útját... A főpapban Attila felismeri álma öregemberét, elakad a lélegzete, valósággal összeomlik.

A szaggatott ének, a közbeiktatott koronás pauzákkal kiválóan festi a király lelkiállapotát.

2. felvonás

Ezió tábora Róma mellett. A vezért Valentinianus császár visszarendeli, mert hatalmát félti tőle. Attila küldöttei meghívják Eziót királyukhoz, a közéjük keveredett Foresto elárulja, hogy felkészültek a király meggyilkolására. Nemes ívelésű dallam a római nép fénykorára emlékező és a jelen hanyatlásán bánkódó Ezióé.

Foresto terve hallatán Ezio harci kedve újra fellángol. — Lakoma Attila táborában. Foresto bevezeti Eziót, az újra szerződést kínál fel Attilának. A táncos-dalos vigalmat vihar szakítja meg. Foresto méregpoharat nyújt át Odabellá-nak, hogy tartalmát itassa meg Attilával, de a lány kardjával akarja megölni a zsarnokot. Foresto mérgezési terve csődöt mondott, életét Attilától Odabella könyörgése menti meg. Attila hálás, hogy Odabella megmentette őt, és kész nőül venni. Foresto és Ezio Odabella segítségével megszökik. Elhatározzák, hogy megtámadják Attila táborát.

3. felvonás

Nászi ünnep a hun táborban. Foresto lesben áll, hogy a királyt megölje, mert sem Odabellának, sem Eziónak nem hisz. — Amikor Attila megjelenik, Odabella a lábaihoz dobja királyi ékességeit, Foresto megvádolja a királyt, hogy elragadta szerelmét, Ezio gyalázatos gyilkosnak nevezi. Odabella leszúrja a királyt, a színt elözönlik a római katonák.

Ez a mű eredeti befejezése. A magyarországi előadásokon a darab végét megváltoztatták, a történelemnek megfelelően.

Az Attila jelentős mű, a drámai zene már az egy évvel később megszólaló Macbeth közelségét jelzi. A partitúra gyöngyszeme a prológ második jelenete, a remete-kép, Attila álomelbeszélése és a II. felvonás fináléjának nagy f-moll együttese. Az utolsó kép Odabella—Foresto—Ezio tercettjének adagióját egyházi szöveggel átírva gyakran éneklik templomokban. Az ősbemutatónak sikere volt, a nézők hazafias érzését sikerült felkorbácsolni. Legrokonszenvesebb a műben a konvenciók elleni lázadás, a köznyelv kerülése (nem mindig sikerül), a formák fellazítása (csaknem mindig sikerül), új zenekari színek bevonása a szerző már amúgy is gazdag eszköztárába és a szó és a dallam tökéletesen megvalósított egysége. Carlo Gatti igen helyesen írja: „A tisztán vokális melódia vonalaiban kifejti a verbális szöveg teljes jelentését, sugallja a hozzá kapcsolódó szöveget még akkor is, ha átírják tegyük fel zongorára, hegedűre, fuvolára, klarinétra és így tovább."

Librettó (olasz és magyar)
vagy
Librettó (olasz és magyar)

Zongorakivonat énekszólamokkal
vagy
Zongorakivonat énekszólamokkal

Ismét egy Philips felvétel 1972-ből:

Ruggero Raimondi - Attila
Sherrill Milnes - Ezio
Cristina Deutekom - Odabella
Carlo Bergonzi - Foresto
Ricardo Cassinelli - Uldino
Jules Bastin - Leone
Ambrosian Singers, Finchley Children's Music Group,
Royal Philharmonic Orchestra - Lamberto Gardelli  (London, September 1972)

01:  Preludio 
Prologo
02:  Urli, rapine (Coro)  
03:  Eroi, levatevi (Attila, coro)  
04:  Di vergine straniere (Attila, Uldino)  
05:  Santo di patria indefinito amor! (Odabella)  
06:  Allor che i forti corrono (Odabella, Attila)  
07:  Da te questo or m'e concesso (Odabella, Attila, Coro)  
08:  Uldino, a me dinanzi l'inviato (Attila)  
09:  Attila - Oh, il nobil messo! (Ezio, Attila)  
10:  Tardo per gli anni, e tremulo (Ezio, Attila)  
11:  Vanitosi! (Attila, Ezio)  
12:  Qual notte (Coro)  
13:  L'alito del mattin (Coro)  
14:  Quai voci (Coro, Foresto)  
15:  Ella in poter del barbaro (Foresto, Coro)  
16:  Cara patria (Foresto, Coro) 
Atto I.
17:  Liberamente or piangi (Odabella)  
18:  Oh nel fuggente nuvolo (Odabella)  
19:  Qual suon di passi (Odabella, Foresto)  
20:  Si, quell´io son (Foresto, Odabella)  
21:  Va! Racconta al sacrilego (Foresto, Odabella)  
22:  Oh, t'inebria nell'amplesso (Foresto, Odabella)  
23:  Ubaldino! Uldin! (Attila, Uldino)  
24:  Mentre gonfiarsi l'anima (Attila, Uldino)  
25:  Oltre a quel limite t'attendo (Attila)  
26:  Parla, imponi-Vieni. Le menti visita (Coro, Attila, Leone)  
27:  No!...non é sogno (Attila, Odabella, Foresto, Uldino, Leone, Coro)
Atto II.  
28:  Tregua é cogl'Unni (Ezio)  
29:  Dagli immortali vertici (Ezio)  
30:  Chi vien?  - Salute ad Ezio (Ezio, Coro, Foresto)  
31:  É' gettata la mia sorte (Ezio)  
32:  Del ciel l'immensa volta (Coro)  
33:  Ezio, ben vieni! (Attila, Ezio, Coro)  
34:  Chi dona luce al cor? ... (Coro di donne)  
35:  Ah! - Lo spirito de' monti (Coro, Ezio, Foresto, Odabella, Attila, Uldino)  
36:  L'orrenda procella (Odabella, Foresto, Uldino, Ezio, Attila, Coro)  
37:  Si raccomandan le quercie (Attila, Foresto, Odabella, Coro)  
38:  Oh, miei prodi! (Attila, Odabella, Foresto, Ezio, Uldino, Coro)  
Atto III.
39:  Qui del convegno é il loco (Foresto, Uldino)  
40:  Che non avrebbe il misero (Foresto)  
41:  Che piů s'indugia (Ezio, Foresto, Coro)  
42:  Cessa, deh, cessa (Odabella, Foresto, Ezio)  
43:  Te sol, te sol quest'anima (Odabella, Foresto, Ezio)  
44:  Non involarti, seguimi (Attila)  
45:  Tu, rea donna (Attila)  
46:  Nella tenda (Odabella, Foresto, Ezio, Attila, Coro)


Mp3 (44100 Hz; vbr ~216 kbps)

Letöltés
vagy
Letöltés