Verdi: Simon Boccanegra (1857)

Verdi 1853 októbere óta Franciaországban él, s most már szeretne visszatérni hazájába. A szicíliai vecsernye fölött elhangzott az Opéra közönségének ítélete, nem tartóztatja semmi sem. Azonnal útra is kelne, ha néhány súlyos kellemetlenség nem akadályozná meg a francia főváros elhagyásában.

1855 januárban, Mocenigo gróf, aki Tornielli és Mondolfo társaságában ismét kezébe vette a Fenice Színház igazgatását, felkéri a Maestrót, hogy írjon új operát a színház számára.

Verdi azt válaszolja, hogy nem fogadhatja el a megbízást, mert más tervei vannak, és főleg azért nem, mert többé nem szándékozik rögzített határidővel szerződni. Egészsége nem engedi meg, hogy nagy megerőltetéseknek tegye ki magát. Egy évvel A szicíliai vecsernye színre vitele után sem gyógyult ki még gyomorbántalmaiból, melyeket e munka komponálása és betanítása közben szerzett. „Átkozott, átkozott operák" — panaszkodik. Annyi munkájába került A szicíliai vecsernye, hogy nem tudja mikor lesz ismét kedve újabb vállalkozásra.

Verdi az egész 1855-ös évet a szerzői jogainak megvédésével, a spanyol bitorlás kellemetlen ügyével tölti el (ráadásul Angliában is gondot jelent egy új törvény). Rá akarja venni a pármai kormányzatot, hogy kössön nemzetközi kereskedelmi szerződést a zenei művek szerzői jogáról.

1856 elején hozzákezd a Stiffelio átdolgozásához. Nagyon nem szeretné, ha e munka sok tekintetben jelentős zenéje a szerencsétlen librettó miatt feledésbe merülne. Bussetóba hívja Piavét, hogy találjon neki „más, teljességgel új témát, amelyet a cenzúra is elfogadhat", s ezzel helyettesítse az eredetit. „Gyere hát gyorsan — írja —, és ha teheted, hozz egy »Oroszlánt«. Tudod Te is, hogy milyen nagy örömet szereznél vele Peppinának." (Az „oroszlán" pulikutya, s Verdi felesége, aki nagyon szereti az állatokat, régen álmodozik egy ilyenről.)

Riminiből könyörögnek a Maestrónak, hogy adjon új operát a Grande Teatro számára, melyet 1857 nyarán szeretnének megnyitni. A riminiek azt szeretnék, ha „Francesca da Rimini" témáját zenésítené meg; Verdinek azonban szilárd meggyőződése, hogy ez a téma nem alkalmas a zenei feldolgozásra. Bizonyítékul ezt mondja: ahány operát fabrikáltak belőle, annyi bukást jelentett.

Márciusban Verdi Velencébe utazik, hogy a Fenicében színpadra vigye a Traviatát. Nem sokkal ez után, 1856. május 15-én szabályszerű szerződést köt a Fenice elnökségével, melyben kötelezi magát arra, hogy 1856-57 téli szezonjára operát ír a színháznak. Ugyanakkor megállapodást köt Vincenzo Torellivel, aki a nápolyi San Carlo társtitkára lett, hogy ha operát ír Itáliának 1857—58 farsangjára, akkor a művet a nápolyi színház kapja meg.

Pillanatnyilag a Teatro La Fenicével kötött szerződése szorítja. Tárgyként a Simon Boccanegrát választja. Mint A trubadúr témáját, ezt is Antonio Garcia Gutierrez drámájából meríti. Emlékezzünk rá, hogy Verdi figyelmét már 1849-ben magára vonta ez a történelmi téma is, amikor Cammarano azt ajánlotta neki, hogy válasszon a Rienzi, A Fieschiek összeesküvése (melyből most Simon Boccanegra lett) és A legnanói csata között. Verdiben lángol a hazafiúi szenvedély, s lelkesen, határozottan, égő dallamokkal buzdít a nemzeti megújhodásra. Ez jelenti művészi gondolatainak szoros folyamatosságát. Azonnal felvázolja prózában az egész librettót, s augusztusban elküldi jóváhagyás végett a Fenice elnökségének; közben tovább javítgatja a Stiffeliót. Októberre el is készül vele, s szívesen mutatná be a bolognai Teatro Comunale színpadán; kielégítve ezzel Ricordit is.

Párizsba utazik. Elhatározta, hogy perre viszi az ügyet Calzadóval, aki ugyan kérte az ő beleegyezését a Rigoletto és a Traviata bemutatásához, de most még kevésbé akarja megfizetni e partitúrák szerzői jogdíjait, mint valaha.

Szeptember első napjaiban Enghienből — ahol ismét megszáll — Piavét sürgeti, hogy fejezze be a Simon Boccanegra librettóját.

A Fenice elnöksége, mihelyt Verditől megkapta a Simon Boccanegra vázlatát, továbbította azt a velencei Rendőrigazgatósághoz. Kezdődnek elölről a bajok: a Rendőrigazgatóság nem hajlandó jóváhagyni a művet, amíg nem látja verses változatát.

Miközben Piave tovább dolgozik a Simon Boccanegra versein, Verdi a librettó drámai cselekményét hozza rendbe. Egy jellemző részlet: a komponista és a költő levelezéséből „Itt van a librettó lerövidítve, nagyjából olyanformában, amilyennek lennie kell. Amint előző levelemben írtam, ha akarod, feltünteted szerzőjeként a nevedet, ha nem akarod, nem."

Verdi ezekben az években is ugyanaz a lángoló szellemű romantikus, aki ifjúságában volt: számára az a legfontosabb, hogy a néző képzeletét merész helyzetekkel és izzó szavakkal megragadja. A drámai cselekmény áttekinthetősége vagy a költői dialógus tulajdonjoga számára másodrendű kérdés.

Basevi kijelenti, hogy nem kevesebbszer, mint hatszor olvasta el a Simon Boccanegra librettóját, amíg megértette, vagy azt hitte, hogy megért valamit ebből „a monstruózus melodrámai halmazból", ahogy meghatározta a művet.

A Maestro élesen vitázik a Fenice Színház elnökségével. Verdi a drámai szövevény alapjául a pártharcokat akarja megtenni, hogy felébressze az olaszokban a testvérgyilkos háborúk iránti borzalmat. Nem tűr ellenvetést. A librettónak olyannak kell lennie, amilyennek ő elképzelte. Tiltakozzék csak a Fenice elnöksége és a cenzúra, panaszkodjék Piave, aki szokás szerint most is közvetítőként lép fel a vitában. Verdi emlékszik még a Rigoletto szövegkönyvével kapcsolatban elszenvedett kellemetlenségekre, s kijelenti a színház elnökségének, hogy ezúttal semmiképpen sem fogadja el a rákényszerítendő változásokat és módosításokat. Ha a velenceiek nem akarják a Simon Boccanegrát, joguk van hozzá: örömmel megtart ja magának.

Verdi egy másik, Piavéhoz írott leveléből problémáiról nyíltabban szól:

„Írd meg ismét magad is az elnökségnek, hogy a Simon Boccanegra, amit augusztusban elküldtem nekik, nem tervezet (gondolom a tervezetek sohasem készülnek ilyen formában), hanem maga a librettó, úgy ahogyan a cenzúrának el kellene fogadnia. Azt a kötelezettségemet, hogy farsangra operát adjak a Fenicének, betartom. De ezúttal, az újdonság kedvéért, prózai szövegkönyvet fogok megzenésíteni! Ehhez mit szólsz?... "

Verdi továbbhalad a Simon Boccanegra komponálásával. „Jó ütemben haladok előre, és az operát be is tudnám fejezni, ha a gyomrom nem gátolna abban, hogy mindig dolgozzam, amikor akarok." Piavét utasítja, hogy nézzen utána, olyanok legyenek a színpadképek, ahogyan elképzelte őket. Piave engedelmesen követi a Maestro utasításait.

Tornielli ellenvetéseiről így ír Piavénak: „Majd megmondod Torniellinek, hogy legyen nyugodt. Bízza csak ránk, mi nagyon is jól értünk mesterségünkhöz, s ha ő tennivalót keres magának, talál eleget másutt is... Készülj, Sant'Agatára kell jönnöd, és számolj úgy, hogy mindaddig ott maradsz, amíg a Boccanegrával el nem készülünk."

De maga a Maestro sem tud azonnal visszatérni Sant'Agatába. A trubadúrt akarják bemutatni az Opérában. Verdi október első napjaiban arra kéri Piavét, hogy Párizsba küldje el neki felvonásról felvonásra a Simon Boccanegra verseit. Óva inti: „Nagyon vigyázz, hogy gondos munka legyen. Időd van bőven. Csiszolgasd hát alaposan."

1857. január 12-én A trubadúrt végre bemutatják az Opérában, és igen kedvező fogadtatásban részesül. Mihelyt az Operával szemben kötelezettségét letudta, elhagyja Párizst. Sant'Agatába érve, elvégzi az utolsó simításokat a Simon Boccanegrán.

Február közepén utazik Velencébe. Hátra van még egy felvonás zenéjének megírása, és az egész partitúra hangszerelése. Az opera március 12-én kerül színpadra, a siker elmarad. Zenéje, meg kell vallani, különös: erőfeszítéssel íródott. Basevi megjegyzi, hogy ennek az operának komponálásában új módszerek fedezhetők fel. Szemére veti Verdinek, hogy a Wagner által hirdetett módszert alkalmazza.

Kétségtelen, hogy Verdi ennek az operának recitativóiban olyan kifejezésmódot keres, melyet előző operáiban nem alkalmazott. Jórészt azonban még megmaradt a recitativo secco vagy parlante keretein belül. Alig látni annak jelét, hogy a mű a huszonnégy évvel későbbi átalakítása során szervesen komponált deklamációvá válik. Verdi kemény munkával akkor átdolgozta ezt az operát [lásd majd ott, kicsit később], s elérte Az álarcosbál, A végzet hatalma, a Don Carlos és az Aida magas művészi szintjét.

Verdi nyers őszinteségével elismeri, hogy a Simon Boccanegra nem tetszett a velenceieknek. Szerencsétlen sorsát minden köntörfalazás nélkül a Traviatáéval egy sorban említi. Egyik Maffei grófnőhöz írt levelében, két héttel a Simon Boccanegra első előadása után, arra emlékeztet hangja, ahogy szárazon közölte a Traviata bukásának hírét 1853 márciusában:

„A Boccanegra Velencében majdnem ugyanolyan nagyot bukott, mint a Traviata. Azt hittem, olyat alkottam, ami elviselhető, de most úgy tetszik, hogy tévedtem."

Ezúttal még azt sem kérdezi, amit a Traviata esetében: „Az én hibám-e, vagy az énekeseké? Hiszen a tenorista Negrini és a baritonista Giraldoni megbetegedett, s a közönség bosszúságára igen rosszul énekelt mindkettő.

Fáradtan tér vissza Sant'Agatába, nem akar többé hallani a Simon Boccanegráról, s egyáltalán zenéről.

1857 májusának közepén Reggióba utazik, hogy újra szerencsét próbáljon a Boccanegrával; és a szerencse rámosolyog, „a némileg gyengének mondható primadonna ellenére is". A Maestro értesíti a sikerről Vincenzo Torellit, aki szeretné tudni, hogy mire számíthat, mielőtt új operát kér a nápolyi San Carlo számára. Verdi derűs lelkülete és becsületes gondolkodása (értesítette már Torellit a velencei balsikerről) itt is bebizonyosodik:

„A Boccanegra fogadtatását röviden elmondhatom. Jó volt az első este, kissé hűvösebb a második, kitűnő a harmadik. Ha én impresszárió volnék, egy másodpercig sem haboznék a bemutatásán..."

Verdi szívesen bemutatná a Simon Boccanegrát Nápolyban is; de nem rögtön, mint Torelli szeretné, hanem novemberben, mert akkorra együtt lesz az alkalmas énekes társulat: a címszerepre Coletti, azonkívül Fraschini és Penco. Torelli azonban úgy látszik inkább adott hitelt Verdi tudósításának a Simon Boccanegra velencei balsikeréről, mint reggiói kedvező fogadtatásáról való beszámolójának. Verdi végül ezt írja neki: „Vesse el hát ennek az operának gondolatát, s várjuk meg, amíg kedvezőbbek lesznek a körülmények a bemutatására." Verdinek most már éppen csak annyi ideje marad, amennyi szorosan véve kell az új operához, amelyet néhány hónap múlva át kell adnia.

Simon Boccanegra

Melodráma előjátékkal, három felvonásban

Szövegét Francesco Maria Piave írta Antonio Garcia Gutiérrez azonos című drámája (1843) nyomán. 
Bemutató: 1857. március 12., Velence, La Fenice

Simon Boccanegra - Leone Giraldoni - bariton

Jacopo Fiesco - Giuseppe Echeverria - basszus

Maria Boccanegra - Luigia Bendazzi - szoprán

Gabriele Adorno - Carlo Negrini - tenor

Paolo Albiani - Giacomo Vercellini - bariton

Pietro - Andrea Bellini - basszus

Előjáték

Genovában a nép fiai ragadták magukhoz a hatalmat. Miután elűzték a gőgös patrícius családokat, olyan férfit óhajtanak a doge székébe emelni, aki velük érez, közülük való. Paolo és Pietro, a felkelés két vezére, Simon Boccanegra megválasztását látná célszerűnek, mert vitéz tetteivel sokszor kivívta már az egyszerű lakosság bizalmát, és mert személye révén ők kormányoznák a városállamot. Boccanegrát Fiesco, a patrícius párt feje halálosan gyűlöli. Leánya és a fiatal hajós frigyét becstelen kapcsolatnak tekinti, s »bűnös« gyermekét Boccanegrától elszakítva, rabként őrzi palotájában. Egyetlen feltétellel mégis hajlandó lenne a lenézett plebejusnak megbocsátani, ha az átadná neki kicsi gyermekét, hogy nemes leányhoz illően és rangjának megfelelő környezetben nevelje fel. Ez azonban lehetetlen, mert a kisleányt, akit Boccanegra házából elraboltak, ő maga is hiába keresi. Boccanegra abban a reményben egyezik bele Paolo tervébe, hogy mint doge, a hatalom birtokában kiszabadíthatja majd Mariát apja börtönéből. Elszántan hatol be a Fiesco-palotába, és szinte ugyanabban a pillanatban látja meg halott hitvesét a ravatalon, amikor a mindenfelől odaözönlő nép örömujjongva a trónra emeli.

I. felvonás

25 év múlva

1. kép: Amelia Grimaldi a patrícius párt egyik fiatal vezérét, Adornót szereti, aki titkos lázadást szít a már húsz éve uralkodó plebejus doge ellen. Fiesco pedig Pater Andrea néven bujkál, és szintén egyik vezetője a nemesek konspirációjának. Tőle tudja meg Gabriele Adorno Amelia életének nagy titkát: a leány nem a Grimaldiak sarja. A grófné, akinek nevét viseli, annak idején mint kisleányt fogadta örökbe. Megérkezik a doge. Azért jött, hogy Amelia kezét Paolo számára megkérje. Az időközben kancellárrá lett egykori forradalmár neve gyűlöletes a leány szemében, mivel jól tudja, hogy az elszánt kalandor elsősorban a hatalmas vagyonra áhítozik. Amelia őszinte bizalommal tárja fel lelkét a doge előtt, és kettőjük meghitt beszélgetése során egy féltve őrzött medaillon, Amelia édesanyjának képe megoldja a nagy rejtélyt. A kép ugyanazt a nőt ábrázolja, mint egy másik arckép, amely a doge legdrágább kincse: hitvesét. Apa és leánya túláradó boldogságban ölelik át egymást. Paolo, akinek kérését Boccanegra a leghatározottabban elutasítja, elhatározza, hogy egy Lorenzo nevű bérenc útján elraboltatja Ameliát, míg ő maga a városba siet a szervezkedő patrícius lázadás parázsló tüzét lángra lobbantani.

2. kép. Genova tanácstermében harcra készen állnak egymással szemben a pártok. Az utcán már folyik a csatározás. A tömeg Gabrielét és a segítségére siető Fiescót üldözi. A fiatal nemes megölte Lorenzót, mert az elrabolta Ameliát, s a felizgatott csőcselék most bosszút akar állni a gyilkoson. A haldokló leányrablónak még volt annyi ereje, hogy elárulja: tettét egy magas rangú állami tisztviselő megbízásából követte el, s Gabriele a felbujtóban a dogét sejti. Amelia maga segít a rejtélyt megoldani: Lorenzo éppen a doge nevének említésétől rémült meg, és engedte szabadon. A rettegő kancellár menekülni próbál, de a doge mennydörgő szózata megállítja. Borzalmas átkot kell az elvetemült rabló fejére - saját magára - mondania!

II. felvonás

Paolo maga elé vezetteti az elfogott Fiescót és Gabrielét. Szabadságot kínál mindkettőjüknek, ha beveszik maguk közé, és részt vehet Boccanegra hatalmának megdöntésében. Fiesco nem szennyezi be nevét azzal, hogy árulóval szövetkezik, de Adorno meginog. Arra a hírre, hogy Ameliát, mint kedvesét házában őrzi a doge, elvakult féltékenységében megragadja a tört, amit Paolo csúsztat a kezébe, hogy kioltsa ellenfele életét. A kancellár mindenképpen biztosítani akarja nemtelen célja elérését. Előzőleg mérget öntött Boccanegra poharába. A dogénak mindenképpen pusztulnia kell: vagy a méreg vagy az orgyilkos tőr végez vele. Amelia itt talál rá Gabrielére. Még nem árulhatja el élete titkát, s ezzel csak megerősíti Adorno gyanúját. A doge iszik a mérgezett italból, de Gabriele tőrét Amelia még idejében felfogja. A leleplezett merénylőre kínhalál várna, de a doge, leánya könyörgésére, irgalmat gyakorol, sőt felfedi a megsemmisülten térdre omló fiatalember előtt Amelia életének titkát. Az utcán már harsan a lázadó nemesség indulója. Gabriele elszántan veti magát szembe velük, hogy kiérdemelje a doge bocsánatát és Amelia kezét.

III. felvonás

Fiescónak a doge visszaadta szabadságát, ellenben Paolót, a nemesi lázadás legfőbb szítóját vérpad várja. Tőle tudja meg az ősz patrícius vezér, hogy Boccanegra végzete is betelt már. Visszahúzódik egy függöny mögé és készül az utolsó, nagy leszámolásra régi ellenfelével. Boccanegra homloka ég, tagjai fáradtak, a lassan ölő méreg hatni kezd... Most áll elébe Fiesco. És - Boccanegra végre őelőtte is feltárhatja életének nagy rejtélyét: Amelia Grimaldi nem más, mint Maria leánya, Fiesco rég holtnak hitt unokája. Az aggastyán megtörten döbben rá, hogy egész életében téves úton járt, amikor mindig csak gyűlölet és sohasem a szeretet vezette. Az oltártól jön Amelia Adorno oldalán, és Boccanegra leánya ölében megbékélten hajtja fáradt fejét örök álomra.

 

Az opera meséje és librettók (magyar és olasz)   vagy   itt

 

Zongorakivonat énekszólamokkal   vagy   itt

A BBC 1975-ös rádiófelvétele

Simon Boccanegra - Sesto Bruscantini

Jacopo Fiesco - Gwynne Howell

Amelia Grimaldi - Josella Ligi

Gabriele Adorno - André Turp

Paolo Albiani - William Elvin

Pietro - Paul Hudson

Un'ancella - Patricia Taylor

BBC Singers; BBC Concert Orchestra - John Matheson

01 - Preludio

02 - Che dicesti?

03 - All'alba tutti qui verrete

04 - A te l'estremo addio

05 - Il lacerato spirito

06 - Suona ogni laabro il mio nome ...

07 - Simon? ... Tu!

08 - O de' Fieschi implacata 

Atto primo

09 - Come in qus'ora

10 - Spunto il giorno!

11 - Il palpito deh frena

12 - Ti veggo alfin!

13 - Vieni a mirar la cerula

14 - Si, si dell'ara il giubilo

15 - Propizio giunge!

16 - Paventa, o perfido doge

17 - Il nuovo di festivo

18 - Dinne, perche in quest' eremo

19 - Orfanella l teto umile

20 - Figlia! A tal nome palpito

21 - Che rispose?

22 - A festa! A festa!

23 - Viva Simon

24 - Prode guerrier

25 - Tradimento!

26 - Ella e salva!

27 - Amelia, racconta qual fosti rapita

28 - Giustizia, giustizia tremenda 

Atto secondo

29 - Quei due vedeste? ... prigioniero in qual loco

30 - Udisti? ... Vil disegno!

31 - Sento Avvampar Nell'anima

32 - Cielo pietoso, rendila

33 - Tu Qui?

34 - Parla - in tuo cor virgineo

35 - Figlia? ... Padre qui scritto il nome suo?

36 - Ei Dorme!

37 - Perdono, Amelia

38 - All'armi, all'armi, o liguri 

Atto terzo

39 - Vitorria, vittoria!

40 - Dal sommo delle sfere

41 - Io la promessi tenni

42 - Pietro m'ardon le tempia

43 - Delle faci festanti al barlume

44 - Piango, perche mi parla

45 - Chi veggo!

46 - Grand Dio, li benedici pietoso

Mp3 - 44100 Hz - 320 kbps

Letöltés / Download

vagy

Letöltés 1   és   Letöltés 2