Don Procopio
Opera buffa 2 felvonásban
Librettó: Carlo Cambiaggio.
Keletkezésének ideje: 1858—59.
Bemutató: 1906. március 10., Monte-Carlo, vezényelt: Léon Jehin
Szereposztás:
Don Procopio — basszus v. bariton — Jean Périer
Don Andronico — basszus-buffo — Victor Chalmin
Donna Efimia, a felesége — szoprán — Jeanne Morlet
Bettina, Don Andronico gyámleánya — koloratúrszoprán — Angèle Pornot
Ernesto, Bettina fivére — bariton — Maximilien-Nicolas Bouvet
Odoardo, katonatiszt — tenor — Charles Rousseliére
Pasquino, mindenes — basszus — Paolo Ananian
Történik egy olasz városban, a 19. század elején.
Énekkar: kis létszám, zenekar: közepes nagyságú együttes.
Rövid zenekari bevezetés után énekkar nyitja meg az operát. A bevezető zene hangzáskoloritja sejtetni engedi,
hogy bár olasz szövegre írt olasz vígoperát fogunk hallani, a fafúvósok és a kürtök vonósoktól kísért felelgetéseiben, a mellékszeptimákat sűrűn alkalmazó kíséretben egy ifjú francia tehetség bontogatja
szárnyait. A kórus „felrakása", választékos kimunkálása is felülmúlja az olasz példákat.
Az énekkar bejelenti, hogy fiatal lányt akarnak öregemberhez feleségül adni, megcsúfolva ezzel a legszebb
emberi érzést, a szerelmet. Miután elvonulnak, idős házaspár lép a színre: Don Andronico és felesége, Donna Efimia. A kapzsi férfi unokahúgát és gyámleányát, Bettinát a gazdag, de öreg Don Procopiónak ígérte
feleségül. Donna Efimia ellenzi a házasságot. Parázs veszekedő-duettet hallunk, donizettis fordulatokkal s a fiatal Rossini műveire emlékeztető frisseséggel. Páros ütemben pereg a zenés veszekedés, jólesően feloldva
a nyitókórus páratlan ütemű áradatát. A vitatkozók szinte észre sem veszik, mikor jelenik meg mellettük az öreg kérő, Don Procopio, s így az tanúja lesz egy olyan vitának, amiről neki kellett volna legutoljára tudomást szereznie. Megzavarja őt
Bettina nevelőszüleinek cseppet sem épületes torzsalkodása. Hogy békét teremtsen, ismét szóba hozza Bettinával tervezett házasságát, de mielőtt bármilyen választ kaphatna, betoppan Ernesto, Bettina fivére.
Donna Efimia tudja, hogy Ernesto is ellenzi a fonák házasságot, s így benne szövetségesre talál. A jól szerkesztett kvartettben mindenki mondja a magáét, anélkül, hogy a zeneszerző az egyes szólamokban kihangsúlyozná szereplőinek
jellemvonásait. Még annyira sem, mint az 1—2 évvel korábbi Le Docteur Miracle-ban. Mentségére szolgáljon az egyes szereplők szájába adott szövegek ritmikai egysíkúsága. A kvartett enélkül
is eléggé mozgalmas. Ernesto Donna Efimiával az egyik, Don Procopio Don Antonióval a másik oldalon hagyja el a színt.
Romantikus kürtszólóval színezett, gyengéd muzsika jelzi Bettina jöttét. Pasquino egy levelet ad át a lánynak,
aki bravúros koloratúráriában árulja el a hallgatóságnak a levél gyengéd tartalmát. Odoardótól, a nyalka katonatiszttől, Bettina szerelmétől jött az üzenet és azt is megtudjuk belőle, hogy nemsokára az
is megjelenik, aki azt küldte. Különös Bettina áriája. A Lammermoori Lucia lapjairól kölcsönvett bravúr-koloratúrák állandóan lírai kitérők felé hajlanak el, ahol az éneket finoman kimunkált, franciásan pikáns harmóniákat megszólaltató
vonóskar, szellemesen kezelt fafúvós hangszerek és zsongó hárfahangok ölelik körül.
Trombiták, fuvolák és triangulum, feszes 2/4-es ritmus a most következő katonainduló jellemzői. Sokkal később
majd a Carmenben és Puccini Bohéméletének második fináléjában hallunk majd hasonlót. Az induló hangjára egy szakasz katona élén
bevonul a színre Odoardo. Mindenki örül a daliás legényeknek, csak az aszott Don Procopio fordul el tőlük fanyalogva. El is megy, duzzogva. Szellemes tercett következik, Bettina, Odoardo és Ernesto szövetkeznek Don
Procopio ellen, hiszen jól tudják: nem is annyira a lány kell az öregnek, mint inkább a pénze. El kell tehát hitetni Don Procopióval, hogy nem is olyan csábítóan nagy az a vagyon, amit a lány a házasságba hozna.
Bettina elmegy és a visszatérő Don Procopio és Ernesto rendkívül udvarias kettősben kerülgetik a kényes
kérdést: a házasságét. Don Procopio szeretné tudni, hogy mekkora hozományra számíthat, ha elveszi a lányt. Ernesto taktikázik. Egyre csak Bettina erényeit: okosságát, szépségét, háziasságát dicséri és
egy szót sem ejt az anyagiakról. Kicsit Don Pasquale és Malatesta kettőse jár az eszünkben, amikor a két férfi énekét halljuk, csak ebben az esetben nem annyira önfeledt és harsány a komédiázás. Ernesto valósággal együgyűnek
tetteti magát és mondókája a húgát magasztaló, ál-patetikus és hatásos áriában éri el a tetőfokot. Ernesto eléri célját: Don Procopiót mardossa a kétség. Mit kezdjen egy fiatal lánnyal, akinek még pénze
sincs?
A katonazene már ismert motívumai vezetik be az első felvonást berekesztő „finale à la Rossini" nagyegyüttest, amelynek első, lassú szakaszában hangszépségüket, második, gyors
részében pedig pergő technikájú virtuozitásukat csillogtathatják az opera szólistái.
Közzene. A vonóskar kérdez, a fúvósok felelnek. A felelgetős játékot hol lírai, hol katonás epizódok
tarkítják. Az egyik ilyen indulófelvillanásban a fagottal ellenpontozott téma már a Carmen 2. felvonása előzenéjének világát villantja elénk. (A mellékelt lemezen sajnos ez nem hallható.)
A halkan „elúszó" közjáték után Odoardo szerenádja következik. Érzelmes, nagyon olaszos dallam.
Kíséretében, a 6/8 ritmust konok következetességgel hangsúlyozó vonósok mellett két klarinét és két angolkürt dominál. A második strófában a dallamot finom ívű fuvola- és oboa-menetek fonják körül. A
harmadik versszakot már a szerelmese karjába röppenő Bettina kezdi el. Mielőtt kettősük ismertetésére térnénk, itt kell leszögeznünk, hogy Odoardo szerenádját Bizet később beépítette A szép perthi lány partitúrájába is. Ott Smith ajkán szólal meg a skót környezettől idegen, telivér olasz
dallam.
Bettina és Odoardo kettőse francia zene. Erről kissé szentimentális melodikája, színes harmóniavilága
és finom hangszerelése árulkodik. A kettős kódájában újra halljuk a szerenád motívumát.
A szerelmesek búcsúznak, s méghozzá éppen jókor, mert jön Don Procopio. Odoardo eltűnik s a vén kapzsit szerelmese gondjaira bízza. Először mintha Norina és Don Pasquale kettősét hallanók az ominózus
pofon után, aztán azonban kiderül, hogy ez a Bettina inkább Rossini Rosinájának rokona, de ha lehet, még annál is tüzesebb és furfangosabb. Elhiteti az öregúrral, hogy már alig várja házasságuk napját, mert
akkor végre lesz pénze ruhákra, ékszerekre, hintókra, cselédségre, hiszen gazdag párjától mindezt megkapja. Bettina támadása után Don Procopio öregségéről, betegségeiről, mardosó féltékenységéről panaszkodik.
Minél inkább védekezik azonban, Bettina annál hevesebben támad, mindaddig, míg a mérges öreg illetlen szavakat kiabálva elrohan. Az összeesküvés teljes sikerrel járt. Ernesto már megalapozta Don Procopio gyanúját,
hogy választottja erényes, de szegény, s a lány most azt is elhitette magáról, hogy nagyravágyó
és könnyelmű.
Don Procopio megfutamodásának hírére összecsődül Don Andronico házanépe. Szellemesen kommentálják a
történteket. Ezután Ernesto tüzeli bácsikáját: követeljenek elégtételt Don Procopiótól, de azt hiába hívják vissza, hallani sem akar többet Bettináról. A kitűnően szerkesztett férfi-tercettet annak idején
a francia Académie kiemelte a műről szóló bírálatában (a szerenáddal és a szellemes finálékkal
együtt).
Mialatt a férfiak a távozó Don Procopio után sietnek, Bettina és Odoardo egyedül maradnak és szép lírai
kettősben vallanak mély érzéseikről. Gounod világában járunk. A gyengéden aláhulló szekvencia-füzéreket fafúvós-menetek, hárfa-akkordok zsongják körül, himnikus emelkedettséget kölcsönözve az eleinte
szerényen induló duettnek.
És ezután minden a vígoperák íratlan törvényei szerint zajlik tovább. Visszatér a háznép, s most, hogy a Don Procopióval tervezett házasság terve füstbe ment, nincs már akadálya a fiatal szerelmesek boldogságának. Don Andronico is beleegyezését adja a házassághoz s az opera valamennyi szereplője — a póruljárt címszereplőtől eltekintve — együtt örül a fiatalokkal egy
sistergően szellemes finálé keretében.
A sok zenei szépséget, ötletességet és humort tartalmazó vígopera ritka csemege az operaszínpadokon.
Don Procopio - Jules Bastin
Don Odoardo - Alain Vanzo
Don Ernesto - Robert Massard
Don Andronico - Ernest Blanc
Pasquino - Jean-Louis Soumagnas
Donna Bettina - Mady Mesplé
Donna Eufemia - Lyliane Guitton
Choral Lyrique de l'O.R.T.F., Orchestre Lyrique de l'O.R.T.F. - Bruno Amaducci
Acte I.
01 - Choeur "Gran piacer son gli sponsali"
02 - Duo Eufemia-Don Andronico "Voi non siete che suo zio"
03 - Marcia guerriera
04 - Aria de Bettina "Voler che sposi un vecchio"
05 - Trio Bettina-Ernesto-Odoardo "Che caro progetto"
06 - Aria de Ernesto "Non v'é, signor, di lei"
07 - Finale de l'acte "Il paese è tutto pieno"
Acte II.
08 - Sérénade de Odoardo "Sulle piume dell'amore"
09 - Duo Bettina-Don Procopio "Io di tutto mi contento"
10 - Trio Ernesto-Don Procopio-Don Andronico "Se Lei di parola"
11 - Duo Bettina-Odoardo "Per me beato appieno"
12 - Choeur final " Viva il conte"
Mp3 - 48000 Hz - 192 kbps
Letöltés / Download vagy itt
Forrás: Németh Amadé
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése