2013. október 27., vasárnap

Verdi: A végzet hatalma (La forza del destino)


Verdi 1861 elején ajánlatot kapott Pétervárról, hogy a város Cári Színházának új operát komponáljon. A nagynevű tenorista, Tamberlick vállalt közvetítő szerepet a színház igazgatósága és a Maestro zött. Az ajánlat valóságos „dolgozat", annyira részletekbe megy a feltételeket, az ígéreteket, a könyörgéseket tekintve.
Augusztusban Verdi hozzálát A végzet hatalma megírásához. A librettó alapjául Angel de Saavedra, Rivas hercege Don Alvaro vagy a végzet hatalmamű operája szolgál.
Verdineknagyon tetszik" Saavedra drámája; úgy véli, hogynagy erejű, páratlan, széles áradású". A Maestro a következő szavakban foglalja össze véleményét:Nem tudom, hogy a közönség is olyannak ítéli-e majd mint én, de kétségtelen, hogy rendkívüli mű."
Verdi olyan színpadi cselekményt akar követni, amely változatosan, a dráma eszközeivel ugyan, de az élet teljességével ábrázol fájdalmat és örömet, jóságot és gyűlöletet. Véleménye szerint ez a változatosság és teljesség Saavedra cselekményében megtalálható.
Így ír Escudier-nek augusztus 20-án:Szeretném, ha foglalkozni tudnék a pétervári operával, de ez a rendkívüli meleg lehetetlenné tesz minden munkát."
A komponálás befejezésének és Pétervárra indulásának szerződés szabta ideje egyre közeleg. Hiszen úgy tervezték, hogy a Maestro, a felesége, és a személyzet október 1-én elhagyja Sant'Agatát, és Párizson át a „Fagy fővárosába" költözik. Vajon elkészítheti-e a Maestro az operát, midőn már csak negyven nap áll rendelkezésére az utazásig?
Tudjuk, hogy Verdi gyors komponálása különleges munkamódszeréből fakad.
Verdi egy hónappal elhalasztja az utazásra kitűzött időpontot, és tovább dolgozik az operán. Egy Escudier-nek küldött és november 22-én, Sant'Agatában kelt levelében arról értesít, hogy 28-án vagy 29-én érkezik majd Párizsba, úgy megy tovább Berlinen át Pétervár felé.
A Fagy fővárosába" érve a legkellemetlenebb csapás éri. A „prima donna" a próbák során megbetegszik, és a Maestro nem tudja kivel helyettesíteni, hogy az opera kárát ne lássa. Ezért — miután elhalasztotta a próbákat, s úgy látta, hasztalan minden erőfeszítése a siker érdekében —, azt kéri a Cári Színház igazgatóságától, hogy a következő évadra, vagyis 1862 őszére halasszák A végzet hatalmának bemutatóját. Az igazgatóság hozzá is járul a halasztáshoz.
Minden a megállapodás szerint történik: Verdi és felesége elutazik Pétervárról, és rövid párizsi tartózkodás után visszatérnek Bussetóba, ahonnan ki sem mozdulnak április közepéig. Verdi április 17-én ír Escudier-nek: másnap feleségével együtt Párizsba érkezik, ahonnan egyenesen tovább utaznak Londonba.
Miért megy Verdi Londonba? Anglia a neves olasz komponista művészi hozzájárulását kéri a Londonban tartandó Világkiállítás ünnepélyességének emelésére. Lásd: A nemzetek himnusza
 
Néhány nappal a Himnusz londoni előadása után Verdi és felesége visszatér Olaszországba. Június végén Torinóba utazik képviselői kötelezettségeit teljesítve. Nem sokáig marad, a következő hónap első heteit már ismét Sant'Agatában tölti.
Rengeteg baj szakadt kés otthonára. Elpusztult Lulu, a kiskutya, akit annyira szeretett Peppina asszony, és nem kevésbé volt kedves Verdinek sem. Aztán feleségével Cremonába utazik, ahol Strepponi nővére, a súlyosan megbetegedett Barberina él. Úgy tetszik, hogy tüdővészben pusztul el. A jóslat szerencsére nem válik be, és Barberina asszony szép kort ér majd meg, túlélve húgát és a Maestrót.
Verdi és felesége készül a pétervári utazásra. Amikor a Maestro előző útján magával vitte a partitúrát, melyet sietve és „egy szuszra" komponált, arra készült, hogy a hangszerelést az énekes próbák idején végzi majd el. Amikor az ismert akadályok közbejöttek, Verdi elhalasztotta a hangszerelés munkáját, hogy majd kényelmesen befejezhesse.

Szeptember közepén Verdi és felesége megérkezik Pétervárra. Elkezdődnek a próbák, és november 10-én bemutatják A végzet hatalmát — kiváló sikerrel —, ha hiszünk annak, amit a Maestro maga állít. Verdi így ír november 17-én Escudier-nek:
Három előadás volt eddig A végzet hatalmából, zsúfolt színház előtt, óriási sikerrel. Különben nyilván olvasta a táviratot, amit rögtön az első előadás után küldtem, és látta a Journal de Saint-Petersbourg erről író számát. Tehát, ámen. "

A legnagyobb dicséret a zenei szövésmódot illeti, mely gondosabb most, mint az előző operákban, mind a dallamos és recitativ részletek helyes drámai hangsúlyozásában, mind a mértékletes és színes hangszerelésben; az erényeket azonban ellensúlyozza a kompozíció bő lére eresztettsége és összevisszasága: a választékos és a vulgáris számok, a csodálatos ihletettség és a közhelyek, a lángoló szenvedély és a fölös dagályosság.
Úgy tűnik, hogy a drámai cselekmény még bonyolultabb és zavarosabb, mint más Verdi-operák librettójában; ráadásul annyira kegyetlen, hogy Verdi rögtön az első előadások után a színpadon kiontott rengeteg vér és nyíltszíni haláleset borzalmának enyhítésére gondol. Az opera befejezése különösen abszurd. Don Alvaro, hogy megmeneküljön az őt üldöző végzet elől, büszke katonából alázatos baráttá lesz. Mindez nem elég: meg kell még ölnie a szeretett Leonóra bátyját, aki (tévesen) azzal vádolja őt, hogy elcsábította a leányt, majd úgy leli fel Leonórát, hogy bátyja kardjától átdöfve haldoklik, aki így legalább annak örül, hogy a be nem szennyezett családi becsületet megbosszulta. A haldokló Leonóra így suttog don Alvaróhoz: „Szerelmünk erősebb a halálnál, én várlak, én várlak, Alvaro..."
Don Alvaro pedig így zokog: „Ah, ne hagyj el! — majd felkiált: — Ah, meghalt!"
Az sem elégíti ki a Verdi-nagyságrendű színházi ember éles kritikai érzékét, hogy a harmadik és a negyedik felvonás végén csaknem ugyanaz a drámai helyzet található, hiszen ez rontja a változatosságot. Az idézett rész pedig elég világos képet adhat a mű szép költői stílusáról. Ennek ellenére Fra Melitone groteszk prédikációja, Schiller Wallenstein táboramű drámája egyik részletének, a kapucinus atya beszédének megközelítő másolata. A szójátékok és a színpadi helyzet szinte szó szerint egyezik, s komikuma ellentétben áll a kegyetlen cselekmény többi részével. Az opera néhány száma sikeres; például a prédikáció is pergővé teszi a muzsikát, de megemlíthető még Preziosilla dala, az öszvérhajcsárok ariettája, az énekelt, táncolt Tarantella, a Rataplan, az éhes koldusok tréfálkozása a kolostor előtt és Fra Melitone bohóckodó kirobbanásai. A léleknek e ly rétegeiből lágyan emelkednek ki a második felvonás énekei: „Az ég karának hatalmas nevében..."
Az operát egyesek cirkuszi drámának nevezték.
Verdi határozott kézzel faragja ki színpadi alakjait, és éles körvonalakkal rajzolja meg őket. Leonóra (az érzésében és az operán belül elfoglalt helyzetében legnemesebb szereplő) finom harmóniában áll Preziosillával, don Alvaróval, don Carlosszal, a páter gvárdiánnal, és Fra Melitonéval, a bonyolult emberi lélek e jdalmas, komor, vidám képviselőivel.
Verdi az életet egyszerre látja tragikusnak és vidámnak, s ezt a látásmódját akarja átvinni operáiba. Ugyanígy az embereket egyszerre látja vadnak és nevetségesnek. A végzet hatalmában a Maestro hangsúlyozza és kibővíti a komikus részt, még hosszabban időzik mellette, mint a Rigólettóban, ahol a nevetés erőltetett, vagy a Traviatában, melyben az életöröm szorongó vidámsága bukik meg, vagy Az álarcosbálban, ahol tréfa és őrület keveredik egymással tragikus módon. Romantikus művészet ez.

1862. december 9-én Verdi és felesége elhagyja Pétervárt, és Párizsba utaznak. Úgy tervezik, hogy egészen 1863 újév utánig a francia fővárosban maradnak, és csak akkor utaznak tovább Madridba; a Maestrót ugyanis meghívták, hogy színpadra vigye A végzet hatalmát.
Az opera február közepén Don Alvarommel kerül színre Rómában „a római cenzúra által kijavított szöveggel" (így nyomtatja ki Ricordi a partitúrát). Elég szép siker; de nagyobb is lehetett volna, ha az énekesek jobbak.
Február 21-én A végzet hatalma kiváló énekesekkel kerül színre Madridban; a nők: Lagrande és De Meric; a férfiak: Fraschini, Giraldoni, Cotogni és Bouché. A siker nem marad el.
Spanyolországi tartózkodásuk idején Verdiék meglátogatják az Escoriali (mely Verdinek nem tetszik). A Maestro így ír erről Arrivabenének: „A káromlás bűnébe ne essek: az egész nem más, mint egy halom márvány, belül nagyszerű dolgok vannak, némelyik szép) is, mint például Luca Giordano csodálatos freskója, de az egészből hiányzik a jó ízlés. Komor, rettenetes, mint az a kegyetlen uralkodó, aki építtette. "
Talán II. Fülöpöt látta már, és ekkor fogamzik benne az a gondolat, hogy Schiller tragédiáját megzenésítse.

A végzet hatalma (La forza del destino)
négyfelvonásos opera
Szövegkönyvét Francesco Maria Piave írta Ángel de Saavedra, Rivas hercegének Don Álvaro o la fuerza del sino (1835) és Friedrich Schiller Wallensteins Lager (1796; ford.: Andrea Maffei) című drámája alapján.
Bemutató: 1862. november 10., Szentpétervár, Cári Színház

Calatrava márki - Meo - basszus
Donna Leonora, a lánya - Caroline Barbot - szoprán
Don Carlo, a fia - Francesco Graziani - bariton
Don Alvaro, Leonora udvarlója - Enrico Tamberlik - tenor
Preziosilla, fiatal cigánylány - Constance Nantier-Didiée - mezzoszoprán
Padre Guardiano, ferences - Gian Francesco Angelini - basszus
Fra Melitone, ferences - Achille De Bassini - bariton
Curra, Leonora szobalánya - Lagramante - szoprán
Mastro Trabuco, öszvérhajcsár - Geremia Bettini - tenor
Sebész - Alessandro Polonini - basszus

I. felvonás
Calatrava gróf leánya, Leonora Don Alvaroval szökésre készül. Atyja, a gőgös főúr a színes bőrű idegent - az inka királyi család leszármazottját - halálosan gyűlöli, s leánya szerelmében nemesi háza megbecstelenítését látja. A szökést Leonora ingadozása szerelme és atyja iránti szeretete között elodázza, és végül is a gróf közbelépése megakadályozza. Amikor Alvaro eldobja magától pisztolyát, mert nem akar fegyverrel szerelmese atyja ellen fordulni, a fegyver eldördül, és a golyó halálra sebzi Calatrava grófot. Az üldözők elől menekülő szerelmesek elszakadnak egymástól.

II. felvonás
1. kép. Don Carlos bosszúvágytól égve, halálra keresi húgát és annak kedvesét. A férfiruhában menekülő Leonora letlenül ugyanabban a fogadóban szállt meg, amelybe egyszerű diáknak öltözve Carlos bevetődött. Bátyja elbeszélését kihallgatva úgy hiszi, hogy Alvaro tengerentúlra távozott. Carlos r gyanút fogott: feltűnt neki a lányos arcú ifjú, és szüntelen kérdésekkel ostromolja a különös idegen utas kísérőjét, Trabuccót, de a szófukar öszvérhajcsár minden felvilágosítást megtagad. Az éjszaka leple alatt Leonórának sikerül észrevétlenül elmenekülnie.
2. kép. Leonora egy közeli ferences kolostor priorjához fordul. Hátralevő életét távol a világtól mint remete, a bűnbánatnak akarja szentelni. A jólelkű Pater Gvardian meghallgatja kérését, s mivel a szentéletű Pater Cleto is pártfogolja a szerencsétlen leány ügyét, kijelöl számára egy közeli sziklabarlangot, ahol senkitől sem háborítva vezekléssel és önsanyargatással töltheti napjait.

III. felvonás
1. kép. Alvaro az egyesült spanyol-olasz seregek soraiban harcol. Hősiességével nagy megbecsülést vívott ki. Egy váratlan rajtaütés alkalmával halálos veszedelembe kerül az ugyancsak ennél a csapatnál szolgálatot teljesítő Don Carlos, de Alvaro vakmerő közbelépése megmenti életét. A két férfi álnéven mutatkozik be egymásnak, és holtig tartó barátságot fogad.
2. kép. A döntő csata során Alvaro lyosan megsebesül. Egyetlen kérése van az aggodalmasan körülötte szorgoskodó Don Carloshoz: halála esetén semmisítsen meg egy levélköteget, mely élete nagy titkát rejti. Ezt Carlos esküvel megfogadja. Később felkelti gyanúját, hogy a beteg lázálmában iszonyodva tiltakozott a hőstettéért kilátásba helyezett Calatrava-renddel történő kitüntetés ellen. Ő lenne tehát az olyan régen hasztalanul keresett csábító? - tűnődik Carlos. A levélköteg természetesen minden rejtélyre napvilágot derítene, de ehhez nyúlni esküje tiltja. Végül egy asztalra dobja az egész csomót, amelyből húgának képe hullik ki.
3. kép. Alvaro felgyógyult. Erre a pillanatra várt csak Don Carlos, aki eddig féltő gonddal ápolta a kapitányt. Most leleplezi magát, és párbajra hívja élete megmentőjét. Alvaro előtt tisztán áll a helyzet fonáksága, hiszen ha Leonora él, amint Carlostól megtudta, össze kellene fogniuk, hogy felkutassák, azonkívül: ők ketten egymásnak köszönhetik életüket, s most fegyverrel rontsanak egymásnak? Carlos gsem enged, és végül is a kardoké a szó. Az őrség azonban odarohan, és széjjelválasztja a küzdő feleket. Carlost elhurcolják, Alvaro pedig elhatározza, hogy elhagyja a tábort és kolostorba vonul. - Folytatódik a haditábor színes élete...

IV. felvonás
1. kép. A ferences kolostor udvarán Fra Melitone ételt oszt az ínséges népnek, miközben türelmetlen szóval szidalmazza a »fegyelmezetlen csőcseléket«. Itt él a szerzetesek között pater Rafael néven Alvaro. Don Carlos bosszúszomja még mindig nem csillapult. Szüntelenül kutatja Alvaro nyomát, és végül felfedezi a szálakat, amelyek a kolostorhoz vezetnek. Pater Rafael azonban nem fogadja el az újabb kihívást. Régen elfordult már a földi élet hívságaitól: életét a jó cselekedet és az alázat tölti be. Carlos őrjöngő dühében végül is teljes erővel a szerzetes arcába vág. Erre már Alvaro is fellángol. Mind a ketten tőrt ragadnak, és eszeveszetten rontanak egymásnak.
2. kép. Leonora szerelmét a sokévi böjt és vezeklés sem oltotta ki. Gondolatai még most is szüntelenül Alvaróhoz szállnak. Amikor a közelben fegyverek csörgése hallatszik, ijedten húzódik vissza cellájába. A párbajban Alvaro halálosan megsebesítette Carlost, s most Leonora remete lakához rohan, hogy gyóntatót hívjon a haldoklóhoz. Leonora kilép cellájából. A szerelmesek azonnal felismerik egymást. A viszontlátás boldog pillanatát azonban kegyetlenül szétzúzza a borzalmas helyzet. Leonora Carloshoz siet, de a bőszült fivér még a halál torkában is csak bosszúra szomjazik, és utolsó erejét összeszedve leszúrja húgát. Leonorát súlyos sebesülten Pater Gvardian támogatja el cellájáig, melynek bejárata előtt, Alvaro karjaiban hunyja le örök álomra szemeit.

 

 



A Philips 1997-ben megjelent felvétele 
(az eredeti, 1862-es verzió)


Leonora di Vargas - Galina Gorchakova
Don Carlo - Nikolai Putilin
Don Alvaro - Gegam Grigorian
Il Marchese di Calatrava - Askar Abdrazakov
Preziosilla - Olga Borodina
Fra Melitone - Georgy Zastavny
Curra - Lia Shevtzova
Padre Guardiano - Mikail Kit
Mastro Trabuco - Nikolai Gassiev
Un Chirurgo - Yuri Laptev
Un Alcalde - Gennadi Bezzubenkov
Kirov Orchestra & Chorus - Valery Gergiev (Studio, Mariinsky Theatre, St. Petersburg, Russia, December 1995)

01  -  Preludio
Act I
02  -  Introduzione - Buona notta, mia figlia
03  -  Temea restasse qui fino a domani!
04  -  Me pellegrina ed orfana
05  -  Ah! Per sempre, o mio bell'angelo
06  -  Vil seduttor!... Infame figlia!
Act II
07  -  Holà, holà, holà!
08  -  Al suon del tamburo
09  -  Padre eterno, Signor, pietà di noi
10  -  Via la buona compagnia!
11  -  Son pereda, son ricco d'onore
12  -  Sta bene
13  -  Son giunta! Grazie, o Dio!
14  -  Chi siete?
15  -  Or siam soli
16  -  E fermo il voto?
17  -  Finale II: Introduzione (Allegro assai)
18  -  Il santo nome di Dio Signore
Act III
19  -  Attenti al gioco, attenti
20  -  La vita è inferno all'infelice!
21  -  Al tradimento
22  -  All'armi! All'armi!
23  -  Solenne in quest'ora
24  -  Morir! Tremenda cosa!
25  -  Urna fatale del mio destino
26  -  Lorche pfifferi è tamburi
27  -  Venite all'indovina
28  -  A buon mercato
29  -  Pane, pan per carità, pane
30  -  Toh, toh! Poffare il mondo
31  -  Rataplan!
32  -  E come ricambiarvi tante cure
33  -  Qual sangue sparst! Orrore!
Act IV
34  -  Fate la carità
35  -  Ouf! Pazienzia non v'ha basti!
36  -  Giunge qualcun, aprite!
37  -  Fratello!
38  -  Pace, pace, mio Dio!
39  -  Chi preme questa terra è maledetto!
40  -  Si dunque a me presso
41  -  Miserere mei Deus

Mp3 - 44100 Hz - 256 kbps

vagy



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése