Mozart: Fogaro házassága (Le Nozze di Figaro)

Négyfelvonásos vígopera

Szövegét Beaumarchais vígjátéka nyomán Lorenzo da Ponte írta.

Személyek:

Gróf Almaviva (lírai bariton)

Rosina grófné, a neje (drámai vagy súlyosabb lírai szoprán)

Susanne, a grófné szobalánya (lírai vagy lírai koloratúr szoprán)

Figaro, a gróf komornyikja (mély bariton, esetleg basszbariton vagy buffó basszus)

Cherubin, a gróf apródja (lírai szoprán vagy mezzoszoprán)

Marcellina, házvezetőnő (mezzoszoprán vagy magas alt)

Basilio, zenemester (buffó tenor)

Bartolo, sevillai orvos (basszus)

Antonio, kertész (buffo basszus)

Barbarina, a leánya (lírai szoprán)

Don Curzio, bíró (tenor)

Két leány (szoprán és mezzoszoprán)

Énekkar: parasztok, szolgák, vendégek. Kis létszám.

Zenekar: kis együttes.

Történik: Almaviva gróf kastélyában és a kastély parkjában, Sevilla közelében, a XVIII. század közepén.

Színhely: I. felv.: Figaro és Susanne szobája, II. felv.: előkelően berendezett szoba a kastélyban, III. felv.: a kastély díszterme, IV. felv.: a kastély parkja.

Ősbemutató: 1786. május. 1. Bécs.

Mozart 1785 novemberétől 1786 áprilisáig dolgozott a Figarón. Amikor a partitúra elkészült, még érvényben volt a rendelkezés, amely Beaumarchais művét leparancsolta a színpadokról. Da Ponte azonban - aki ez idő tájt az udvari szövegíró büszke és hangzatos címét is viselte - elérte a császárnál a tilalom feloldását, s egyben az opera műsorra tűzését. A Mozart-ellenes intrika természetesen most is megtette, ami tőle tellett, az 1786. május 1-én lezajlott premier mégis komoly sikert aratott. Az ellenfelek azonban nem pihentek, és a mű hamarosan lekerült a repertoárról. Az igazi, a végleges diadalt csak a prágai bemutató hozta meg ugyanez év decemberében.

Mozart maga javasolta Lorenzo da Ponténak, az akkortájt már nagyhírű szövegírónak, készítsen számára Beaumarchais Le mariage de Figaro ou la folle journée című vígjátékából librettót. Beaumarchais műve, melyben a főszerepet egy polgári, sőt paraszti származású szerelmespár játssza, és ráadásul még alaposan meg is leckézteti főúri gazdáját, abban a korban hallatlan merészségű, egyenesen forradalmi tettnek számított. Da Ponte elfogadta Mozart ajánlatát, és a zeneszerzővel szerencsésen együttműködve elkészítette szövegkönyvét. Az eredeti színdarab néhány túlzottan kiélezett helyzetét ügyesen elsimította, a forradalom előtti Franciaország viszonyaira történő utalásokat pedig elejtette. Az eredeti mondanivaló lényegét azonban érintetlenül meghagyta. Ugyanígy megtaláljuk benne mindazokat a szerelmi intrikákat, kusza bonyodalmakat, melyek közül az egyik még meg sem oldódott, máris kezdődik a másik. Szerepel még átöltözés, személycsere, színlelt udvarlás és valódi féltékenység, egyszóval mindaz, ami nélkül vígjáték el sem képzelhető e gáláns korszakban.

A Figaro muzsikáját bámulatra méltó kiegyensúlyozottság, páratlanul finom és választékos hangvétel jellemzi. Mozart az olyan szélsőséges érzelmeket, mint a féltékenység, a bosszúvágy, a groteszk komikum vagy az éles irónia, úgy ábrázolja, hogy az sohasem bántó, sohasem kirívó. Mindenen átragyog a lelke mélyéből fakadó derűs humanizmus. Szereti embereit, botlásaikkal együtt, de ugyanakkor teljes határozottsággal ítélkezik az emberi és társadalmi hibák felett. Még a hangfajták megválasztásával is kerülte a szélsőségeket: az operának nincs vezető tenor- vagy kiemelkedő basszusszerepe. A tizenegy szólista közül öt vagy hat lényegében egyformán jelentős feladathoz jut. Egyedülálló műremekek az együttesek is, a legnagyobbat mégis a két fináléban alkotta Mozart. Csak ilyen bámulatosan szilárd formaépítkezés, állandóan megújuló témabeli invenció és tévedhetetlenül biztos drámai érzék vezetheti az összevissza kuszálódott cselekményszálakat zökkenő nélkül célhoz.

A CSELEKMÉNY

I. felvonás

Figaro a gróftól kapott szobát rendezgeti, Susanne menyasszonyi fátylát próbálja. A szerelmes vőlegény lelkesedése azonban csakhamar lelohad, amikor megérti, mi rejlik a gróf »nagylelkű« ajándéka mögött, hiszen mi sem egyszerűbb, mint a szolgálatkész komornyikot valami megbízatással jó messzire elküldeni, s közben az árván otthon hagyott menyecskét »néhány jó szóval« megvigasztalni. Marcellina és Bartolo jóvoltából Figaro küszöbönálló házassága elé azonban még akadályok gördülnek. A ravasz borbély ugyanis valaha pénzt kért kölcsön az öreg házvezetőnőtől, de ezt csak azzal a feltétellel kapta meg, hogy feleségül veszi az agg leányzót, ha nem tudná adósságát visszafizetni. Marcellina házassági tervét Bartolo is készséggel támogatja. Cherubin, a kis apród Susanne-nak panaszolja el bánatát: a gróf szerelmi kalandon csípte rajt, s most bizonyára elűzi a háztól. Váratlanul betoppan Almaviva gróf, az apródnak alig sikerül észrevétlenül egy szék háta mögé bújni. A gróf azonnal hevesen udvarolni kezd felesége komornájának, de kívülről Basilio hangja hallatszik, s most ő is a szék mögé rejtőzik, amely mögött eddig az apród lapult. Ennek viszont még idejében sikerült a székben elhelyezkednie, ahol Susanne egy ruhadarabbal letakarja. Az énekmester félreérthetetlen célzásokat tesz a grófnak Susanne iránt táplált gyengéd érzelmeire. Megjegyzései a grófnét sem kímélik, mire a gróf képtelen türtőztetni magát, és előlép a szék mögül. A zenemester azonban cseppet sem ijed meg, hiszen nyilván nehéz lenne bárkinek is megmagyarázni, miért bujkál a méltóságos úr egy szék háta mögött a csinos komorna szobájában. Rövidesen előkerül Cherubin is, majd megjelenik Figaro egy sereg környékbeli fiatal élén, hogy megköszönje ura nagylelkűségét, aki önként lemondott a minden mátkapárt megcsúfoló »jus primae noctis«-ról. Cherubin komolyabb büntetés nélkül megússza a dolgot, de mint a gróf ezredéhez újonnan kinevezett tisztnek, azonnal el kell hagynia a kastélyt.

II. felvonás

A grófné fájdalmasan gondol azokra az időkre, amikor férje még gyengéden szerette. Egyedül Susanne-ban és Figaróban bízik; nekik talán sikerül újból feléje fordítaniuk a csapodár gróf szívét. Hármasban tervet szőnek: Figaro levelet ír a grófnak, és ebben arról értesíti, hogy a grófné este találkára készül. Susanne ellenben a grófot hívja találkára, amelyre viszont a női ruhába öltöztetett apródot akarják elküldeni. Éppen, amikor Cherubin a szobalány ruháját próbálja, kopogtat a bezárt ajtón a gróf. Az apród erre gyorsan a szomszédos szobába - a grófné hálószobájába - rohan, s magára zárja az ajtót. Míg a tétovázó grófné végre ajtót nyit férjének, az már szinte tombol a dühtől és féltékenységtől, annál is inkább, mivel neje semmiképpen sem akarja hálószobájába beengedni. A gróf végül is türelmét vesztve, szerszámokat hoz, hogy az ajtót kifeszítse. Csakhogy ezalatt Susanne sietve besurran a grófné szobájába, az apród pedig az ablakon át elmenekül. Így a grófi pár legnagyobb meglepetésére, a grófnő hálószobájából - Susanne lép ki. A bonyodalmaknak azonban még nincs vége. Antonio látott valakit az ablakon kiugrani... Figaro, hogy a helyzetet mentse, ezt gyorsan magára vállalja. Igen ám, de az illető egy iratot is elveszített ugrás közben, s ez most a gróf kezébe jut. Ha Figaro volt a bátor légtornász, mondja meg: mi van az írásban. Bármilyen talpraesett is a borbély, most az egyszer komolyan zavarban van. Még szerencse, hogy a grófnénak sikerül a férje kezében levő iratot elolvasni, és súghat Figarónak. Viszont újabb bonyodalom is jelentkezik: Marcellina, Bartolo és Basilio adják elő panaszukat. A gróf ezzel is időt nyer, meg nem is lát egészen tisztán az ügyben, ezért bírói tárgyalást rendel el.

III. felvonás

Susanne találkát ígér estére a grófnak, melyre a szobalány ruhájában a grófné fog elmenni. Lezajlik a bírósági tárgyalás, de egyáltalán nem úgy végződik, ahogyan azt a gróf szerette volna. Kiderül, hogy Figaro nem más, mint Bartolo és Marcellina rég elveszett gyermeke. A boldog mama most hozományként adja megkerült fiacskájának az egykori kölcsönt. Ezekután már semmi sem állhat a házasság útjában. A grófné a találkára hívó levelet diktálja Susanne-nak - férje számára. Bevonul a násznép, s Almaviva gróf - mit is tehetne egyebet - felteszi Susanne fejére a fehér mirtuszkoszorút. A boldog menyasszony eközben kezébe csúsztatja a levélkét.

IV. felvonás

Barbarina a kertben keresi a tűt, mely Susanne levélkéjét összefogta, s melyet a szobalány - mint a beleegyezés jelét - visszakért. Figaro is tudomást szerez az ügyről, és - mivel nem tudja, hogy a találkára nem Susanne, hanem a grófné fog elmenni - azt hiszi, újdonsült felesége máris megcsalja. Megérkezik a gróf és tüzesen ostromolja - saját álruhás feleségét. Ezalatt Figaro színleg Susanne-nak udvarol, akiről ruhája alapján úgy véli, hogy a grófné, de vallomását akkor is folytatja, amikor ráismer a komorna hangjára. Kap is ezért néhány alapos pofont ifjú nejétől. A grófnak azonban bűnhődnie kell, és - amint tervezték - bele is esik a csapdába. Amikor fülöncsípi komornyikját, aki feltűnő hangosan teszi a szépet a »grófné«-nak, és óriási lármát csapva kardot, bosszút, miegyebet emleget, mindenki odasiet, hogy leleplezze a »bűnösöket«. Akkor azonban megjelenik az igazi grófné, és a megszégyenült gróf bűnbánóan esik előtte térdre.