1857 szeptemberének első napjaiban Verdi ismét Bussetóban van, s „éjt nappallá téve dolgozik új operájának témáján", melyet a nápolyi színháznak szán.
Sok időt vesztett el, amíg témát talált a Lear király helyett. El akart szakadni attól az operatípustól, mint amilyen A szicíliai vecsernye és a Simon Boccanegra volt, a „látványos" operáktól, ahogy ő nevezi. Verdi, aki annyit dicsőítette operáiban hazáját, egyre élénkebben érzi magában „azt a vágyat, hogy egy nyugodt, egyszerű, gyengéd drámát írjon". Gondolataiban Az alvajáró és a Linda di Chamounix él, amikor meg akarja magyarázni Sommának, hogy milyen témát zenésítene meg: „De eltávolodva ettől a műfajtól, érzelmi témát keresek, egy Alvajáró-félét, amely mégsem utánozza Az alvajárót".
Most azonban teljesítenie kell a nápolyi Teatro San Carlóval szemben fennálló kötelezettségét. Az idő szorítja: döntenie kell. Szeptember 19-én ír Torellinek:
„A kétségbeesés szélén állok! Az utolsó hónapban végtelenül sok drámát
olvastam el (köztük néhány nagyon szépet is!), de nem bukkantam egyetlen olyanra sem, ami megfelelne most! Figyelmemet végre egy szép és érdekes dráma vonta magára: a Don Pedro király kincstárnoka. Azonnal elkészíttettem a fordítását. De amikor a vázlatot csináltam a zenei
megformáláshoz, olyan nehézségekbe ütköztem, hogy felhagytam a a gondolattal. Most egy francia drámát próbálok átdolgozni: a III. Gusztáv, svéd királyt, Scribe szövegkönyve. Már több mint húsz éve, hogy az Operában színre
került. Nagyszerű, széles áradású mű, szép is. Sajnos nem hiányzik belőle minden operaszövegre jellemző modorosság, mely nekem sohasem tetszett, de most egyenesen elviselhetetlennek találom.
Ismétlem: a kétségbeesés szélén állok, mert ahhoz, hogy új témát találjak, már túl késő van, másfelől már nem tudnék mit átolvasni: a kezem ügyében levők
nem sok jóval biztatnak. A következő tervem van tehát. ... Vessük el azt a gondolatot, hogy ebben az évben teljesen új operát írjak, csináljuk meg helyette az átdolgozott Legnanói csatát, melyet kiegészíthetek a szükséges számokkal, mint ahogy az Aroldóval is tettem. Ebben az esetben színpadra állíthatnám saját magam a Boccanegrát, s ha úgy tetszik az Aroldót is, végül pedig A csatát. Ily módon egy helyett három operájuk lenne, magam vezényelném őket .... Ha elfogadják ezt a megoldást, én már most kötelezném magam arra, hogy a jövő évre megírom a Lear királyt, amihez azonban megfelelő társulatra van szükség."
A hármas összeállítást nem fogadják el, és Verdi hozzáfog a III. Gusztáv megkomponálásához. Megbízza Sommát, készítse el számára a szövegkönyvet. Október 21-én Verdi elküldi Torellinek a prózában befejezett librettót, hogy hagyassa
jóvá a cenzúrával.
Somma nekigyürkőzik a verselésnek, és serényen halad vele. A Maestro máris nekilát a komponálásnak. A költő oly kitartóan dolgozik, hogy november elején az
első felvonást Somma már Bussetóba tudja küldeni; a hónap közepén követi ezt a küldeményét a második felvonás, s a hó végére már a harmadik és utolsó felvonás is Verdi kezében van. A két munkatárs gyors
eszmecserét folytat — amint ez történni szokott —, hogy egyes színpadi helyzeteket, verseket, szavakat hogyan kell megváltoztatni a Maestro igényeinek megfelelően. Verdi december végére már kész a teljes zenével.
Ha eleinte csak „feliben-harmadában“ volt megelégedve a librettóval, lassan-lassan annyit változtatott rajta és tett hozzá a költő segítségével, hogy végül szenvedéllyel teli, színpadi ellentétekben gazdag,
gyors, pergő, olykor tréfás és mosolygós dráma lett belőle. A színpadi életet szélesebb látókörrel, nagyobb változatossággal keresi e munkájában, mint a megelőzőekben; így aztán operája közelebb is áll
a való élethez. Előnyben részesíti ezt a fajta melodrámát, már amióta megzenésítette A király mulat címűt és A kaméliás hölgyet. A III. Gusztávban, melynek előadását látta a párizsi Opérában, ismét megtalálja azt
a „csillogó kissé franciás jelleget", melyet úgy szeret, aminthogy szereti a drámai cselekmény kettős, tragikus és bohózati jellegét is.
Kemény dió azonban az itáliai színpadokon egy nagy, de élvhajhász uralkodó megjelenítése!
Verdi nem felejti el, hogy milyen viszontagságokon ment állt a Rigolettóval. Megijed attól a veszélytől, melyet Torelli tárt fel előtte; ő is meg van
győződve arról, hogy helyes lenne megváltoztatni az opera címét, korát és cselekményét. Így hát azt ajánlja Sommának, hogy kísérjen figyelemmel minden helyzetet, vigyázzon minden szóra. Somma azt javasolja,
tegyék át a cselekményt a XII. századba; Verdi ezt azonban túl távolinak találja.
A vita tovább folyik egészen 1858. január 4-ig, amikor Verdi — Strepponi kíséretében
— elhagyja Bussetót, hogy Genovába utazzék, ahol hajóra száll Nápoly felé.
Amikor január 14-én Nápolyba ér, azonnal átadja Torellinek a — La vendetta in domine — Bosszú dominóban (ez lett a III. Gusztáv helyett a cím) librettóját, verses formában; úgy értesült, hogy a cenzúra
az október 21-én elküldött prózai változatot jóváhagyta; bár tíz nappal a librettó átadása után hivatalosan még mindig nem beszél róla senki sem. Erre Verdi levelet ír, ezúttal Albertinek, az impresszáriónak,
a szerződés biztosította jogával élve kijelöli az énekeseket az opera szerepeire, és kéri, hogy sürgősen kezdjenek hozzá a próbákhoz.
Alberti kénytelen bevallani, nemcsak hogy a cenzúra nem fogadta el a prózai szövegkönyvet,
hanem ráadásul már a Reviziós Kamara is elutasította 1857. október 31-én. Az impresszárió azért titkolta a Maestro elől ezt a nemleges döntést, hogy el ne vonja őt, az opera komponálásának munkájától. Félt
attól, hogy Verdi nem jön Nápolyba, ahol — szerinte — szükségképpen alkalmazkodik majd a helyzethez, és belemegy a cenzúra által követelt változtatásokba.
Sommának így írt Verdi:
„Először csak néhány kifejezés, néhány szó bosszantotta őket. A szavakról
áttértek a jelenetekre, a jelenetekről pedig magára a témára. A következő változtatásokat javasolták nekem (s ezt még kegynek lehet tekinteni): 1. a főszereplőket változtassuk át kényúrrá; 2. a feleséget
nővérévé; 3. változtassuk meg a boszorkány-jelenetet, s ültessük át olyan korszakba, amikor hittek benne; 4. ne legyen bál; 5. a gyilkosság a színfalak mögött történjék; 6. húzzuk ki azt a jelenetet, amikor
kisorsolják a nevet. És így tovább, és így tovább!..." Amikor nem sikerül megegyezésre jutnia a színházzal, mely az ily módon megcsonkított librettónak az Adelia degli Ademari címet akarja adni, a nápolyi Kereskedelmi Törvényszék
elé idézi meg a színház képviselőit, s egy hosszú emlékiratban kifejti érveit. Bebizonyítja, hogy milyen képtelenség lenne véghez vinnie a kívánt változtatást. Az elszenvedett kárért pedig elégtételt kér.
Azt tervezi magában, hogy a Bosszú dominóban című operát Rómában mutatja be. A Teatro Apollo impresszáriója, Jacovacci,
mindig új meg új operákat kér tőle, amióta 1853 januárjában olyan szép nyereséggel játszotta A trubadurt. Nápolynak, a szerződésben vállalt új opera helyett a Simon Boccanegrát adná, amelyet a San Carlo rögtön a velencei Fenice bemutatója után kért tőle. A kérést a Maestro akkor visszautasította.
Ricordi, mihelyt értesült a Bosszú dominóban című opera viszontagságos sorsáról, felajánlotta Verdinek a Milánói Kormányzat és a Cs. és Kir. Színházak Igazgatósága nevében, hogy az operát bemutatják
a Scalában, a Maestro azonban megingathatatlan volt a Scalával szembeni ellenérzésében, s inkább Rómának akarta adni a művet: „hogy ez az opera szinte Nápoly küszöbén kerüljön színre. Megmutatván,
hogy még a római cenzúra is engedélyezte a librettót."
Közben a nápolyiaknak tudomására jutott, hogy miért nem kerül színre a San Carlóban az opera. Egy emberként a Maestro mellé állnak (még Siracusa gróf, a király
fivére is Verdi támogatói között van). A kormányellenes tüntetések oly mértékben megnövekednek, hogy maga a király is úgy találja bölcsebbnek, ha feloldja a Maestrót kötelezettségei alól. Engedi, hogy elutazzék,
s magával vigye a partitúrát.
Március első napjaiban Jacovacci még nem utazott el Nápolyba. A Maestro vár rá, s március
8-án így ír Luccardinak: „Ha Jacovacci jön, igyekezzél a dolgot titokban tartani; ez a siker legfontosabb eszköz."
Jacovacci a helyszínre utazik, és megkötik a megállapodást. Az ügyes római impresszárió úgy gondolja, hogy könnyű lesz legyőzni a cenzúra, a bíboros-kormányzó és magának
a pápának a bizalmatlanságát is, ha a Maestro egy-két javítást végez a librettón, és megígéri, hogy személyesen utazik az opera színrevitelére Rómába. Az, hogy a Maestro, akit egész Róma csodál, személyesen
jelen van, igen erős ösztönzésként hathat a cenzúrára. Mégsem így lesz: a római cenzúra sem engedheti meg, hogy a színpadon királygyilkosság történjék, és megtagadja Jacovaccitól a kért jóváhagyást.
Pedig a III. Gusztávot prózában már engedélyezte. „Elég különös dolog ez — véli keserűen Verdi. — Én tiszteletben tartom a felsőbb óhajokat, s nincs mit mondanom az egészről."
Most kerülne sor a római cenzúra által kért változtatásokra. Verdi nem fogadja el őket: „Ha egyszer nem adtam az operát Nápolynak, mert megváltoztatták a szövegkönyvet,
nem adhatom Rómának sem, amikor ott is meg akarják változtatni" — jegyzi meg, és nem lehet elvitatni önmagához való következetességet. „Ne is beszéljünk többet erről a dologról, vegyük úgy, hogy nem is történt semmi" — írja Jacovaccinak, aki azonban hallani sem akar arról, hogy a Maestróval
kötött szerződését felbontsa.
A San Carlóval folytatott pere véget ért. A Maestro és az impresszárió egyaránt megegyeznek
abban, hogy a San Carlóban, a Bosszú dominóban helyett a Simon Boccanegrát adják elő 1858 őszén, s a Maestro személyesen fogja színre vinni a művet.
Verdi április 23-án elhagyja Nápolyt; hajóra száll Civitavecchia felé, s onnan szárazföldi
úton május elsején ér haza Bussetóba. Időközben Jacovacci addig ügyeskedik, addig makacskodik Rómában, amíg a cenzúra hajlandó némi engedményre. Június 8-án Jacovacci táviratot küld Verdinek: „Tárgyalások
folyamatban. Opera címe: Stettin hercege. Döntésről hamar írok, remélem kedvező lesz, és szerződésünk megvalósul."
Egy hónappal később Verdi levelet küld Sommának:
„A cenzúra engedélyezné a témát, a helyzeteket stb., stb. de a színhelyet
át akarja tenni, Európán kívülre. Mit szólna Észak-Amerikához, az angol gyarmati uralom idején? Ha nem Amerika, akkor valami más. Talán a Kaukázus?"
Újra kezdik az átdolgozási munkákat. Augusztus első napjaitól szeptember elejéig Somma elvégzi a kért valamennyi módosítást. Somma utolsó csiszolásai után Verdi
Rómába küldi a librettót. Megváltoztatja címét is, mely most már végérvényesen Az álarcosbál lesz, és végre valóban megkapja a jóváhagyást.
Október 20-án Verdi Genovában újra hajóra száll Nápoly felé. November végén színpadra
kerül a San Carlóban a Simon Boccanegra, s kedvezően fogadják. A közönség jegyért ostromolja a színházat. Verdi
azt akarja, hogy kezdődjenek el a próbák akkor is, ha ő Nápolyban marad. Valóban ott tölti 1858 egész decemberét, valamint 1859 első napjait „hogy teljesen befejezze az operát, s Rómára ne maradjon más, mint a rendezés", ami nagyon komolyan igénybe fogja őt venni. Az opera főszereplője — vagyis
Richard, Norwich grófja,
Boston kormányzója, a svéd III. Gusztáv helyét elfoglaló szerep alakítója — Verdi
tanácsa és választása szerint Fraschini lesz. Coletti szerepét azonban Giraldoninak adják, ő fogja megszemélyesíteni Renatót, Richard barátját, bizalmasát, akinek feleségére a kormányzó szemet vet. Elég nehéz
dolog volt Jacovaccinak olyan „apródot" találnia, aki képes hatásosan tolmácsolni azokat a „kecses színpadi pillanatokat", melyekre a szerző annyira számít. Inkább be se mutassák az operát,
mintsem megengedje, hogy „egy ilyen nagy fontosságú szerepet" tönkretegyenek. Fioretti helyett, akinek Nápolyban kellett volna ezt a szerepet énekelnie, Sbriscia kapja meg a szerepet. Ulrika, a cigányasszony, Scotti lesz; Amelia, Richard felesége pedig Julienne-Dejean.
Verdi január 10-én Nápolyban hajóra száll Civitavecchia felé, és Civitavecchiából delizsánszon
ér Rómába. Nem megy szállodába, Luccardi lakást talált neki a Mars mezőnél, kényelmes, nyugodt szállást, jó zongorával.
Az álarcosbál próbái sebesen haladnak, és február 17-én sor kerül a bemutatóra. Tomboló
lelkesedés ez az este. A földszintről, a páholyokból, a karzatról egyaránt kiáltások hangzanak: Éljen Verdi! És ezt a lelkes üdvözlést nyomtatásban is megjelentetik, utcákon, szórakozóhelyeken terjesztik.
A szerző nevének minden betűje egy-egy olyan szó kezdőbetűjét jelzi, mely az olasz nép hamarosan valósággá váló álmát fejezi ki. Viva Vittorio Emanuele Re d'Italia — Éljen Viktor Emánuel, Olaszország királya! A Simon Boccanegra első előadásának estéjén a Scalában is már ezt jelentette a kiáltás. Kifejezte azt a harci vágyat, amely a január 10-i hazafias tüntetés után minden olasz
szívet megdobogtatott, amikor a Norma előadásán a közönség a „Harcot! Harcot!" kezdetű kórusrészletnél
felállt, s a jelenlevő osztrák tisztek felé fordulva fenyegető kihívásként megismételte a csatadalt. „Megkapjátok, kutyák!" — szűköltek válaszként a tisztek.
A szenvedély hevülete, az őszinte érzések s a művészi jártasság oly magasfokú Az álarcosbálban, hogy a Verdi-melodráma egyik legszebb példájává avatják, rögtön a Rigoletto és a A trubadur után. Az álarcosbál valóban egybeötvözi a Rigoletto és A trubadur romantikus színezetét, valamint a realista hangvételt, azzal a hajlékony írásmóddal, melyet Verdi a francia színháztól tanult meg. Norwich grófja a mantovai hercegre emlékeztet. Ulrika, a cigányasszony pedig a másik
cigányasszonyra, Azucenára; Oszkár, a kecses, szemtelen, kedves és rosszmájú apród pedig a vidámabb hangot képviseli Az álarcosbálban, hangja oldottabb a tragikus bohóc mókájánál, vagy a csábító kocsmárosné
tréfáinál, de ha a Traviatára gondolunk, hasonlít a sok felelőtlen ifjú lármájára, mely végül elkeseredett
szomorúságba torkollik. A pergő, perzselő dallamosság lankadatlanul vonul végig Az álarcosbálon; változatosabb, mint az előző Verdi-operákban, ugyanis egy új elem járul hozzá, teszi gazdagabbá.
Verdi három dolgot szeretett mindenekfelett: a művészetet, hazáját és a barátságot.
Az első kettő nyilvánvalóan tükröződik Az álarcosbált megelőző operáiban; a barátság érzése azonban először Az Álarcosbálban kap művészi erejű kifejezést, s hatalmassága felér lelkének legforróbb
áradásaival. Renato, akit barátja, Norwich grófja elárul, az egyik legélesebben megrajzolt Verdi-figura, s minden kétséget kizáróan a legfényesebb Az álarcosbálban, noha a többi szereplőt is határozott körvonalakkal alkotta meg a zeneszerző.
Széles lélegzetű ennek az operának dallamvilága, minden szava énekké változott; minden mondat annak a dallamvonalnak a része, mely megszakítás nélkül hullámzik az opera elejétől végéig.
A római közönség lelkesedéssel fogadja Az álarcosbált, ez azonban nem jelenti azt, hogy ehhez a lelkesedéshez csatlakoznának az újságok kritikusai. Erről szó sincs. Szegény Jacovacci minden erejével azon van, hogy az operát megvédje támadásaiktól. Az igazat megvallva,
azért mentegetőzik, amiért Fraschinitől és Giraldonitól eltekintve igen gyenge énekestársulatot bocsátott a Maestro rendelkezésére Az álarcosbál előadásához. (Például mindhárom énekesnő gyenge volt. )
„Egyébként nyilván igazat ad nekem abban — teszi hozzá Verdi Jacovaccihoz írott levelében —, hogyha valaki vagy valami védelemre szorul ebből a farsangi évadból, az a méltatlan társulat, mellyel engem meglepett. Tegye a szívére a kezét, és vallja meg, hogy ritka lemondásról tettem tanúságot,
amikor nem fogtam a partitúrát, s nem kerestem vele olyan kutyákat, melyek kedvesebben vonítottak volna, az Ön által rendelkezésemre bocsátottaknál. De borítsunk fátylat..."
Az álarcosbált még két farsangi évadon át, 1859—60-ban és 1861—62-ben játsszák majd, s a rómaiak lelkesedése nem csökken. Verdi és Strepponi Rómában marad még. Nagy események vannak azonban a levegőben,
amelyek mindenkit türelmetlenné tesznek. Ha Anglia nem nézné féltékenyen a franciák növekvő politikai súlyát Európán belül, és nem igyekezett volna egyengetni azt a viszályt, melyet Cavour mindenáron ki akart
élezni Piemont és Ausztria között, a háború máris kitört volna. Szerencsés módon maga Ausztria teszi elkerülhetetlenné a háborút gőgjével és konokságával: nem fogadja el Anglia közvetítését. Április
23-án megtörténik a hadüzenet.
Verdi és Strepponi a gyülekező viharfelhőket látván, elhagyja Rómát és visszatér Sant'Agatába.
Verdi már régen szeretné isten áldását kérni arra a kötelékre, mely őt asszonyával összefűzi, az embereknek — úgy véli — nem tartozik számadással. Végre kielégítheti szívének művészi, hazafiúi
és férfiúi ambícióit: a művészet egyre magasabb szárnyalású operákkal mosolyog le rá, a haza új nemzeti öntudatra ébred, a legszebb férfikor áll előtte, szellemi frisseséggel s asszonya oldalán szeretetben
eltöltött évekkel vár rá.
Még mielőtt Savoya Franciaországhoz kerülne, Verdi és Strepponi a Felső-Savoyai Collonges-sous-Salève-be
utazik, és ott a Szent Márton templomában Mermillod abbé — a genfi Notre-Dame templom rektorának megbízottja, barátjuk és házassági tanújuk — 1859. augusztus 29-én a házasság kötelékével köti össze őket
a katolikus vallás törvényei szerint, egyszersmind polgári érvényességgel.
Április 29-én II. Viktor Emánuel közzéteszi proklamációját, melyben Itália népeit
a haza függetlenségéért vívandó harcra szólítja fel. 26-án az osztrák sereg átkelt a Ticinón, és többfelől behatolt Piemontba, hogy Torino ellen vonuljon. Cavour gróf régi vágya a fegyvernyugvás megtörése.
Most bizonyos abban, hogy casus foederis áll fenn, s örömtől megrészegülten — bár alig képes megkülönböztetni
„a trombita hangját a dobétól", de szenvedélyes csodálója a zenének, amelyre úgy tekint, hogy „tág teret nyújt Itália dicsőségének minden időkben" —, nos Cavour A trubadur lángoló dalára gyújt: „Ó, szörnyű máglya..."
Az álarcosbál (Un ballo in maschera)
Tragikus melodráma három felvonásban, öt képben
Szövegét Antonio Somma írta Eugene Scribe Daniel Aubert számára készült Gustave III, ou Le Bal masqué c. librettója nyomán (1833).
Bemutató: 1859. február 17., Róma, Apolló Színház
Riccardo, Warwich grófja, Boston kormányzója - Gaetano Fraschini - tenor
Renato (Anckarström), egy kreol, a titkára - Leone Giraldoni - bariton
Amelia, Renato hitvese - Eugenia Julienne-Dejean - szoprán
Ulrica, jósnő - Zelina Sbriscia - alt
Oscar, apród - Pamela Scotti - szoprán
Samuel - Cesare Rossi - basszus
Tom - Giovanni Bernardoni - basszus
Silvano, matróz - Stefano Santucci - basszus
I. felvonás
Terem Boston kormányzója, Richard gróf palotájában. A kormányzó éppen kihallgatást tart: átveszi a kérvényezők írásait. Kedvenc apródja, Oszkár a holnapi álarcosbálra
meghívandók névsorát mutatja be. Richard végigfut a listán és boldogan olvassa rajta Amália nevét. Ábrándozva gondol a szép asszonyra, akit titkon szeret. Szerelmét azonban soha nem vallotta meg neki, hiszen Amália
leghűségesebb barátjának, titkárának, Renének a felesége.
A kormányzó elbocsátja a kérvényezőket, majd Renét fogadja. Ez óvja a kormányzót:
vigyázzon életére, mert összeesküvést szőnek ellene. Az összeesküvők élén Tom és Samuel áll. A bizakodó, derűs kedélyű Richard elhárítja a sötét gondolatokat. Nem ismeri a félelmet. Boston főbírája
érkezik és végső döntésre váró ítéleteket terjeszt a kormányzó elé. Többek között azt javasolja, hogy Ulrikát, a jósnőt száműzzék a város területéről, mert izgalomban tartja a népet s azt rebesgetik,
hogy az ördöggel cimborál. A vád felkelti Richard kíváncsiságát, elhatározza, hogy kíséretével együtt álruhát ölt és meglátogatja a jósnőt.
Ulrika tanyáján vagyunk. Tolong a nép az öreg jósnő körül. Richard is belép, matróznak öltözve, majd visszahúzódik a homályba és úgy hallgatja Silvano matróz
szavait. A tengerész elmeséli, hogy hűséggel szolgálta Richard grófot és jónéhány tengeri csatát végigverekedett szolgálatában. Most arra kér választ: milyen jövő vár reá? Ulrika megjósolja Silvanónak,
hogy még ma este magas kitüntetés éri és gazdag jutalmat kap. Richard végighallgatja a jósnőt, azután arannyal telt erszényt csempész Silvano tarsolyába és néhány sor írást: „Kedves tisztjének, Silvanónak - Richard gróf. "
Silvano, mikor táskájába nyúl, hogy néhány fillérrel jutalmazza Ulrika jóslatát, a táskában aranyat és tiszti kinevezést talál. A kormányzó gyönyörködik Silvano
örömében és a nép megilletődött csodálkozásában.
Inas lép be, akiben Richard felismeri Amália szolgáját. Bebocsáttatást kér úrnője számára.
Ulrika mindenkit elküld, hogy négyszemközt maradhasson előkelő látogatójával. Richard elrejtőzik, hogy tanúja legyen beszélgetésüknek.
Amália arcát sűrű fátyol fedi. Elmondja a jósnőnek szíve gyötrelmeit: bűnös szerelmet
érez egy férfi iránt s ettől a szenvedélytől szabadulni akar. Richard rejtekhelyén ujjongó szívvel hallja, hogy Amália viszontszereti őt. Ulrika varázsszert ajánl a szerelmes asszonynak: éjfélkor az akasztófa-dombra
kell mennie, hogy onnan füvet tépjen. A varázsszer csak akkor használ, ha ő maga teszi meg a félelmetes utat és saját kezével szedi a füveket. Az asszony megborzong, de még erre az útra is vállalkozik, hogy lelke
nyugalmát visszanyerje. Richard elhatározza: követni fogja szerelmét.
Az ismét betóduló nép közé most már elvegyül Richard álruhás kísérete is. Richard
az első, aki jóslatot kér, de Ulrika elhúzódik tőle, neki nem akar jósolni. Végül nagy unszolásra elmondja, hogy erőszakos halállal fog elpusztulni: nem hősi csatában, hanem orgyilkos kezétől. A kormányzó
egy percre elkomorodik, de aztán igyekszik megnyugtatni önmagát és környezetét: nem hisz a jósnőnek!
És vajon ki öl meg? - fordul újabb kérdéssel a jósnőhöz. Aki ma itt először fog veled
kezet! - hangzik a válasz. Richard nevetve nyújtja kezét barátai felé, de mindenki visszahúzódik, még Tom és Samuel is: attól félnek, hogy a gyanú így már eleve rájuk terelődik. E percben lép be az aggódó
és hűséges René, aki követte Richardot. Persze nem tud semmit Ulrika jóslatáról, így elfogadja a feléje nyújtott jobbot.
Újabb tömeg tódul be, melyet Silvano vezet: a matróz fellármázta a népet, elmondja szerencséjét
és most jótevőjét keresi. A nép ünnepli a kormányzót.
II. felvonás
Késő éjszaka... Komor, sziklás táj, előtérben az akasztófák dombja. Közeledik már az éjfél, mikor a rettegő Amália magánosan megérkezik, hogy megszedje
a varázsfüvet. Richard, aki titkon követte az asszonyt, most elébe lép és felfedi szerelmét.
Az együttlétet a férj, René zavarja meg. Amália azonnal elfátyolozza arcát, s így az
nem ismeri fel. René, urának nyomát követve érkezett ide. Most is egyetlen gondolat vezeti: óvni a veszedelemtől. Elmondja, hogy az összeesküvők a kormányzó után osontak s bármely pillanatban meglephetik. René
köpenyt cserél Richarddal, hogy így megtévessze az összeesküvőket, majd arra kéri urát: meneküljön azonnal. Richard előbb megesketi Renét, hogy a lefátyolozott hölgyet a város kapujához kíséri, nem szól
hozzá, nem kérdezi, nem kutatja kilétét.
A kormányzó eltűnik egy sziklaösvényen, miközben az összeesküvők sötét alakjai már
feltűnnek a dombon. Bosszúsan állapítják meg, hogy a gyűlölt kormányzó helyett csak a titkár esett hálójukba. Kudarcukat azzal akarják enyhíteni, hogy legalább a lefátyolozott hölgy kilétét felfedjék.
A titkár kardot ránt, de az összeesküvők is karddal támadnak rá, mire Amália közéjük
ugrik és - hogy megmentse férjét - hátraveti fátylát. Megdöbbent csodálkozás, majd gúnyos nevetés: Milyen különös história - a férj, aki tulajdon feleségének ad találkát!
Kővé meredten áll René. Minden összeomlott benne. Hiába bízott rajongó szerelemmel felesége
hűségében és a jóbarát, Richard becsületében. Élete értelme, tartalma omlott össze. Az összeesküvők gúnyosan nevetve indulnak. A férj, akiben gyilkos bosszúvágy váltotta fel a szeretetet, az összeesküvők
vezetőit meghívja házába.
Midőn magukra maradnak, René parancsoló mozdulattal küldi előre Amáliát: megesküdött,
hogy hazakíséri a városig és esküjét meg is tartja.
III. felvonás
Amália és René most érkeztek haza. Az asszony hiába könyörög, hiába bizonyítja ártatlanságát, férje nem hisz neki. Amália már csak azért könyörög,
hogy gyermekét láthassa még, azután szívesen meghal. A férfi agyában új bosszúgondolat fogamzik: Richard bűnösebb, mint az asszony... őt sújtsa hát a büntetés, ne Amáliát.
Hajnalodik. Megérkezik a két összeesküvő: Tom és Samuel. René szövetkezik velük, de
magának követeli a jogot, hogy végezhessen Richarddal. Miután nem tudnak megegyezni, a sorsra bízzák a döntést... René kényszeríti feleségét, hogy az urnába dobott névkártyák közül ő húzza ki a végzetes
nevet. Amália nem tudja ugyan, milyen szerepre kárhoztatták, de sejti, hogy akaratlanul valami tragikus esemény elindítója lett. Belenyúl az urnába és kihúzza férje: René nevét. Oszkár, a gróf apródja lép be és az álarcosbál meghívóját nyújtja át. Az összeesküvők
úgy döntenek, hogy a bálon hajtják végre tervüket.
Bálterem... Richard, aki még egyedül van a teremben, elhatározza, hogy lemond Amáliáról. A jóbarát hűségéért nem fizethet csalással, hűtlenséggel. A kísértéstől is menekülni
akar, ezért éppen most írt alá egy rendeletet, amellyel Renét feleségével együtt visszaküldi hazájába, Angliába. Így azután a szeretett asszony is eltűnik a szeme elől örökre.
Oszkár apród lép be. Levelet hoz a kormányzónak, amely figyelmezteti, vigyázzon, mert az álarcosbálon gyilkosok leselkednek reá. A névtelen levelet Amália írta.
Richard nem hisz a levélnek és a bálteremben marad. Kezdődik a mulatság: tarka dominók és maszkok forgataga tölti meg a helyiséget. Megjelentek teljes számmal az összeesküvők is. René ügyesen kicsalja Oszkár
apródtól a titkot: a kormányzó dominójának színét. Így tudja, hogy melyik álarcosban talál rá gyűlölt ellenfelére. Amália is felismeri a sokaságban a szeretett férfit. Könyörög neki, hogy hagyja el a termet.
Az még egyszer megvallja Amáliának szerelmét, de azt is megmondja, hogy örökre el kell válniok. Most éri Richardot René gyilkos tőre. A kormányzó haldokolva adja át neki az aláírt rendeletet, ezzel bizonyítja
szerelmük tisztaságát és az asszony ártatlanságát. Megbocsát gyilkosának és megtiltja, hogy bosszút álljanak haláláért.
Egy Deutsche Grammophon felvétel 1981-ből:
Riccardo - Plácido Domingo
Renato - Renato Bruson
Amelia - Katia Ricciarelli
Ulrica - Elena Obraztsova
Oscar - Edita Gruberova
Silvano - Luigi De Corato
Samuele - Ruggero Raimondi
Tom - Giovanni Foiani
A főbíró - Antonio Savastano
Amelia szolgája - Gianfranco Manganotti
Orchestra del Teatro alla Scala di Milano - Claudio Abbado (Dec. 1979 - Jan. 1980)
01 - Preludio
Atto I
02 - Posa in pace
03 - S'avanza il Conte
04 - Alla vita che t'arride
05 - Volta la terrea
06 - Signori oggi d'Ulrica
07 - Zitti...l'incanto non dèssi turbare
08 - Che v'agita cosi¿
09 - Su, profetessa...Di'tu se Fedele
10 - E la destra d'un grande
11 - Finisci il vaticinio
Atto II
12 - Preludio
13 - Ecco l'orrido campo
14 - Teco io sto
15 - Ahimè. S'appressa alcun
16 - Seguitemi
Atto III
17 - A tal colpa
18 - Morrò, ma prima in grazia
19 - Eri tu che macchiavi quell'anima
20 - Siam soli. Udite
21 - Il messaggio entri
22 - Forse la soglia attinse ... Ma se m'è forza perderti
23 - Ah! dessa è là
24 - Saper vorreste
25 - Ah! perché qui! fuggite
26 - Ella è pura
Mp3 - 44100 Hz - 192 kbps
vagy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése