Mozart: Fogaro házassága (Le Nozze di Figaro)

Négyfelvonásos vígopera

Szövegét Beaumarchais vígjátéka nyomán Lorenzo da Ponte írta.

Személyek:

Gróf Almaviva (lírai bariton)

Rosina grófné, a neje (drámai vagy súlyosabb lírai szoprán)

Susanne, a grófné szobalánya (lírai vagy lírai koloratúr szoprán)

Figaro, a gróf komornyikja (mély bariton, esetleg basszbariton vagy buffó basszus)

Cherubin, a gróf apródja (lírai szoprán vagy mezzoszoprán)

Marcellina, házvezetőnő (mezzoszoprán vagy magas alt)

Basilio, zenemester (buffó tenor)

Bartolo, sevillai orvos (basszus)

Antonio, kertész (buffo basszus)

Barbarina, a leánya (lírai szoprán)

Don Curzio, bíró (tenor)

Két leány (szoprán és mezzoszoprán)

Énekkar: parasztok, szolgák, vendégek. Kis létszám.

Zenekar: kis együttes.

Történik: Almaviva gróf kastélyában és a kastély parkjában, Sevilla közelében, a XVIII. század közepén.

Színhely: I. felv.: Figaro és Susanne szobája, II. felv.: előkelően berendezett szoba a kastélyban, III. felv.: a kastély díszterme, IV. felv.: a kastély parkja.

Ősbemutató: 1786. május. 1. Bécs.

Mozart 1785 novemberétől 1786 áprilisáig dolgozott a Figarón. Amikor a partitúra elkészült, még érvényben volt a rendelkezés, amely Beaumarchais művét leparancsolta a színpadokról. Da Ponte azonban - aki ez idő tájt az udvari szövegíró büszke és hangzatos címét is viselte - elérte a császárnál a tilalom feloldását, s egyben az opera műsorra tűzését. A Mozart-ellenes intrika természetesen most is megtette, ami tőle tellett, az 1786. május 1-én lezajlott premier mégis komoly sikert aratott. Az ellenfelek azonban nem pihentek, és a mű hamarosan lekerült a repertoárról. Az igazi, a végleges diadalt csak a prágai bemutató hozta meg ugyanez év decemberében.

Mozart maga javasolta Lorenzo da Ponténak, az akkortájt már nagyhírű szövegírónak, készítsen számára Beaumarchais Le mariage de Figaro ou la folle journée című vígjátékából librettót. Beaumarchais műve, melyben a főszerepet egy polgári, sőt paraszti származású szerelmespár játssza, és ráadásul még alaposan meg is leckézteti főúri gazdáját, abban a korban hallatlan merészségű, egyenesen forradalmi tettnek számított. Da Ponte elfogadta Mozart ajánlatát, és a zeneszerzővel szerencsésen együttműködve elkészítette szövegkönyvét. Az eredeti színdarab néhány túlzottan kiélezett helyzetét ügyesen elsimította, a forradalom előtti Franciaország viszonyaira történő utalásokat pedig elejtette. Az eredeti mondanivaló lényegét azonban érintetlenül meghagyta. Ugyanígy megtaláljuk benne mindazokat a szerelmi intrikákat, kusza bonyodalmakat, melyek közül az egyik még meg sem oldódott, máris kezdődik a másik. Szerepel még átöltözés, személycsere, színlelt udvarlás és valódi féltékenység, egyszóval mindaz, ami nélkül vígjáték el sem képzelhető e gáláns korszakban.

A Figaro muzsikáját bámulatra méltó kiegyensúlyozottság, páratlanul finom és választékos hangvétel jellemzi. Mozart az olyan szélsőséges érzelmeket, mint a féltékenység, a bosszúvágy, a groteszk komikum vagy az éles irónia, úgy ábrázolja, hogy az sohasem bántó, sohasem kirívó. Mindenen átragyog a lelke mélyéből fakadó derűs humanizmus. Szereti embereit, botlásaikkal együtt, de ugyanakkor teljes határozottsággal ítélkezik az emberi és társadalmi hibák felett. Még a hangfajták megválasztásával is kerülte a szélsőségeket: az operának nincs vezető tenor- vagy kiemelkedő basszusszerepe. A tizenegy szólista közül öt vagy hat lényegében egyformán jelentős feladathoz jut. Egyedülálló műremekek az együttesek is, a legnagyobbat mégis a két fináléban alkotta Mozart. Csak ilyen bámulatosan szilárd formaépítkezés, állandóan megújuló témabeli invenció és tévedhetetlenül biztos drámai érzék vezetheti az összevissza kuszálódott cselekményszálakat zökkenő nélkül célhoz.

A CSELEKMÉNY

I. felvonás

Figaro a gróftól kapott szobát rendezgeti, Susanne menyasszonyi fátylát próbálja. A szerelmes vőlegény lelkesedése azonban csakhamar lelohad, amikor megérti, mi rejlik a gróf »nagylelkű« ajándéka mögött, hiszen mi sem egyszerűbb, mint a szolgálatkész komornyikot valami megbízatással jó messzire elküldeni, s közben az árván otthon hagyott menyecskét »néhány jó szóval« megvigasztalni. Marcellina és Bartolo jóvoltából Figaro küszöbönálló házassága elé azonban még akadályok gördülnek. A ravasz borbély ugyanis valaha pénzt kért kölcsön az öreg házvezetőnőtől, de ezt csak azzal a feltétellel kapta meg, hogy feleségül veszi az agg leányzót, ha nem tudná adósságát visszafizetni. Marcellina házassági tervét Bartolo is készséggel támogatja. Cherubin, a kis apród Susanne-nak panaszolja el bánatát: a gróf szerelmi kalandon csípte rajt, s most bizonyára elűzi a háztól. Váratlanul betoppan Almaviva gróf, az apródnak alig sikerül észrevétlenül egy szék háta mögé bújni. A gróf azonnal hevesen udvarolni kezd felesége komornájának, de kívülről Basilio hangja hallatszik, s most ő is a szék mögé rejtőzik, amely mögött eddig az apród lapult. Ennek viszont még idejében sikerült a székben elhelyezkednie, ahol Susanne egy ruhadarabbal letakarja. Az énekmester félreérthetetlen célzásokat tesz a grófnak Susanne iránt táplált gyengéd érzelmeire. Megjegyzései a grófnét sem kímélik, mire a gróf képtelen türtőztetni magát, és előlép a szék mögül. A zenemester azonban cseppet sem ijed meg, hiszen nyilván nehéz lenne bárkinek is megmagyarázni, miért bujkál a méltóságos úr egy szék háta mögött a csinos komorna szobájában. Rövidesen előkerül Cherubin is, majd megjelenik Figaro egy sereg környékbeli fiatal élén, hogy megköszönje ura nagylelkűségét, aki önként lemondott a minden mátkapárt megcsúfoló »jus primae noctis«-ról. Cherubin komolyabb büntetés nélkül megússza a dolgot, de mint a gróf ezredéhez újonnan kinevezett tisztnek, azonnal el kell hagynia a kastélyt.

II. felvonás

A grófné fájdalmasan gondol azokra az időkre, amikor férje még gyengéden szerette. Egyedül Susanne-ban és Figaróban bízik; nekik talán sikerül újból feléje fordítaniuk a csapodár gróf szívét. Hármasban tervet szőnek: Figaro levelet ír a grófnak, és ebben arról értesíti, hogy a grófné este találkára készül. Susanne ellenben a grófot hívja találkára, amelyre viszont a női ruhába öltöztetett apródot akarják elküldeni. Éppen, amikor Cherubin a szobalány ruháját próbálja, kopogtat a bezárt ajtón a gróf. Az apród erre gyorsan a szomszédos szobába - a grófné hálószobájába - rohan, s magára zárja az ajtót. Míg a tétovázó grófné végre ajtót nyit férjének, az már szinte tombol a dühtől és féltékenységtől, annál is inkább, mivel neje semmiképpen sem akarja hálószobájába beengedni. A gróf végül is türelmét vesztve, szerszámokat hoz, hogy az ajtót kifeszítse. Csakhogy ezalatt Susanne sietve besurran a grófné szobájába, az apród pedig az ablakon át elmenekül. Így a grófi pár legnagyobb meglepetésére, a grófnő hálószobájából - Susanne lép ki. A bonyodalmaknak azonban még nincs vége. Antonio látott valakit az ablakon kiugrani... Figaro, hogy a helyzetet mentse, ezt gyorsan magára vállalja. Igen ám, de az illető egy iratot is elveszített ugrás közben, s ez most a gróf kezébe jut. Ha Figaro volt a bátor légtornász, mondja meg: mi van az írásban. Bármilyen talpraesett is a borbély, most az egyszer komolyan zavarban van. Még szerencse, hogy a grófnénak sikerül a férje kezében levő iratot elolvasni, és súghat Figarónak. Viszont újabb bonyodalom is jelentkezik: Marcellina, Bartolo és Basilio adják elő panaszukat. A gróf ezzel is időt nyer, meg nem is lát egészen tisztán az ügyben, ezért bírói tárgyalást rendel el.

III. felvonás

Susanne találkát ígér estére a grófnak, melyre a szobalány ruhájában a grófné fog elmenni. Lezajlik a bírósági tárgyalás, de egyáltalán nem úgy végződik, ahogyan azt a gróf szerette volna. Kiderül, hogy Figaro nem más, mint Bartolo és Marcellina rég elveszett gyermeke. A boldog mama most hozományként adja megkerült fiacskájának az egykori kölcsönt. Ezekután már semmi sem állhat a házasság útjában. A grófné a találkára hívó levelet diktálja Susanne-nak - férje számára. Bevonul a násznép, s Almaviva gróf - mit is tehetne egyebet - felteszi Susanne fejére a fehér mirtuszkoszorút. A boldog menyasszony eközben kezébe csúsztatja a levélkét.

IV.  felvonás

Barbarina a kertben keresi a tűt, mely Susanne levélkéjét összefogta, s melyet a szobalány - mint a beleegyezés jelét - visszakért. Figaro is tudomást szerez az ügyről, és - mivel nem tudja, hogy a találkára nem Susanne, hanem a grófné fog elmenni - azt hiszi, újdonsült felesége máris megcsalja. Megérkezik a gróf és tüzesen ostromolja - saját álruhás feleségét. Ezalatt Figaro színleg Susanne-nak udvarol, akiről ruhája alapján úgy véli, hogy a grófné, de vallomását akkor is folytatja, amikor ráismer a komorna hangjára. Kap is ezért néhány alapos pofont ifjú nejétől. A grófnak azonban bűnhődnie kell, és - amint tervezték - bele is esik a csapdába. Amikor fülöncsípi komornyikját, aki feltűnő hangosan teszi a szépet a »grófné«-nak, és óriási lármát csapva kardot, bosszút, miegyebet emleget, mindenki odasiet, hogy leleplezze a »bűnösöket«. Akkor azonban megjelenik az igazi grófné, és a megszégyenült gróf bűnbánóan esik előtte térdre.

Librettó olasz és magyar nyelven, az opera meséje (meghallgatható Rost Andrea előadásában is)
Itt   vagy   itt

A partitura zip-fájlban

A kedvenc előadásom: Glyndebourne, 1973

Verdi: Aida

Az eredetileg feltöltött Aida pdf (librettók és operamese) mellett egy újabb, amiben az opera meséje meg is hallgatható Rost Andrea előadásában.

Az opera meséje, librettó olasz és magyar nyelven   vagy   itt
Rost Andrea felolvasásával kiegészítve   vagy   itt

Mozart: Szöktetés a szerájból

Die Entführung aus dem Serail

Ősbemutató: Bécs, Burgtheater, 1782. július 16.

Szövegkönyv: Bretzner és André Bellmont und Konstanze, oder die Verführung aus dem Serail c. operettje nyomán ifjabb Gottlieb Stephanie

Constanza, Belmonte szerelmese - Caterina Cavalieri - szoprán

Blonde, a komornája -Theresia Teyber - szoprán

Belmonte, nemes ifjú - Valentin Adamberger - tenor

Pedrillo, a szolgája - Johann Ernst Dauer - tenor

Ozmin, a pasa felügyelője - Ludwig Fischer - basszus

Szelim pasa - Dominik Jautz - próza

I. felvonás

Constanzát és szolgálóját, Blondét Pedrillóval együtt tengeri kalózok rabolták el, és eladták rabszolgának. Most a török Szelim basa udvarában szolgálnak. Constanza szerelmese, Belmonte messziről érkezik ide. A kastély kerítésénél találkozik Osminnal, a basa egyik felügyelőjével, aki eleinte nem hajlandó beszédbe elegyedni vele, ám Pedrillo nevének említésére dührohamot kap. Osmin elmegy, Belmonte pedig találkozik Pedrillóval, elmondja, hogy szeretné megszöktetni őket. A szolga megígéri, hogy építőmesternek álcázva bemutatja gazdáját a basának. Szelim nagy pompa közepette érkezik, és kíséretében ott van Constanza is, akit Szelim hiába kérlel, hogy ajándékozza meg a szerelmével. Pedrillo bemutatja Belmontét a basának.

II. felvonás

Blondét a basa Osminnak adta, hogy az ő rabszolgája legyen. A török faragatlanul próbálja a szelet csapni Blondénak, ám a lány Pedrillóba szerelmes, és „szabadnak született angol hölgy" lévén fenntartja a jogot, hogy párt válasszon magának. Constanza inkább meghalna, mint hogy megszegje Belmonténak tett hűségesküjét. Pedrillo megosztja Blondéval a szökési terv titkát, és leitatja Osmint, hogy ne legyen láb alatt. Belmonte végre találkozik Constanzával és boldogan készülnek a menekülésre.

III. felvonás

Osmin leleplezi a szökési kísérletet, és a szökevényeket a basa elé hurcolja. Ekkor kitudódik, hogy annak idején Belmonte apja küldte száműzetésbe Szelim basát, aki azonban bosszú helyett nagylelkűen szabadon engedi az ifjút, és vele három társát is.

II. József császár a bécsi Burgtheater keretében 1778-ban megalapított német nyelvű operatársulat, a Nationalsingspiel számára rendelt Mozartnál új, német nyelvű daljátékot — így született a Szöktetés, a török témák iránti korabeli érdeklődés egyik különleges megnyilvánulása. A szerző júliusban kapta kézhez a szövegkönyvet, s a következő év májusában fejezte be a munkát, tehát az akkori viszonyokat tekintve, feltűnően hosszú ideig dolgozott rajta. Bár egyes számokat olykor néhány nap alatt elkészített, egyre jobban elmélyedt a mű dramaturgiai problémáiban, és hosszasan tanulmányozta a különböző megoldások lehetőségeit. Az udvari intrikusok, Salierivel az élen majdnem elgáncsolták a bemutatót. Végül a császár határozott parancsára mégis színre került, és hatalmas közönségsikert aratott. A kritika már közel sem fogadta hasonló lelkesedéssel az új Mozart-operát, és az anyagi siker is meglehetősen szerény volt.

Az egzotikus hitetlenek fogságában sínylődő hölgyek története nem valami eredeti, ám Mozart operája a legegyenesebb ívű és leglendületesebb feldolgozás, amely kétórányi felhőtlen szórakozást ígér. A muzsikáját két alapvető tulajdonság jellemzi: a zene drámai ereje, valamint az egymástól nagyon is különböző emberi jellemek tökéletes rajza. Ezért mondják néhányan, hogy egységesebb a Szöktetés hangulata, mint a zenei stílusa.

A zene már nem csak illusztrál, hanem előbbre is viszi a cselekményt, bár ennek a feladatnak a megoldásában kétségtelenül sokat segítenek a prózai részek.

Csodálatosan mély és emberi a Konstanza – Belmonte szerelmespár, és tökéletes a másik pár zenei jellemzése. Ozmin alakjában Mozart az olykor kedélyes, máskor házsártos, végül bosszút lihegő muzulmánt rajzolja. Ez a figura talán a legtökéletesebb, mert a legsokrétűbb. Mozart egyforma biztonsággal formálja meg valamennyi vonását.

A keleties légkör szintén elragadó. Mozart a lármás janicsárzene lehetőségeit éppúgy kihasználja, mint a Közel-Keletet imitáló furcsa modulációkat; a nyitány különös ritmusképletei, az ünnepélyes epizódok és a nagy formátumú kórusok pedig tovább fokozzák az izgalmakat. A találékony szerelmesek, az ügyefogyott ellenlábas, az együtt érző zsarnok és a dicsőséges, lélekemelő megoldás együttesen teszik a Szöktetést a 18. század legellenállhatatlanabb vaudeville-jévé.

Librettó (német és magyar), az opera meséje - Rost Andrea el is mondja   vagy    itt

 

Partitura   vagy   itt

L’Opéra de Zürich (2003)

Vezényel: Christoph König

Konstanza - Malin Hartelius

Blonde - Patricia Petibon

Belmonte - Piotr Beczala

Pedrillo - Boguslaw Bidzinski

Osmin - Alfred Muff

Szelim basa - Klaus Maria Brandauer

YouTube lejátszás

Ravel: A pásztoróra (L'heure espagnole)

Mindaz, amit Ravel valaha komponált, ma is a koncerttermek és operaházak repertoárján található, ám négy évtizedes pályafutása alatt mintegy 15 órányi zenét írt mindösszesen. Nemritkán ölt abszurd mértékű energiát olyan művek csiszolgatásába, amelyek valójában már készen voltak. Erőteljes nyomot hagyott munkáján, egyéniségén az apja „svájci órás“-ra valló türelmes, szorgalmas, precíz és megbízható alapossága. (Joseph Ravel valójában svájci származású mérnök volt, jelentős találmányait nagyra becsülték, ő szerkesztette az első kétütemű motort.)

Ezt a remekművet, a vígopera e kései gyöngyszemét a zeneszerző apjának szánta ajándékul. Ám a bemutatót megelőző szokásos huzavona következtében az már nem érhette meg a premiert.

A darab egészében és legapróbb részleteiben is Ravel egyéniségét tükrözi: a spanyol miliő éppúgy, mint az órásműhely megannyi ketyegő szerkezetének látszólag összevissza, valójában azonban mérnöki pontossággal megkonstruált lármája;a szerelmi vágyát beteljesíteni nem tudó szépasszony kielégületlen éhsége éppúgy, mint udvarlóinak finom mívű pillanatfelvétele; a helyzetkomikum magával ragadó pikantériája és a bonyolult mikromelodika lenyűgöző szellemessége együttesen alkotják azt az egyszeri színpadi csodát, amelyhez a zene történetében talán csak Mozart Figarója hasonlítható. (Pándi Marianne)

1907-ben röpke négy nyári hónap alatt komponálta, a bemutatóra azonban 1911-ig kellett várnia. Ugyanezen az estén adták elő Massenet Thérèse c. operáját is. A közönség udvariasan tartózkodó volt, ám a sajtó most a szokottnál jobban kedvezett Ravel művének.

„A pásztoróra különös darab, minden bizonnyal Ravel legjobb alkotása ... A pásztoróra zenekara elbűvölő, ragyogó, egyedülálló, változatos.“ (Le Temps)

„Ravel zenéje egészen a játékosságig, a paradoxonig francia.“ (Novuelle Revue Francaise)

„Amire vállalkoztam, meglehetősen merész dolog — írja Ida Godebskának — : feltámasztani az olasz opera buffát, pusztán magát az elvet. Ez a mű nem a hagyományos formában készült. [...] A pásztoróra zenés komédia. Mit sem változtattam Franc-Nohain szövegén, néhány húzástól eltekintve. Csak a záró kvintett formája, prozódiája, hangzási effektusa emlékeztet a hagyományos együttesre. Egyébként inkább a deklamáció ismerős, mint az ének. A francia nyelvnek, akárcsak a többi nyelvnek, megvan a maga sajátos hangsúlya, zeneisége. Miért ne használnánk fel ezt a helyes prozódia megteremtéséhez?

A mű szellemisége kifejezetten humoros. Elsősorban zenével, harmóniával, ritmussal, hangszereléssel igyekeztem az iróniát kifejezni, és nem - mint az operettekben szokás - a szavak önkényes és komikus halmozásával.“

A pásztoróra (L'heure espagnole)

Vígopera egy felvonásban

Keletkezés: 1907

Szövegkönyv: Franc-Nohain (Maurice Etienne Legrand)

Ősbemutató: Párizs, Opéra Comique, 1911. május 19.

Torquemada - tenor - Maurice Cazeneuve

Concepción - mezzoszoprán - Geneviève Vix

Gonzalve - tenor - Maurice Coulomb

Ramiro - bariton - Jean Périer

Don Iñigo Gomez - basszus - Hector Dufranne

Történik a XVIII. században, Toledóban.

Cselekmény

Torquemada órásmester kénytelen magára hagyni műhelyében feleségét, Concepciónt és egyik ügyfelét, a daliás öszvérhajcsár Ramirót, mert be kell állítania a városka toronyóráját. Concepción aggódik, mert bármikor betoppanhat szeretője, a költő Gonzalve. Megkéri Ramirót, hogy vigyen fel egy nehéz állóórát a hálószobájába. Ramiro felkapja az órát és indul vele futólépésben, így aztán olyan hamar visszaérkezik, hogy az idő közben megérkezett Gonzalve-ot az asszonyka nem tudja már máshová rejteni, mint egy másik állóórába. A fiatalasszony azonnal feltalálja magát:

„Ej, elvétettem a dolgot... Azt a másik órát hozza ki, emezt pedig vigye be helyette a hálószobába!“ Így Gonzalve-ot az öszvérhajcsár csempészte be a pásztoróra színhelyére. De a költő a hálószobában csak szerelmes frázisokat tud mondani, férfiként csapnivaló. Ráadásul megjön Don Iñigo Gomez bankár, a másik udvarló is, aki szintén el akarja csábítani Concepciónt. Nosza, a szépasszony begyömöszöli ezt is az óratokba, s Ramirót megint csak szívességre kéri: ezt az órát vigye be, amazt hozza vissza. A szállítás pompásan sikerül. Most már Don Gomez van a hálószobában, de ő is kudarcot vall. Ezután ő is elbújik az egyik állóórába. Gonzalve kilopódzik búvóhelyéről, ám rögvest vissza is mászik, amikor hallja, hogy Ramiro közeleg. Concepción kesereg, hogy csak megy az idő, és nem történik vele semmi. Végül eszébe jut a megoldás, az erős, izmos Ramiro, ezért azt javasolja neki, hogy ők menjenek fel kettesben az emeletre. Amikor megérkezik Torquemada, azt találja, hogy a két állóóra egy-egy férfit rejt. Don Inigo és Gonzalve azt füllentik, hogy a szerkezet érdekli őket, és kissé vonakodva megvásárolják az órákat, Ramirónak pedig közben a pásztoróra jutott.

Ravel csipkelődő természete eszményi alapanyagra talált Franc-Nohain komédiájában, amelyet egy kritikusa „enyhén pornográf bohózatként" írt le. A színmű alapgondolata — amit Ravel szinte csorbítatlanul emelt át a librettóba — az, hogy a szexuális étvágy is óraműpontossággal működik, és az operát végigkíséri az órák és gépek ketyegése-berregése, aláfestve Concepción és szeretőinek körtáncát. Ravel a vígjáték mestereként zenei eszközökkel is felhívja a figyelmet szereplőinek gépiességére, mindamellett helyzetük mélységes emberségét sem mulasztja el érzékeltetni. Ravel spanyolos zenekarkezelése mindvégig sziporkázóan eredeti: a lenyűgözően extravagáns ütős szekcióban például három metronómot, kasztanyettákat, egy ostort és egy kakukkos órát is elhelyezett. A különleges hangszerek közül kiemelhetjük a kontrafagottot, illetve a fagottot és a szaxofont összeházasító szarruszofont, és ezek gazdag és érdes hangzásával különös nyomatékot kölcsönzött egyes kiemelt pillanatoknak. A humor legfontosabb forrása az apró, ám alapvető elcsúszások sora: az órák összevissza ketyegnek, a harmóniák és hangszínek kiszámíthatatlanul váltakoznak, Gonzalve és Concepción áhított ölelését meghiúsítja a da capo ária által megkövetelt ismétlés. Concepción „Ah, la pitoyable aventure" (Ó, ez a szánalmas kaland) kezdetű panaszát, illetve Gonzalve érzelmes és lírai ábrándozását leszámítva az operában nincsenek hagyományos „számok", és az énekesek — követve „az olasz buffó recitativók kvázi parlandóját" — inkább deklamálnak, mintsem énekelnek. Franc-Nohain kétértelműségeinek és Ravel zenei humorának szellemességét kiválóan egészítik ki a spanyolos fordulatok: e három tényező tüneményes csúcspontban, a „Jelenet és habanera" gunyoros együttesében tetőzik. Ez a kvintett vonja meg a darab egyenlegét: „A szerelem hajhászai közül végül is az öszvérhajcsár jár jól."

 

Librettó francia és angol nyelven

 

Ravel zongorakivonata énekszólamokkal   vagy   itt

Ha valaki lemezre akarja venni A pásztorórát, a legfőbb akadály a zeneszerző utasítása: „dire plutôt que chanter" („inkább elbeszélve, mint énekelve"). A záróötöst és Gonzalve szerepét leszámítva a partitúra az énekes színészeknek kedvez az operaénekesekkel szemben. Az első, 1929-es felvételtől eltekintve azonban, amelyet maga Ravel vezényelt, szinte senki sem kísérelte meg kielégíteni a partitúra által megkövetelt parlando előadásmód követelményeit.

Ezzel együtt több igényes hangfelvétel is készült a műből, így például Ansermet 1953-as lemeze (Decca), amelynek Concepciónját Suzanna Dalco csaknem tökéletesen kelti életre, André Vessiéres pedig szórakoztatóan játssza túl Don Iñigo komikus szerepét.

Suzanne Danco - Concepcion

Paul Derenne - Gonzalve

Michel Hamel - Torquemada

Heinz Rehfuss - Ramiro

André Vessiéres - Don Iñigo Gomez

L'Orchestre de la Suisse Romande - Ernest Ansermet (Victoria Hall, Geneva, May 1953)

Mp3 - 44100 Hz - 192 kbps

 

Letöltés / Download   vagy   itt

Lorin Maazel 1965-ös, Deutsche Grammophon-féle változatának fő erőssége a női főszereplő, Jane Berbié - a franciásan stilizált karakteréneklés mintapéldája - , Michel Sénéchal kiváló Gonzalese és Gabriel Bacquier harsány Ramirója.

Jane Berbié - Concepcion

Jean Giraudeau - Torquemada

Gabriel Bacquier - Ramiro

José van Dam - Don Iñigo Gomez

Michel Sénéchal - Gonzalve

L'Orchestre National de la R.T.F. - Lorin Maazel

Mp3 - 44100 Hz - 320 kbps

 

Letöltés / Download   vagy    itt

Boldog Karácsonyt!

Bizet: Vasco de Gama (ode-symphonie)

Szimfonikus óda magánénekre, vegyeskarra és szimfonikus zenekarra

Szövegét Camões Luziádok c. eposza nyomán Louis Delâtre és Bizet írta.

Keletkezésének ideje: 1859—60, Róma.

Nagy mitológiai apparátus kíséri kalandos útján az óda hősét. Hajója a Tajóról fut ki a nyílt tengerre (hatásos melodráma). Az énekkar Európa nagy folyóihoz fohászkodik: kéri a Rhône, a Temze, az Odera, az Ebro segítségét, hogy egyesült erővel támogassák a vak-merő hajós útját. Matrózok, katonák felváltva énekelnek érzelmes, honvágytól telt és harcias, nyers dalokat. Léonard hajóstiszt a szép asszonyoktól vesz búcsút, és felidézi azt a dalt, amit Inez de Castro énekelt mindig alkonyatkor. A matrózok felfigyelnek: „halljuk, halljuk”, és felcsendül egy bolero, a Carmen második felvonásbeli Cigánytáncának őse:

A dal úgy ér véget, mint majd tizenöt év múlva a Seguidilla:

Ezt a bolerót később Bizet beépítette a IV. Iván partitúrájába, ahol a cár kegyence, az Ifjú bolgár énekli, oda nem illően.

A hajó már messzi kint jár a nyílt tengeren, a szél felborzolja a hullámokat, melyek egyre magasabbra tornyosulnak, és kitör a vihar, a hajósok réme. Bizet viharzenéje a kor hasonló operajeleneteinek legjobbjaival is felveszi a versenyt:

Az idézett motívum négyütemenként fél hanggal magasabban szólal meg, hangereje is fokozódik, és tomboló fortissimóban kulminál. Alig telt el három esztendő a Clovis et Clotilde óta, és már bontogatja szárnyait a drámai szerző. A vihar tetőfokán megszólal Adamastor fantom: „Je m’oppose à vos conquêtes; je suis le cap des tempêtes! Respectez cette barrière; retournez vite en arrière!” (Hevenyészett fordításban: „Szembeszegülök hódításotokkal; én vagyok a viharok foka! tiszteljétek e határt; térjetek haza!” A hajósokat nem rettenti vissza a vihar, megkerülik Afrika déli fokát, és nyitva áll előttük az út Ázsia felé. A dühöngő viharban imát mond a hajósnép: „Urunk, Te, aki megmentéd Mózest..”, a vihar alábbhagy, és az árbockosárból felkiált az őrszem: „Föld!” Az utasok révbe értek, küldetésük sikerrel jár. Hálahimnuszuk az óda fináléja. Mintha Meyerbeer írta volna...

Bár lírájában Gounod, egzotikumában David és együtteseiben Meyerbeer hatását tükrözi a mű, mégis nagyot lépett előre Bizet az önmegvalósítás útján. Jogosan dicsekedhetett édesanyjának, hogy most már igazán zenésznek érzi magát. Mozartot és Rossinit kiszorította lelkéből Beethoven és Meyerbeer, akinek túlbecsülésére Bizet rengeteg mondatot pazarol leveleiben.

Míg a Clovis et Clotilde példás iskolai dolgozat, a Vasco de Gama egy fejlett drámai érzékkel rendelkező, a maga útját öntudatosan kereső fiatal zeneszerző nagyon is figyelemre méltó műve. Még meg kell említenünk, hogy a krónikus időhiányban szenvedő Bizet a Vasco de Gama néhány részletét beledolgozta a Noé partitúrájába.

 

 

Zongorakivonat énekszólamokkal

Montserrat Caballé:  "Ouvre ton coeur"

Bizet: Carmen

Opera három felvonásban

(nálunk hagyományosan négy felvonásban, a harmadik felvonás második képe a negyedik felvonás)

Keletkezés: 1873-75

Ősbemutató: Párizs, Opéra Comique, 1875. március 3.

Szövegkönyv: Prosper Mérimée nyomán Henri Meilhac és Ludovic Halévy

I. felvonás

Sevilla főterén Micaela keresi a hadsereg káplárját, Don Josét. A férfi épp akkor érkezik, amikor a dohánygyár munkásnői cigarettaszünetet tartanak. Egyikük, Carmen, a szerelmi csapodárság dicséretét énekli, majd mielőtt visszamenne dolgozni, egy szál virágot dob oda a káplárnak.

Micaela a férfinak édesanyjától hoz levelet, kis pénzt és egy csókot is. José már elhajítaná a virágot, mikor a gyárból rohanvást menekül ki Carmen, aki verekedés közben megvágta egyik munkatársnője arcát. Miután nem hajlandó Zuniga kapitány kérdéseire válaszolni, őrizetbe veszik. Don José kap parancsot, hogy kísérje a fogdába, de ő képtelen Carmen csáberejének ellenállni, elengedi - és maga vonul börtönbe.

II. felvonás

Carmen Lillas Pastia kocsmájában táncol. Zuniga közli vele, hogy Don José egy hónap fogság után most szabadul. Ekkor bevonul Escamillo, a győzelmes bikaviador. Azonnal megtetszenek egymásnak Carmennal, de a lány hű akar maradni Don Joséhoz - igaz, Escamillónak is jelzi, hogy ne veszítsen el minden reményt.

A kocsma kiürül; ekkor lép be két barátja, Remendado meg Dancaire, és elmondják Carmennak, hogy újabb csempészutat terveznek. Meghökkennek, amikor a lány nem csatlakozik hozzájuk, mondván, hogy szerelmes. Carmen boldogan borul az érkező Don José keblére, de öröme éktelen haragba csap át, amikor megszólal a takarodó trombitaszignálja, és a férfi közli, hogy kötelességéhez híven vissza akar menni a laktanyába.

Belép Zuniga, remélve, hogy Carmennal kettesben maradhat. Az ott tartózkodó Don José rátámad, de a csempészek lefogják őket, és az összecsapás nem torkollik vérontásba. Don José karddal támad a felettesére, tehát nincs más választása, mint hogy megszökjön Carmennal együtt.

III. felvonás

1. kép

A hegyek között a csempészek pihenőt tartanak, Carmen kezd ráunni Don Joséra. Veszekednek, de a férfi most is szereti őt. Escamillo is eljött erre a vad vidékre, hogy újra láthassa Carment. A féltékeny Don José késpárbajra hívja, és a többiek alig tudják szétválasztani őket. Megjelenik Micaela is. Elmondja, hogy Don José édesanyja haldoklik, és még egyszer látni szeretné a fiát. Don José követi őt, de megfenyegeti Carment, hogy még hallatni fog magáról.

2. kép

Sevilla, Escamillo bikaviadalának napja. Carment figyelmeztetik, hogy a bosszúszomjas Don José ott ólálkodik a tömegben. Az aréna előtt találkoznak. Don José könyörög, hogy a lány térjen vissza hozzá, de az gőgösen a földre hajítja a tőle kapott gyűrűt. A férfi erre agyonszúrja, miközben a tömeg a győztes Escamillót ünnepli.

„Ha komolyan akarsz hangszerelést tanulni, ne a Wagner-operák, hanem a Carmen partitúráját tanulmányozd... minden hang és minden szünet a megfelelő helyen van" — írta Richard Strauss. És így igaz, Bizet hangszerelése csupa ragyogó ötlet. Míg a hagyomány szerint a fúvósokra csak némi színezék végett volt szükség, itt fontos témákat vezetnek föl, mint például a „Seguidillát" vagy a „Virágáriát", a hegedűk pedig hol gitárként, hol énekszerűen szólalnak meg. A hangszerek olykor a jellemzést is nyomatékosítják (Carmennak a fuvola a jelképe), a motívumok — például a kérlelhetetlen sorsra utaló bővített szekund — bonyolult rendszere a zenei anyag egységét erősíti. A couleur locale megteremtésére pikáns disszonanciák és harmóniák szolgálnak, és az egész operairodalom legsodróbb ritmusai. A táncok és a cigánydalok a spanyol kultúra izgalmas érzetét keltik, bár az „autentikus" dallamok jórészt a zeneszerző képzeletének szülöttei.

Bizet zeneszerzőbarátja, Ernest Guiraud (1837—1892) — aki mellesleg Offenbach torzóban maradt komoly operáját, a Hoffmann meséit is meghangszerelte és befejezte — a Carmen prózai dialógusait megkomponált recitativókkal helyettesítette, ami nagyban elősegítette az opera diadalútját szerte a világban. Napjaink felfogásának ugyanakkor jobban megfelel a nyersebb eredeti változat, így az utóbbi egy-két évtizedben már inkább ez hallható mindenütt. (A mellékelt felvételen is.) Maga Carmen sokak szerint az operairodalom legsikeresebb mezzoszoprán szerepe, és szélsőségesen önző, hihetetlenül vonzó karakterét festőien buja muzsika teremti meg — az elején énekelt habanérája és seguidillája különösen erotikus. Magas fokú érzékisége jól kiemeli az izomagyú bariton Escamillo megrögzött önzését; az ő legjellegzetesebb zenéje a páváskodó „Torreádor-dal". Hasonlóképpen, az öntelt bikaviador egysíkú volta jól rávilágít a dráma érzelmi középpontjában álló lobbanékony tenor, Don José bonyolult természetére. Don José személyiségének szétesése a jellemfejlődés ábrázolásának mesterműve: zenei jellemzése a Micaelával énekelt, I. felvonásbeli gyöngéd kettőssel („Parle-moi de ma mère" / Beszélj anyámról) indul, és a Carmennak szenvedélyesen könyörgő „Virágárián" („La fleur que tu m'avais jetée" / Bűvös erő volt e virágban) át vezet a „démonával" lezajló végső, tomboló összecsapásig. Don José és Carmen viharos viszonya az operatörténet egyik legmegindítóbb fináléjában tetőzik. Bizet ellenáll a Gounod, Delibes és Saint- Saëns által teremtett szokás kísértésének, hogy egy töretlen dallamívvel zárja le művét, és rövid, csattanós mondatokból épít föl kettőst, melynek görcsösen váltakozó dialógusa hatásosan érzékelteti Don José szellemi elroncsolódását éppúgy, mint Carmen érzelmi sekélyességét. A tetőpont, amikor egyetlen, vérig sebzett üvöltéssel vallja meg szerelmét a lábánál heverő holttetemnek, egyszerűen döbbenetes.

1905-re a Carmen csak az Opéra Comique-ban több mint ezer előadást ért meg, és ma is biztosan tartja helyét a világszerte leggyakrabban játszott operái között. Drámaként szinte mindenkinek mond valamit, mert — ellenállhatatlan dallamok sorával — olyan szélsőséges érzelmeket foglal magában, amelyekkel bárki együtt érezhet. Idézzük Nietzsche lelkes szavait: „Bizet muzsikája érzésem szerint tökéletes. Könnyeden, kecsesen, stílusosan tárul elénk... Ez a muzsika gonosz, kifinomult, fatalista." 

 

Az opera meséje, librettók és zenei elemzés   vagy  itt

 

Zongorakivonat énekszólamokkal

 A kedvenc felvételem:

Deutsche Grammophon (Edinburgh Festival 1977)

Fritz Oeser új kritikai kiadása az eredeti források alapján

Minden ízében professzionális Carmen, amely az 1977-es operavilág néhány legkiválóbb énekesét szerepelteti. Domingo lágy, de erőteljes Don José, Teresa Berganza remek hangú, nagyon erotikus Carmenja olyan ifjonti szeszélyességet sejtet, ami gyakran hiányzik a modern tolmácsolásokból. Sherrill Milnes remekül páváskodik Escamillo szerepében, a „Torreádor-dalt" pedig káprázatos szexepillel adja elő. Ileana Cotrubas vibráló, bár szokatlanul súlyos Micaela. A londoni együttesek pontosan dolgoznak, és ha olykor kissé lankad is a lendület (hiszen a felvételek meglehetősen elhúzódtak), ez nem von le túl sokat a lemezen kapható legspanyolabb Carmen értékéből.

Matthews Boyden

Teresa Berganza - Carmen

Plácido Domingo - Don José

Sherrill Milnes - Escamillo

Ileana Cotrubas - Micaela

Yvonne Kenny - Frasquita

Alicia Nafé - Mercédes

Robert lloyd - Zuniga

Stuart Harling - Moralés

Gordon Sandison - Dancairo

Geoffrey Pogson - Remendado

London Symphony Orchestra - Claudio Abbado

The Ambrosian Singers - John McCarthy

George Watson's College Boys' Chorus - Patrick Criswell

01 - Prelude

Acte I.

02 - Sur la place chacun passe [Soldats, Morales]

03 - Regardez donc cette petite [Morales, Soldats, Micaela]

04 - Avec la garde montante [les gamins]

05 - Repos! [Zuniga, Morales, Don Jose]

06 - Allons! Allons! [Zuniga, les gamins]

07 - Dites-moi, brigadier [Zuniga, Don Jose]

08 - La cloche a sonne [Jeunes Gens, Soldats, Cigaretieres]

09 - Mais nous ne voyons pas la Carmencita [Soldats, Jeunes Gens]

10 - Quand je vous aimerai - L'amour est un oiseau rebelle [Carmen]

11 - Carmen, sur tes pas nous nous pressons tous [Jeunes Gens, Cigaretieres, Don Jose]

12 - Monsieur le brigadier [Micaela, Don Jose]

13 - Votre mere avec moi sortait de la chapelle [Micaela, Don Jose]

14 - Ma mere, je la vois... [Don Jose, Micaela]

15 - Que son fits l'aime et la venere [Don Jose, Micaela] - Eh bien, eh bien! [Zuniga]

16 - Au secours! [Cigaretieres, Zuniga, Soldats]

17 - Voyons, Brigadier... [Zuniga, Don Jose]

18 - Pres des remparts de Sevile [Carmen, Don Jose]

19 - Le lieutenant!...Prenez garde! [Don Jose, Zuniga, Carmen]

20 - Entr'acte

Acte II.

21 - Les tringles des sistres tintaient [Carmen, Mercedes, Frasquita]

22 - Vous avez quelque chose a nous dire [Ensemble]

23 - Tout est bien alors [Carmen, Zuniga] - Vivat! vivat le torero! [Ensemble]

24 - Votre toast!...je peux vous le rendre [Escamillo, Ensemble]

25 - Nous avons en t¨sste une affaire [Ensemble]

26 - Amoureuse...ce n'est pas une raison, cela - Halte-la! Qui va la [Ensemble]

27 - Je vais danser en votre honneur [Carmen, Don Jose]

28 - La fleur que tu m'avais jetee [Don Jose]

29 - Non! Tu ne m'aimes pas! [Carmen, Don Jose]

30 - Hola! Carmen! Hola! [Zuniga, Don Jose, Carmen, les Bohemiens]

31 - Suis-nous a travers la campagne [Frasquita, Mercedes, les Bohemiens]

32 - Entr'acte

Acte III.

33 - A oute, compagnon, acoute [Les Contrebandiers, Frasquita, Mercedes, Carmen, Don Jose]

34 - Halte! Nous allons nous arreter ici... [Dancaire, Remendado, Don Jose, Carmen]

35 - Melons! Melons! Coupons! [Frasquita, Mercedes]

36 - Carreau, pique...la mort! [Carmen]

37 - Parlez encore, parlez, mes belles [Frasquita, Mercedes, Carmen]

38 - Eh bien, j'avais raison [Danca re, Carmen, Don Jose]

39 - Quant au douanier, c'est notre affaire [Carmen, Merceds, Frasquita, les Bohemiens]

40 - Nous y sommes [Guide, Micaela]

41 - Je dis que rien ne m'epouvante [Micaela]

42 - Mais...je ne me trompe pas... [Micaela, Escamillo, Don Jose]

43 - Hola, Jose! [Carmen, Escamillo, Don Jose, Contredaniers]

44 - Halte!...Quelqu'un est le qui cherche a se cacher [Remendado, Carmen, Don Jose, Escamillo]

45 - Entr'acte

46 - A deux cuartos [Marchands, Soldat, Andes, un Bohemien]

47 - Les voici! Voici le quadrille [Choeur]

48 - Si tu m'aimes, Carmen [Escamillo, Carmen, Frasquita, Mercedes]

49 - C'est toi C'est moi! [Carmen, Don Josse Choeur]

Mp3 - 44100 Hz, vbr (~236 kbps)

Letöltés / Download

vagy

itt   és   itt