Április 19-én Verdi és felesége elutazik Milánóból Genovába.
Giulio Ricordi, miután látja, hogy reménykedései ellenére egyhamar nem kap operát Verditől, ismét arra a hadicselére gondol, amellyel egyszer már sikerült Verdit a színházhoz visszacsalogatnia:
a Don Carlos után A végzet hatalma átdolgozásával. Most azt javasolja Verdinek, hogy a Simon Boccanegrát vegye elő, amely szinte teljesen eltűnt az olasz zenedrámai repertoárból.
Verdi ellenzi: „A partitúra jelenlegi állapotában tarthatatlan. Túlságosan szomorú, túlságosan sivár! Bár sem az első, sem az utolsó felvonásban nem kellene hozzányúlni semmihez,
s a harmadikhoz sem, kivéve néhány ütemet itt-ott.”
(Ez azt jelenti, hogy Verdi — emlékezetben — most négy felvonásra osztja a Boccanegrát; holott három felvonásból áll, előjátékkal. Éppen ezért első felvonáson azt a képet kell
értenünk, amely az előjáték után következik, egész a színváltásig. Második felvonáson azt a terjedelmes képet, amely csaknem akkora, mint az Aida második felvonása; harmadik és negyedik felvonáson pedig a jelenlegi partitúra második és harmadik
felvonását kell értenünk.)
„Át kellene dolgozni az egész második felvonást — folytatja Verdi. — Jelentékenyebbé, színesebbé kellene tenni és több életet kellene belevinni. Zeneileg
megőrizhető a szoprán kavatinája, duettje a tenorral, és a másik duett apa és lánya közt, bármennyi is bennük a kabaletta.”
Visszatérve a második felvonásra, kérdezi Ricorditól: „Ki alakítaná át? — Mi lenne alkalmas ide?... Vigyünk színre egy vadászatot? Nem színpadszerű. — Egy ünnepélyt?
Túl elcsépelt. — Afrikai kalózok támadását? Nem valami mulatságos! — A Pisával vagy Velencével viselt háború előkészületeit?”
Ricordi válasza már kész is. Boito, aki immár lelke legmélyéig csodálója Verdinek, nyomban elfogadja a megbízatást. Verdi, bár egyre vitatkozik vele az Otello szövegkönyvén, s bár egyre inkább nyilvánvaló előtte az abból születendő opera szépsége, pillanatnyilag szívesebben foglalkozna
kevésbé munkaigényes feladattal. Erre a célra pompásan megfelel a Simon Boccanegra, melynek ismeri és kijavíthatónak tartja hiányosságait. Folytatja tehát kevésbé sikerült operáinak átdolgozását, amennyiben feltámasztásukat érdemesnek tartja.
De Boitónak egyelőre semmi kedve hozzá, hogy újra a Scala közönsége elé lépjen, amely oly komiszul bánt vele 1868-ban. Verdi saját szakállára átvizsgálja a Simon Boccanegra szövegkönyvét, úgy számítja, hogy csekély változtatásokkal kijavítható. A beteg góc kétségkívül az első felvonás fináléja: teljesen át kell dolgoznia.
„Ha találnánk valami jó finálé-megoldást — írja Boitónak —, egyéb tennivaló nem is maradna, mint itt-ott néhány vers kicserélése, néhány zenei
frázis megváltoztatása stb. Gondolkozzék hát rajta egy kicsit, s amint rájött valamire, írja meg nyomban."
Arrigo Boito átolvassa Piave librettóját, s vállat von, nem tud mit kezdeni vele: „sánta asztal" — írja Verdinek. Véleménye sokkalta enyhébb Baseviénál, aki „monstruózus zenedrámai kontárságnak" nyilvánítja a szövegkönyvet. Boito azonban egyre inkább szívén viseli,
hogy bebizonyítsa Verdi iránt tanúsított elismerését, elvállalja a megbízatást. Nem nagy munka, gondolja a zeneszerző és a költő, amikor belefog. Verdi mégis megtiltja, hogy az új Simon Boccanegra föltűnjék a többi opera közt a színlapon. Lesz még arra idő is, mód is, hogy bejelentsék,
ha az átdolgozás sikerült. De a zeneszerző s a költő keményebb fába vágta fejszéjét, mint gondolná.
A Scala 26-án este nyílik meg. A tékozló fiúval, amely rendkívül tetszik a közönségnek.
Ha időre el akarnak készülni, most már ideje, hogy Verdi és Boito szaporábban dolgozzék. Az év végén
még mindig a színi változtatásokról s a szereplőket és a dialógust érintő részletekről vitáznak.
Megkezdődik 1881. Január nyolcadikán Verdi még mindig nem a Simon Boccanegra átírandó vagy hozzáírandó zenéjével foglalkozik. Az opera zenei karaktere azonban napról
napra szilárdabb formát ölt elméjében, s egyre világosabb utasításokkal igazítja egyenesbe Boitót.
Az előjáték szinte változatlanul úgy marad, ahogy az első kiadásban volt. Miután az első felvonás kedve
szerint átalakult, Verdi nekilát megzenésítésének: "Az elkövetkezőkben mindent úgy csinálok, mintha új operáról lenne szó" — jegyzi meg.
Január 10-én már befejezte az első részt, s kéri Boitótól a többi jelenet verseit, továbbra is vitatkozik vele a színpadi helyzetekről, és szavakat, versmértékeket,
versszakokat sugall neki. A zenei átdolgozás rendkívül gyors: annyira, hogy a levelezés már meg sem teszi. Verdi táviratokat küld Boitónak.
Január 11-én Simon és leánya, Amelia duettje is kész; Verdi belekezd a második felvonásba, ezt azonban Boitóval egyetértésben az elsőhöz csatolja
fináléként. A szám részarányossága és jellege csodálatosan tükrözi Verdi zenei és drámai zsenijét, egyik legerőteljesebb alkotását kerekíti ki belőle.
Január közepe táján kész az első felvonás fináléja is. Verdi alig várja már, hogy végezzen a többi
javítással is.
Verdi február végén Milánóba utazik, és 1881. március 24-én évadzáró operaként bemutatják a Simon Boccanegrát. A karmester Faccio; az énekesek: D'Angeri, Tamagno, Maurel, Salvati és De Reszké. Tízszer kerül színre, forró tapsok közepette. Különösen a főszereplő, Victor Maurel kiváló: tehetséges, hangja, lelkesedése a szerep pompás tolmácsolójává teszi. Verdi annyira elégedett
vele, hogy az egyik próbán, a szerepbe sűrített buzgalom és szenvedélye köszöneteképpen, óvatlanul elszólja magát: „Ha isten és az egészségem úgy akarja, megírom önnek a Jagót!"
Verdi tehát egyre inkább neki akar látni az új operának.
A Simon Boccanegra zeneileg feltűnően feljavult: Verdi az előjátékot a „Harcra!" kezdetű kórus témájára
írt széles ívű, ünnepélyes zenekari bevezetőzenével helyettesítette; az első felvonásból kihagyta a régi kiadásbeli balettet, amelyet az afrikai kalózok lejtettek, és azt a szextettet, amely (Basevi szerint)
a helyzet furaságából kifolyólag „nevetséget keltett" Firenzében. Megváltoztatta a teljes első finálét, a második felvonásba monológot komponált Paolónak, amely cselekménybeli helyzetét tekintve a Monterone átkától földre sújtott Rigoletto monológjához hasonló. (Verdinek mint drámai
csúcspont, igen tetszik a Simon Boccanegra első fináléjában az az átok, amellyel a boitói változatban Paolo önmagát sújtja.) A második felvonást záró kórust átalakítja a harmadik felvonás zenekari előjátékává;
kihagyja a harmadik felvonás elejéről a nászkórust, s egy „zárt számot" illeszt helyébe Paolo és Fiesco közt szövődő dialógus alapszöveteként. Az operának annyi, de annyi más pontját is megváltoztatta, hogy a mű — mint ahogy azt Verdi előre látta — szinte
új lett.
Bár az élő beszéd elevenségét, gyorsaságát megőrzi, a deklamáció sokkal dallamosabb lett, a hangszerelési
és harmonizálási megoldások sokkal összetettebbek. Az első kiadás recitativo seccói eltűntek, s a mű struktúrája szerinti adott drámai helyzethez és a figurák lelkiállapotához hasonultak. Verdi nagyban növelte a zeneszámok egységét, hézagtalanul forrasztotta
egybe őket; javarészt elhagyta az énekes részek kadenciáit és hangékítéseit. Finomított a szólamokon, és változatosabbá tette a hangnemek szempontjából.
Simon Boccanegra
Melodráma előjátékkal, három felvonásban
Az 1857-es Simon Boccanegra új változata
Francesco Maria Piave librettóját Arrigo Boito írta át
Bemutató: 1881. március 24., Milánó, La Scala
Simon Boccanegra -Victor Maurel - bariton
Jacopo Fiesco - Édouard de Reszke - basszus
Maria Boccanegra - Anna d'Angeri - szoprán
Gabriele Adorno - Francesco Tamagno - tenor
Paolo Albiani - Federico Salvati - bariton
Pietro - Giovanni Bianco - basszus
(Az opera meséje és a magyar nyelvű librettó az 1857-es eredeti változatnál.)
Olasz nyelvű librettó vagy itt
Egy 1977-es Deutsche Grammophon felvétel
Simon Boccanegra - Piero Cappuccilli
Jacopo Fiesco - Nicolai Ghiaurov
Amelia Grimaldi - Mirella Freni
Gabriele Adorno - José Carreras
Paolo Albiani - José van Dam
Pietro - Giovanni Foiani
Un'ancella - Maria Fausta Galamini
Un capitano dei balestrieri - Antonio Savastano
Coro del Teatro alla Scala di Milano - Romano Gandolfi
Orchestra del Teatro alla Scala - Claudio Abbado
(Jan. 1977, Centro Telecinematografico Culturale, Milan, Italy)
Prologo
01 - Preludio: 'Che dicesti?' (Paolo, Pietro, Simone, Coro)
02 - 'L'atra magion vedete?' (Paolo, Coro, Pietro)
03 - 'A te l'estremo addio' - 'Il lacerto spirito' (Fiesco, Coro)
04 - 'Suona ogni labbro il mio nome' (Simone, Fiesco)
05 - 'Oh, de' Fieschi implacata' (Simone, Fiesco, Coro, Paolo, Pietro)
Atto primo
06 - Preludio [L'Aurora]
07 - 'Come in quest'ora bruna' (Amelia)
08 - 'Cielo di stelle orbato' (Gabriele, Amalia, Ancella, Pietro)
09 - 'Propizio ei giunge!' (Gabriele, Fiesco)
10 - 'Paolo / Signor' (Doge, Paolo, Amelia)
11 - 'Orfanella il tetto umile ... Figlia! a tal nome io palpito' (Amelia, Doge)
12 - 'Che rispose' (Paolo, Doge, Pietro)
13 - Messeri, il re di Tartaria vi porge' (Doge, Paolo, Pietro, Gabriele, Coro)
14 - 'Ferisci! / Amelia!' (Amelia, Gabriele, Doge, Fiesco, Coro)
15 - 'Amelia, di' come fosti rapita' (Doge, Amelia, Gabriele, Paolo, Pietro, Fiesco, Coro)
16 - 'Plebe! Patrizi! Popolo ... Piango su voi' (Doge, Amelia, Fiesco, Gabriele, Paolo, Pietro, Coro)
17 - 'Ecco la spada ... Sia maledetto!' (Gabriele, Doge, Paolo, Amelia, Fiesco, Pietro, Coro)
Atto secondo
18 - 'Quei due vedesti?' (Paolo, Pietro)
19 - 'Prigioniero in qual loco m'adduci?' (Fiesco, Paolo)
20 - 'Udisti? / Vil disegno! ... Sento avvampar nell'anima' - 'Cielo pietoso, rendila' (Paolo, Gabriele)
21 - 'Tu qui? / Amelia!' (Amelia, Gabriele)
22 - 'Figlia! / Sì afflitto, o padre mio?' (Doge, Amelia)
23 - 'Oh! Amelia ami un nemico ... Perdono, Amelia' (Doge, Gabriele, Amelia)
24 - 'All'armi, all'armi, o Liguri' (Coro, Amelia, Gabriele, Doge)
Atto terzo
25 - 'Evviva il Doge!' (Coro, Capitano, Fiesco, Paolo)
26 - 'M'ardon le tempia ... Come un fantasima Fiesco t'appar' (Doge, Fiesco)
27 - 'Piango, perché mi parla in te' (Fiesco, Doge)
28 - 'Chi veggo!' (Amelia, Doge, Gabriele, Fiesco)
29 - 'Gran Dio, li benedici' (Doge, Amelia, Gabriele, Fiesco, Coro)
Mp3 - 44100 Hz - 256 kbps
Letöltés / Downloadvagy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése