2014. január 22., szerda

Verdi: Falstaff


Verdi megújuló hévvel veti bele magát a könyörületesség és emberi együttérzés munkájába. Élete alkonyán — úgy látszik — inkább érzi magát embernek, mint művésznek. 1869-ben már arra fordította azt a javadalmát, melyet a Savoyai Polgári Rend lovagjaként élvezett, hogy két tanulmányaiban kiváló bussetói ifjú számára létesített ösztöndíjat belőle. Majd 1876-ban a bussetói Segélyző Intézet révén állandó ösztöndíjat létesített még egy arra érdemes bussetói ifjú számára. Kórházat alapított a szegényeknek szülőföldjén. A parasztoknak egészséges és kényelmes udvarházakat építtetett, és ellátta őket modern és tökéletesített mezőgazdasági szerszámokkal, hogy a föld hozamát megnövelhessék. Így azután falujában nincs is többé paraszt, aki kivándorolna azért, hogy máshol találjon munkát.
Most Verdi megegyezik Camillo Boito építésszel, Arrigo fivérével, s Milánóban a Porta Magentán kívül, tágas területet vásárol, ahol a zenészek Pihenőházát akarja felépíteni.

Újabb opera?
Boito ismeri Verdi régi vágyát, hogy Falstaffot vígopera főhőseként szerepeltesse.
Miközben Verdi és felesége 1889 nyarán Montecatinibe készül, Boito elkészíti a szövegkönyv gyors vázlatát, és elküldi a Maestrónak. Verdi, mihelyt megkapja, újra elolvassa A windsori víg nőket és a IV. Henriket. Ezek a művek szolgáltak alapul a szövegkönyvhöz. Július 6-án válaszol Montecatiniből Boitónak, s melegen dicséri munkáját. Van ugyan néhány megjegyzése, de tartózkodóan, óvatosan teszi meg őket. Hevesen vágyik arra, hogy munkához lásson; ám az a kérdés gyötri (mint már az Otello esetében is), nem túlságosan öreg-e. Nem tűnik-e vakmerőnek? Kiállja-e a munkával járó fáradalmat?
Boito biztosítja Verdit: el fogja készíteni a Falstaff librettóját. Verdi türelmetlenül várja, hogy visszatérhessen Sant'Agatára. Még július vége előtt beköltözik falusi házába. Boito munkakedve fennen lobog, s igen jó anyagot küld neki: „Éljen, mint egy álom" — ujjong a Maestro.
Elkezdődik az opera előkészítésének szokásos munkája: a zeneszerző és a költő vitái a jelenetezésről, a párbeszédekről, itt-ott egy kihagyandó verssorról. Verdi nekiáll a komponálás munkájának. Augusztus közepén ezt kérdezi Boitótól: „Ön dolgozik? Remélem." Majd hozzáteszi:
Ami a legfurcsább, hogy én is dolgozom!... Szórakozásomat lelem abban, hogy fúgákat írok!... Igen kérem, fúgát... méghozzá víg fúgát, mely jó lesz a Falstaffba. »Hogy hogy víg fúgát? Mitől víg?« — kérdezi majd Ön. Nem tudom hogyan, sem azt, hogy miért, de ez bizony víg fúga! Miként támadt az ötletem, arról majd írok egy másik levelemben."
Csakugyan, víg fúga zárja le a Falstaffot.

Október első napjaiban egyszerre ismét megjött a munkakedve. A harmadik felvonás gyönyörű szonettje „gyötri", és hogy „kihúzzam a fejemből ezt a szöveget", félreteszi a második felvonást, és „ezzel a szonettel kezdve, szép sorban, egyik hangjegyet a másik után jegyezve le", végére ér a munkának. Értesíti róla Boitót: „Ez csak nyersanyag! És ki tudja, mennyit kell majd még megváltoztatni rajta! Később meglátjuk. »Csúnya világ! Nyomorult világ! Gaz világ!« — mondja Ő. Tudom, és sajnos harminc esztendővel régebben tudom ezt, mint Ön. "
Gyászos hír érkezik. November 14-én meghal Rómában Giuseppe Piroli szenátor. Piroli és Muzio volt két legrégibb, legbiztosabb és legodaadóbb barátja még az élők sorában.
November 27-én meghal Emanuele Muzio is. Ilyen lelkiállapotban folytatja Verdi a Falstaff komponálását. Véget ér az 1890-es év: Verdi és felesége Genovába utazik.
1891. január 1-én a Maestro onnan küldi Boitónak rövid, szívélyes jókívánságait: „Egyetlen szót teszek csak hozzá: Fejezze be!"
Szeptember 10-én Boitót levélben hűti le Verdi — a költő ugyanis megörül annak, hogy készen tudja a Falstaffot: „Helyesbítek. Nem igaz, hogy befejeztem a Falstaffot. Azon dolgozom, hogy partitúra formájába öntsem mindazt, ami elkészült, mert félek, hogy néhány hangszeres részletet elfelejtek." Amiből látható, hogy mennyire igaz az, amit annyi évvel ezelőtt megvallott már Sellának, vagyis, hogy a zenei gondolat a maga teljességében születik meg lelkében, nemcsak melodikus és összhangzati részében, hanem hangszeres feldolgozásában is. Hatalmas elmére valló nézőpont.

Megkezdődik az 1892-es esztendő. Január elveszett a munka számára: Verdi és felesége egyaránt beteg. Februárban meggyógyulnak Áprilisban az első felvonás komponálása már teljességgel befejeződött, s vége felé közeledik minden részletében a második és harmadik felvonás hangszerelése is. Ricordi hozzálát a színpadi előadás előkészítéséhez, s munkájában csatlakozik hozzá Boito. Ketten beszélik meg az időpontot, az énekesek, a színre vitel kérdéseit; s ezzel sikerül nyugtalanságot ébreszteniök a Maestróban. Ő még nem fejezett be mindent. Hát ismét el kell tűrnie az előre megjelölt határidő, és a rákényszerített énekesek nyomasztó terhét ? Elviselhet még kisebb-nagyobb pressziókat ? Nem.
Óva inti a kiadót: „Én csak a magaméban akarok rendelkezni... Egyszerűen annyit kérek, hogy ura lehessek a magam dolgainak... Ha felvetődne a kérdés: elfogadom-e ezeket a feltételeket vagy tűzre vetem a partitúrát, én a tűz mellett döntenék, és magam vetném máglyára Falstaffot, pocakjával együtt." Világos tehát, hogy a Maestro lelkében mit sem változott,
A nyár folyamán az operából igen sok elkészül. A zeneszerző azonban nem tud elszakadni munkájától: „Úgy írok, úgy dolgozom, mint egy kutya, s csak nem érek a végére." Kevés a javítás vagy hozzáfűzés a partitúra három vaskos kötetében (felvonásonként egy kötet).
Ricordi közben kinyomatja a szövegkönyvet: így „még szebbnek tetszik" — mondja Verdi, mihelyt megkapja. S most ő maga kezdi sugallni, hogyan fessék meg a díszleteket, hogyan mozgassák a színen a szereplőket.
Verdi csakugyan szeptember közepe táján átadja a Falstaff harmadik felvonását Sant'Agatán az érte jövő Tito Ricordinak, Giulio fiának; majd elküldi a kiadónak a librettó kijavított levonatát, s egy részt a zongorakivonatból, „néhány, a rendezésre és a helyzetre vonatkozó nem különösebben fontos megjegyzéssel eqyütt. "
Hozzálát, hogy felvázolja a színeket s a színpad berendezését, saját kezűleg rajzolja meg a terveket, valamint megvitatja az énekesekkel szerepeik legfontosabb részeit.

Rögtön 1893 újév napja után Verdi és felesége Milánóba utazik. A Maestro január 4-én elkezdi a próbákat: napi hat-nyolc órát. Mégsem fárad bele: ugyanolyan élénk az ítélőképessége, ugyanolyan igényes, s ugyanúgy bírja a fáradalmakat, mint ifjú éveiben. Azt mondhatná az ember, úgy múlt el fölötte az idő, hogy nem csökkentette testi és szellemi energiáit. Mindenki csodálkozik, különösképpen az orvosok.
Január végén megkezdődnek a színpadi és kóruspróbák, s Mascheroni vezényletével folytatódnak a zenekari próbák. A munka sürgető, éjjel-nappal folyik. Megállapodtak abban, hogy a Falstaff február 9-én kerül színre. Február 1-én mutatják be a torinói Teatro Regióban Giacomo Puccini Manon Lescaut-ját, melyet a közönség és a kritika egyaránt melegen fogad.

Február 9-én, pontosan a bejelentett napon, sor kerül a Falstaff bemutatójára. A bemutató sikere valóságos diadal. A közönség, az igazat megvallva, nagyobb csodálattal tapsolja meg a Falstaffot, mint meggyőződéssel: túlságosan szokatlan számára megoldásaiban és formájában; túlzottan előkelő, finom, visszafogott. Verdi azt szerette volna, hogy ha a Falstaffot csak saját magának mutattathatja be, Sant'Agata-i házában, ahogy ezt Ricordinak kijelentette abban az időben, midőn érlelődött benne a kompozíció. Ebből következik az is, hogy a Scalában elrendelte a színpadnyílás megkisebbítését.
Ha a Falstaff nagy színpadon kerül előadásra, az csak azért van, hogy jobban ki lehessen elégíteni az egész művészetkedvelő világ heves kíváncsiságát, mely nem akar elmaradni erről a fontos eseményről; a mű azonban nem nagy színházak számára készült." – állapítja meg az Illusztrazione Italiana a Verdinek és művének szentelt külön számában.

A Scala zsúfolásig megtelik. A kevésbé tehetősek hosszú órákon át várakoztak türelmesen a hideg téli délelőttön (reggel 8 órakor már ott álltak az első kis csoportok a színház előtt), hogy helyet találjanak maguknak a karzaton, amikor este fél 8-kor megnyitják a színház kapuit; a gazdagok pedig megfizették a földszinti, illetve páholyjegyek borsos árát.
Minden felvonásnál tomboló taps. A Maestro azonban — helyes tisztelettel adózva a művészetnek s önmagának is — csak a függöny lebocsátásakor jelenik meg a főszereplőkkel, majd egyedül. A lelkesedés akkor válik tombolássá, amikor Maurel Falstaff kis dalocskáját énekli a második felvonás második képében
A másik ismétlés, melyet a közönség megkövetel, s el is ér, az első felvonás második képében, a „komaasszonyok" kvartettjének újrázása (Verdi előszeretettel komaasszonyoknak hívja a víg windsori nőket). Négy asszonyka, akik sohasem szakadnak el egymástól, és szerényen, tartózkodóan, de körmönfontan és határozottan, nagy dolgokat visznek véghez. Szívesen mondaná az ember, hogy ezek az énekes komédiának legjobb, leggondosabban kidolgozott, legsikerültebb szerepei a címszerep után; ha egyáltalán lehetne beszélni jobbról, egy olyan operában, mely teljes egészében gyönyörű.
Az előadás végeztével Martini a kormány jókívánságait fejezi ki a Maestrónak; majd Verdi feleségével és Arrigo Boitóval (akit felvezetett a színpadra, hogy megossza vele a közönség tapsait), elhagyja a színházat, kocsin, hogy fel ne ismerjék a színháznak a Via dei Filodrammaticira nyíló kapuján távoznak, hogy visszatérjen szállodájába. A közönség azonban elébe vágott a Scala és a szálloda közötti rövid útszakaszon, s várja már. Amikor meglátják a felbukkanó kocsit, majd a kiszálló Maestrót, hangos éljenzésben törnek ki. A szálloda előcsarnokában jeles személyiségek alkotnak sorfalat előtte, s ahogy elhalad, tisztelettel hajtják meg magukat. A Maestro lakosztályának szalonját megtöltik virággal: egy állványon bronzkoszorú fekszik, Spatz lovagnak, a szálloda tulajdonosának ajándéka. A koszorú minden egyes levelére egy-egy Verdi opera címét vésték rá. Néhány levélben nincs felirat finom utalásként a további operákra, melyeket Olaszország és a világ vár tőle.
Lenn az utcán tovább nő az éljenzés és a taps: Verdi kénytelen kétszer is megjelenni a balkonon, majd harmadszorra Boitóval együtt.

Február 17-én összeül Rómában a szenátus, s a kiváló fiziológus, Moleschott javasolja, hogy adózzanak tapssal a Maestrónak, és jelentse ki a magas testület, hogy Verdi beválasztásában a művészeti érdem volt a döntő, nem pedig a vagyoni cenzus. „Mielőtt hivatalosan a szenátus tagjai közé lépett volna — jelenti ki Moleschott —, már jelen volt közöttünk, mint az ország jelképezője." S az elnök megerősíti, hogy „Verdit a haza jelképének nyilvánították már szenátorrá való kinevezésének napján". Így azután nemcsak betű, hanem értelem szerint is eltöröli a kinevezési okiratban felsorolt egyéb indokokra való utalásokat.

Ezzel búcsúzom Verditől és a Verdi-évtől (amit nem sikerült időben befejeznem).

Falstaff
vígopera három felvonásban

Szövegkönyvét Arrigo Boito írta Shakespeare A windsori víg nők (1600-1) és IV. Henrik (1597-98) című színdarabjai alapján.
Bemutató: 1893. február 9., Milánó, Scala

Sir John Falstaff - Victor Maurel - bariton
Ford - Antonio Pini-Corsi - bariton
Alice Ford, a felesége - Emma Zilli - szoprán
Nannetta (Annuska), a lányuk - Adelina Stehle - szoprán
Meg Page - Virginia Guerrini - mezzoszoprán
Mrs Quickly - Giuseppina Pasqua - mezzoszoprán
Fenton, Nannetta (Annuska) udvarlója - Edoardo Garbin - tenor
Dr Caius - Giovanni Paroli - tenor
Bardolfo - Paolo Pelagalli-Rossetti -tenor
Pistola - Vittorio Arimondi - basszus

I. felvonás
A Térdszalaghoz címzett fogadóban Dr. Caius azzal vádolja Sir John Falstaff csatlósait, Bardolphot és Pistolt, hogy kifosztották őt. Falstaff kineveti és elzavarja a doktort. A lecsúszott, hájas, iszákos nemesember el akarja csábítani Ford és Page urak feleségeit, így azután pénzhez is juthat. Megparancsolja Bardolphnak és Pistolnak, vigyék el levelét a hölgyeknek, de azok tiltakoznak, mondván, az eljárás nem becsületes. Falstaff a két levelet egy apródra bízza, csatlósainak pedig nagyképű előadást tart a becsületről, majd kiűzi őket a kocsmából. Fordék kertjében Annuska (Nannetta), Fordék leánya és Mrs. Quickly előtt Alice Ford és Meg Page felolvassa Falstaff két, azonos szövegű levelét. Elhatározzák, hogy móresre tanítják a lovagot.

II. felvonás
A Térdszalag fogadóba Mrs. Quickly érkezik a hölgyek válaszával: Falstaff mindkettejük szívét meghódította, de csak Alice fogadhatja, délután kettő és három között, amikor a férje távol van. Ezután jön Ford mint gazdag „Fontana", aki szerelmes Fordnéba, meg is próbálta elcsábítani, de eredménytelenül, és Falstafftól vár segítséget jó aranyak fejében. Miután Sir Johnnak randevúja van az asszonnyal, örömest beleegyezik, el is megy átöltözni, Ford viszont dúl-fúl a féltékenységtől. Falstaff megérkezik Fordékhoz, tüzesen udvarol az asszonynak, de a betolakodót keresve beront a férj. A lovag egy szennyeskosárba bújik, Annuska és szerelmese, Fenton viszont egy spanyolfal mögé, csókolózni. Miután Ford hiába kutatta át a házat, a szennyeskosarat és benne Falstaffot Alice parancsára az ablakhoz vonszolják, és a Temzébe lökik.

III. felvonás
Falstaff a fogadó előtt kesereg, amikor Mrs. Quickly újabb üzenetet hoz Alice-tól. Ezúttal a windsori erdőbe, éjfélre szól a meghívás, a randevún Sir Johnnak Fekete Vadászként kell megjelennie. A beszélgetést kihallgatják a hölgyek is, valamint Ford, Caius és Fenton, aztán hamar kifőzik a mulatság tervét. Éjszaka, amikor Sir John ott áll a Herne tölgye alatt, Annuska megidézi az erdő szellemeit (a különféle jelmezekbe öltözött személyzetet), akik megszurkálják és összecsipkedik a lovagot. Sir John kénytelen rájönni, hogy ismét lóvá tették. A tündérjáték során Annuska és Fenton házasságot köt, ily módon a más frigyet tervező Fordot is becsapva. Az apa kénytelen a történtekbe belenyugodni. Sir John is megbékél, és az erdei kalandot vidám mulatság zárja.

 





Egy 1963-as stúdiófelvétel a Deccától


Falstaff - Geraint Evans
Fenton - Alfredo Kraus
Ford - Robert Merrill
Dr. Cajus - John Lanigan
Bardolfo - Piero De Palma
Pistola - Giovanni Foiani
Alice Ford - Ilva Ligabue
Nannetta - Mirella Freni
Meg Page - Rosalind Elias
Mistress Quickly - Giulietta Simionato
RCA Italiana Opera Orchestra - Georg Solti (July 1963)

Aki most ismerkedik az operával, annak föltétlenül ezt az albumot ajánljuk. Solti tolmácsolása a sztereóban készült felvételek között a legélettelibb, a csaknem tökéletes térbeli egyensúly fölfedezésértékű frissességet kölcsönöz Verdi ezerszínű partitúrájának. Geraint Evans gyakorlatilag egyedüli birtokosa volt a címszerepnek az 1960-as, 1970-es években, és nagy ívű, lírai alakítását jobban fogják értékelni azok, akiket Gobbi deklamáló stílusa nem érint meg. Robert Merrill Fordja melegen szól és igazán szellemes, Simionato a rá jellemző szép alakításban remekül kijátssza Mrs. Quickly hóbortosságát. Több színészi játékot vártunk volna Ligabue-tól (Alice szerepében), de a két ifjú szerelmest tökéletes, finom ízléssel játssza Mirella Freni és Alfredo Kraus.
    - Matthew Boyden -

Atto I
01 - Falstaff! (Dr. Caius)
02 - Sei polli, sei scellini (Falstaff)
03 - Eh! paggio! Andate a impendervi (Falstaff)
04 - Alice (Meg)
05 - Fulgida Alice! amor t'offro (Meg)
06 - E' un ribaldo, un furbo, un ladro (Caius)
07 - Pst, Pst, Nannetta (Fenton)
08 - Falstaff m'ha canzonata (Alice)
09 - Torno all'assalto (Fenton)
10 - Udrai quanta egli sfoggia (Bardolph)
Atto II
11 - Siam pentiti e contriti (Bardolph, Pistol)
12 - Reverenza! (Quickly)
13 - Alice è mia! (Falstaff)
14 - Signore, v'assista il cielo! (Ford)
15 - In me vedete un uom (Ford)
16 - E sogno? o realtà? (Ford)
17 - Presenteremo un bill (Alice)
18 - Olà! Ned! Will! (Alice)
19 - Alfin t'ho colto (Falstaff)
20 - Voi mi celiate (Alice)
21 - Al ladro! (Caius)
22 - Se t'agguanto! (Ford)
Atto III
23 - Ehi! Taverniere! (Falstaff)
24 - Reverenza. La bella Alice (Quickly)
25 - Non dubitar, tu sposerai mai figlia (Ford)
26 - Dal labbro il canto (Fenton)
27 - Una, due, tre, quattro (Falstaff)
28 - Ninfe! Elfi! Silfi! Doridi! Sirene! (Nannetta)
29 - Alto là! (Bardolph)
30 - Ogni sorta di gente dozzinale (Falstaff)
31 - Ah! Ah! Ah! Ah! (tutti)
32 - Tutto nel mondo è burla (Falstaff)

Mp3 - 44100 Hz - 256 kbps

vagy





2014. január 21., kedd

Verdi: Otello


1884 januárjában Genovában felkeresi Boito, „aki csöndesen éldegél Nerviben". Boito nyomban eleget tesz Verdi kéréseinek, aki újabb változtatásokat javasol a shakespeare-i tragédia rövidítésénél. De a megzenésítéshez vajon hozzáfogott-e Verdi?
Boito márciusban Nápolyba megy, hogy részt vegyen a Mefistofele bemutatóján, amelyet még sosem adtak elő a San Carlóban. S ekkor félreértés üti fel a fejét, amely menthetetlenül összeomlással fenyegeti mindazt, amit maga Boito és Ricordi meg Faccio tett azért, hogy újra komponálásra bírja Verdit. A nápolyi konzervatórium tanárai ebédet rendeznek Boito tiszteletére, hogy megünnepeljék operájának kedvező fogadtatását. Boito, amikor a Jago szövegkönyvéről kérdezgetik, olyan feleleteket ad, amelyeket a Piccolo szerkesztője ekként foglal össze újságjában:
„A Jagót illetően Boito azt mondta, hogy eleinte vonakodva nyúlt a témához, de most, a szövegkönyv elkészültével, már sajnálja, hogy nem zenésítheti meg ő maga..."
Csak Milánóba érve szerez tudomást Verdi Facciónak írott levélről, amelyben felajánlja, hogy visszaküldi a szövegkönyvet. Nyomban tiltakozik: nemhogy a visszaküldött szövegkönyvet nem fogadja el Verditől, hanem hangsúlyozza, azok az érzések, amelyeknek kifejezést adott „merőben ellentétesek azokkal, amelyeket oly hevenyészetten tolmácsolt a Piccolo". Verdi így válaszol:
Attól a pillanattól fogva, hogy nem fogadja el a szövegkönyvet, a Facciónak írott levélnek sem jelentősége, sem célja. Én csak kutyafuttában nézem át az újságokat, sosem hiszek el nekik mindent. ... Túl sokat beszéltünk róla! Túl sok idő szaladt el felette! Túl sok év nyomja a vállam! Túl sok évet szolgáltam le!! A közönség nem vágja nyíltan a szemembe: »Elég!« A végeredmény az, hogy mindez valamiféle hideget árasztott az Otello körül, s megdermesztette azt a kezet, mely néhány ütemet lejegyzett már. Hogy mit hoz a jövő? Nem tudom!”
Verdi már Otellónak hívja az új operát: miközben mindenki más továbbra is Jagóról beszél. A közönség öt éve várakozik, s Verdi gondolkozóba esik: nincs-e ártalmára. Boito azonban arra ösztökéli, hogy haladéktalanul fogjon tollat, s tüstént küld is neki egy újabb verses részletet, amely Verdi szerint „erőteljes és shakespeare-i mindenestől és mindenekfelett". Ez Jago „Credó"-ja. A Maestro mégis azt tanácsolja a költőnek, „hagyjuk egy kicsit nyugton ezt az Otellót, aki már maga is ideges, akárcsak mi: Ön talán még nálam is jobban".
Szeptember végén Boito megkérdezi tőle, ellátogathat-e hozzá Sant'Agatára Giuseppe Giacosával, a költővel, aki neki testi-lelki jó barátja. Verdi sürgönyileg felel. Jöjjenek. Földeríti az a gondolat, hogy néhány napot kedves társaságukban tölthet.
Amint elutazik a két barát, újra dolgozni kezd. Novemberben azonban elfoglalják a számadások a parasztokkal és pásztorokkal; abbahagyja a zeneszerzést. Bérbe akarja adni minden megmaradt földjét, hogy közvetlenül ne legyen több dolga a mezei munkákkal és az állattenyésztéssel. December első napjaiban, feleségével együtt Genovában van már. Kilencedikén így ír Boitónak:
Szinte hihetetlen, mégis így van!!! Az ördögbe is!!! Nekifogtam és írok!!! Írok... mert írok; cél és meggondolások nélkül, anélkül hogy törődnék vele, mi lesz aztán... sőt, a leghatározottabban ellenszenves nekem, ami aztán lesz."
A második felvonás négyesét kezdi komponálni, és egy-két változtatást kér a verseken.
1884 telét és 1885 tavaszát és nyarát az Otello komponálásával tölti. Októberre az opera szinte teljesen kész, csak itt-ott kell még néhány változtatást eszközölnie, és az utolsó felvonás szövegén kell még javítania. Verdi vigyáz rá, hogy a drámai kifejlet mindenütt határozott, gyors, magával ragadó legyen: ezért másolja le — ahogy máskor is szokta — Boito szövegkönyvét, és rövidíti le saját elgondolásai szerint. Apiszkozat"-ot aztán elküldi a költőnek, hogy alakítsa ki végleges formáját.

Véget ér 1885. A baritonista Maurel, aki Verdi nagy bosszúságára három éve veri már dobra a Jago hírét, december utolsó napjaiban levelet ír neki, hogy értesítse: „a párizsi zenei és színházi világban" mindenki ugyanazt hajtogatja: „Verdi befejezte a Jagót".
Verdi azt feleli Maurelnak, hogy vigyázzon, a cím, ha lesz, Otello lesz és nem Jago; aztán hozzáteszi: még nem fejezte be az Otellót, „de már csaknem a végére jutott". A mű befejezésével nem siet, mert még azt sem tudja, egyáltalán bemutatja-e. Az előadások túlságosan költségesek az olasz operaházakban, ő pedig nem akar egy impresszáriót sem csődbe juttatni.
Maurel még mindig nem adja be a derekát, sőt megint csak köti az ebet a karóhoz. Azt írja Verdinek: ha Itáliában túlságosan költségesek az előadások, annyi baj legyen, mutassa be Verdi az Otellót Franciaországban, Párizsban, az Opéra Comique-ban, melynek most az intelligens, tevékeny Carvalho az igazgatója. Verdi így felel:
Ön, aki ismeri Boitót, meg lehet győződve arról, hogy ő rendkívül nagy hatású helyzeteket és versszövegeket irt az Otello szövegkönyvébe. Én azon voltam, hogy a legigazabb, a tőlem telhető leghelyénvalóbb nyomatékot adjam azoknak a versszövegeknek. Ez az erény (amely azonban talán hiányosságként is fölfogható) jórészt odaveszne a fordításban. Tehát az Otellót először feltétlenül olaszul kell előadni... De, ismétlem, egyelőre nem időszerű beszélni a dologról..."
Közben Corti, a Scala impresszáriója is Genovába megy, Ricordi társaságában, hogy ő is ugyanarról bizonyosodjék meg Verdi kijelentése alapján: az opera még nincs kész, s nem tudja, hogy egyáltalán befejezi-e.
De az állandó visszautasítások ellenére, 1886. január másodikán Verdi ír Boitónak, és Teodorini, a jó szopránénekesnő hangbeli adottságairól kér felvilágosítást. Az opera másik két főszerepére „csevegés közben" Maurelt és Tamagnót ajánlotta Cortinak és Boitónak.
Az opera címével kapcsolatban ezt írja Boitónak:
Kezdjük hát Otellónak keresztelni, szóljon rögtön Giuliónak is. Mindenki Jagóról beszél és ír nekem!!! Erre csak azt felelhetem: »Otello és nem Jago, s nincs még készen!«, de továbbra is Jago-Jago mondogatják és írogatják. A mindent mozgató démon (ez igaz) őkelme; de Otello az, aki cselekszik. Szeret, féltékenykedik, gyilkol, és meggyilkolja magát." Aztán szerinte „képmutatás volna azért nem Otellónak nevezni" mert félnek a Rossiniéval való egybevetéstől:Szívesebben veszem, ha azt mondják: meg akart mérkőzni az óriással és alul maradt, mintsem azt, hogy: el akart bújni a Jago cím mögött.

Ahogy Verdinek szinte az egész 1885-ös esztendőre szüksége volt ahhoz, hogy felvázolja az Otello zenei anyagát, ugyanúgy szinte az egész 1886-os esztendőre szüksége volt ahhoz, hogy a szövegkönyv minden költői, drámai és zenei finomságát tökéletesen kidolgozza.
De az Otello énekeseinek kiválasztása egyre sürgetőbb. Az énekesek után gondolni kell arra is, hogy milyen kosztümöket viseljenek. A kosztümtervek megrajzolásával a pármai Alfredo Edel festőművészt bízzák meg, aki május elején Velencébe utazik, hogy tanulmányozni kezdje a múzeumokat és a képtárakat. A díszleteket Ferrario festő tervezi meg, akit már mindenki „Verdi díszlettervezőjének" hív.
Június végén Verdi és felesége Montecatinibe utazik a szokásos kúrára, aztán hazautazik Sant'Agatára, és újból nekifog az Otellónak. Nemsokára teljesen elkészül az operával.
Október 29-én Verdi értesíti Boitót: „Holnap vagy holnapután, remélem, meglesz a hangszerelés utolsó hangjegye is." Arra biztatja, fordítsa franciára a szövegkönyvet, hiszen előbb vagy utóbb, a Scala után Párizsban is előadják az operát. Előreláthatóan még a hagyományos balett számára is talált helyet: a második felvonásban. (De aztán megváltoztatja tervét, és a harmadikba illeszti.)
November elsején Verdi megüzeni Boitónak: „Kész! Üdv nekünk... (és Neki is!!) Addio."
December első napjaiban elutazik Sant'Agatáról, Genovába megy: ott átadja az opera többi részét Ricordiék másoló részlege főnökének, akit kifejezetten azért küldtek oda. Elszorul a szíve, amikor megválik a munkájától. Mindaddig úgy érezte, hogy nem kell abbahagynia sohasem. Most már úgy rémlik, közel a hosszú út vége. „Szegény Otello! Soha többé nem jön ide vissza!!!" — kesereg Verdi.
Fáradt; de még egyszer átfut az operán, „hogy lássam, illendően vannak-e öltöztetve a szólamok, nem rongyosak-e, megállnak-e a lábukon s összefüggenek-e jól... Összefüggenek!!!" — kiált fel leplezetlen elégedettséggel a zeneszerző. Az Otello kézírásos partitúrája, melyet a Ricordi kiadó archívumában őriznek, javításokkal és törlésekkel teli. Szokatlan dolog: Verdi többi partitúrája az ilyen szándékváltoztatásoknak vajmi kevés nyomát viseli. Az Otello megmunkálásának végtelen gondosságát tanúsítják azok az előtanulmányok is, amelyeket Sant'Agatán őriznek, s amelyek számosabbak és elmélyültebbek, mint az előző operák esetében.
Most már az énekesek betanítására kell gondolni. A főszereplők ősszel már együtt tanulnak Verdivel. A zenekar és a kórus feladata rendkívül fontos; az előbbit Faccio, az utóbbit Cairati tanítja be.
1887 január 4-én feleségével együtt Milánóba utazik, s a megszokott szállodában bérel lakosztályt. Január 17-én tartják az első zenekari olvasópróbát; aztán Verdi megkezdi a szólóénekesek egybehangolását, majd 27-én az összpróbákat. Ezen a napon küldi meg neki Umberto király a San Maurizio- és San Lazzaro-rend nagykeresztjét.

30-án kezdik el a teljes opera rendes próbáit. A közönség várakozása rendkívüli: az újságokban elképesztő cikkek látnak napvilágot a borsos árakról; ha valaki részt akar venni a bemutatón páholyának ára kisebb vagyont tesz ki. Kritikusok, zeneszerzők, kiadók, impresszáriók; a művészetek s az irodalom legtekintélyesebb kiválóságai érkeznek egyre-másra Milánóba a világ minden részéről
Február 3-án, csütörtökön tartják meg a főpróbát. Senki nem vehet részt rajta: ez Verdi kategorikus parancsa. Nagy a felzúdulás a kritikusok, főként a külföldi újságok munkatársai körében. De nincs mit tenni, alá kell vetniük magukat Verdi rendelkezésének.

Február 5-én a bemutatóval kezdődik a Scala szezonja. A fogadtatás lelkes; minden egyes szám után ujjongva éljenzik Verdit. De sürgősen hozzá kell tennünk, hogy a meghökkenés felülmúlja a bámulatot. Szóbeszéd tárgya lesz „Verdi lángelméjének átalakulása", elismerik, hogy teremtő ereje ép, leleménye csorbítatlan, de az Otello eszmevilága és kidolgozásmódja annyira és olyan módon újszerű, hogy a közönség egy részének leesik az álla. Mindazonáltal három vastaps is kért ismétlést: a „Lobog a máglya" kórusrésznél, az első felvonásban; az „Ave Mariá"-nál és a nagybőgők közzenéjénél a negyedik felvonásban. Jago „Credó"-ját is szerették volna újra meghallgatni; sokan óhajtották volna, de nem kapták meg.

Az Otello felvonásai jelenetekre oszlanak, akárcsak a shakespeare-i szövegben. Verdi tehát, legalábbis ebben, nem változtat szokásos operaszerkezetén. Minden felvonás minden jelenete az ábrázolt cselekmény pontosan körülhatárolt epizódja, változatos - színes, de egységes fejlemény, melyben elbeszélő epizódok váltakoznak lírai érzelemáradásokkal. Ebből következőleg a partitúra zenei anyaga csupa egymástól rajzban, színezetben, jellegben tisztán elütő szám, melyeket azonban eszményi finom vezérfonál köt össze.
Az Otellóban megtalálható a Verdire annyira jellemző tömörség és gyorsaság, továbbá a technikai eszközök újabb, dúsabb és kifinomultabb tárháza. Legfőként a zenekar összeállításán észlelhető a cselekmény „aláfestésének" igen határozott szándéka. A súlyos fa- és rézfúvósok száma túlnyomó: négy fagott és négy harsona. A fedetlenül, vagyis a zenekar többi hangszerénél nagyobb átütőerővel megszólaltatott négy fagott arra szolgál, hogy a zeneszerző kidomborítsa velük Jago legsötétebb és legcsúfondárosabb zenei jellemvonásait: így az első felvonás bordalában, a második „Credó"-jában és eskü-jelenetében. A harsonák éles zengése a megveszekedett mór harsogásának erejét növeli. Verdi, hogy semmivel se csökkentse rivalgásukat, azt akarja, hogy a harsonák legmélyebbjét ne cseréljék föl, ahogy az más szerzők partitúrái esetében szokásos, valamilyen más, a tubafélék családjába tartozó, hasonló hangmagasságú és terjedelmű, de tompítottabb csengésű hangszerrel. Ezért egy basszusharsonát csináltat, amely róla kapja nevét: „Verdi-harsona".
A zeneszerző legintenzívebb törekvése mégis a szöveg és a zene teljes egységének megteremtésére irányul. És arra, hogy a gondolat és a szó legkülönfélébb megnyilvánulásainak, hajladozásainak, töredezettségének folyamatos (a „dallamosság" olasz értelmezése szerinti) dallamvonalat adjon.
A recitativo minden válfaja föltűnik itt a maga teljes, bámulatra méltó hatásosságában; így megfigyelhető példának okáért az első felvonásban a recitativo secco is (amely még leginkább megfelel az opera embrionális szakaszabeli recitativónak), amellyel Jago elmagyarázza Rodrigónak Otello iránti gyűlöletének okát. A sort a recitativo melodico folytatja, mint amilyen Otello beszéde az ujjongó néphez, vagy akár az Otello és Desdemona közötti duett kezdete az első felvonás végén. Drámai recitativo előzi meg azt a kettőst, melyben Otello számon kéri a Cassio és Montano közti véres összekapást. A második felvonásban figyeljük meg Jagónak és Cassiónak kötetlen tempóját, vagyis „a piacere" (tetszés szerint gyorsított-lassított) recitativóját, aztán ugyanennek a párbeszédnek a folytatásaként azt a tempo" (vagyis az eredeti tempóban tartott, kötött időmértékű) recitativót, mely a zenekar hangszövevényét ellenpontozza. És így tovább, a felvonások vizsgálata során Verdi énekes recitativóinak egyre gazdagabb és tökéletesebb változatosságára bukkanunk. Ezekből a recitativókból a széles ívű és zárt lírai érzelemáradásokba való átmenet rövid és könnyű.

A bemutató előadás után föllelkesült emberfolyam hömpölyög a közeli Albergo Milánóig, Verdi szállodájáig, és megint látni akarja a Maestrót. Verdi az imént ért vissza szállására, operája főszereplőivel beszélget; a legnevezetesebb személyiségek veszik körül, és versenyt ünneplik. Valamennyiükkel együtt kilép az erkélyre, hogy köszönetet mondjon. Tamagno int a tömegnek, hogy hallgasson el, és tüneményesen zengő hatalmas hangjával elénekli Otello köszöntőjét az opera első felvonásából: „Esultate!" Ezer és ezer ajkon harsan fel erre a rivalgás, végeláthatatlanul éljenzik a Maestrót.

Február 7-én Milánó Városi Tanácsa a város díszpolgárává avatja Giuseppe Verdit; másnap Gaetano Negri, a polgármester, valamennyi tanácsnokkal együtt megjelenik a szállodában Verdinél, hogy átnyújtsa neki a díszoklevelet.
A harmadik előadás után Verdi felkészül, hogy hazautazzék Sant'Agatára. Búcsúlátogatást tesz a Scala igazgatóságán. Az impresszáriók legforróbb óhaja, hogy új operájával lássák viszont a Maestrót a jeles színházban. Negri hozzáteszi: „vígoperával", s megpendíti a tárgyat is: Don Quijote. Verdi megcsóválja a fejét: „Negyven éve kutatok egy jó vígopera szövegkönyve után..." Verdi most így felel köszönettel óhajukra: „Az én hosszú pályafutásomnak vége." De hányszor mondta már ezt. Rejtett mosollyal, amellyel még nem fáradt szíve dobogását akarja titkolni, így dünnyög: „Éjfélig még maestro Verdi vagyok, aztán hazamegyek Sant'Agatára parasztnak."
A felhívás megtörtént. Van, aki alkalmas időben jó vetésként aratja le Negri szavait: Ricordira és Boitóra célzunk, akik már azt forgatják a fejükben, hogyan ösztökélhetnék további komponálásra Verdit. Verdi visszamegy Sant'Agatára, s úgy látszik, a mezőgazdasági ügyeken kívül semmi mással nem akar foglalkozni.

Otello
Zenés dráma négy felvonásban

Szövegét Arrigo Boito írta Shakespeare drámája nyomán (1604-5)
Bemutató: 1887. február 5., Milánó, Scala

Otello, mór, Ciprus kormányzója - Francesco Tamagno - tenor
Desdemona, a felesége - Romilda Pantaleoni - szoprán
Jago, Otello zászlósa - Victor Maurel - bariton
Emilia, a felesége - Ginevra Petrovich - mezzoszoprán
Cassio, Otello kapitánya - Giovanni Paroli - tenor
Roderigo, velencei nemes - Vincenzo Fornari - tenor
Lodovico, a Velencei Köztársaság követe - Francesco Navarini - basszus
Montano, Ciprus előző kormányzója - Napoleone Limonta - basszus
Hírnök - Angelo Lagomarsino - basszus


I. felvonás
Otellót, Ciprus velencei kormányzóját hazavárják a szigetre. Hajóhadával legyőzi a törököket, átküzdi magát a viharon, és amikor partra lép, a nép lelkesen ünnepli. Üdvözli zászlósa, Jago is, aki a mór vesztére tör, mert az helyette Cassiót léptette elő hadnaggyá. Bor kerül a poharakba, és Jago vadul itatja az új hadnagyot. Közben felbiztatja Rodrigót, a velencei nemes urat, hogy kössön bele Cassióba, aki kardot ránt, és megsebesíti Otello elődjét, a béke érdekében közbelépő Montanót. A zaj felriasztja álmából Desdemonát, Otello hitvesét. A felbőszült Otello megfosztja rangjától Cassiót.

II. felvonás
Jago egy-egy elejtett megjegyzéssel fokozatosan elhiteti Otellóval, hogy Cassiónak viszonya van Desdemonával, Cassiót pedig arra biztatja, kérje meg Desdemonát, járjon közben a férjénél, hogy az megbocsásson neki. Otello együtt látja őket beszélgetni, ami csak fokozza gyanúját. Jago ellopja Desdemonának a férjétől ajándékba kapott kendőjét, majd közli Otellóval, hogy azt Cassio kezében látta. Ez elvakult dühre gerjeszti a mórt; bosszút esküszik hitvese és annak vélt szeretője ellen.

III. felvonás
Otello felelősségre vonja hitvesét az elveszett kendő miatt, és elutasítja ismételt kérését, hogy Cassiónak bocsásson meg. Jago lesbe állítja Otellót, majd bevezeti Cassiót, és elbeszélget vele a férfi szeretőjéről, Biancáról. A mór nem hallja a nő nevét, és feltételezi, hogy Desdemonát hozták szóba. Meglátja Cassio kezében a kendőt, amit Jago csempészett a szobájába, így bizonyítva látja gyanúját. Miután Cassio elmegy, Otello elhatározza, hogy még az éjjel véget vet Desdemona életének. Közben követek érkeznek, és bejelentik, hogy a köztársaság visszahívja Otellót Velencébe, és helyette Cassiót nevezi ki kormányzónak. A mór ezen feldühödve megüti a feleségét, majd a diadalmas Jago kivételével mindenkit kizavar a teremből.

IV. felvonás
Desdemona egyedül van a szobájában, és a „Fűzfadallal" felidézi egy másik nő, a hasonlóképpen eltaszított szolgálólány történetét. Megjelenik Otello, és megfojtja ártatlan feleségét. Emilia, Desdemona komornája, Jago felesége kétségbeesve dörömböl az ajtón, és azt kiáltja, hogy Cassio védekezve megölte
Rodrigót, akit Jago uszított rá. Otello lassan ráébred Jago gaztettére. Amint mindenki a szobába tódul, a mór kardot ránt; rádöbben, mit követett el, majd leszúrja magát. Egy utolsó csókot lehel felesége ajkára, és holtan rogy össze mellette.

 


 


Zeffirelli operafilmjének zenei anyaga

Placido Domingo - Otello
Katia Ricciarelli - Desdemona
Justino Diaz - Jago
Ezio Di Cesare - Cassio
Constantin Zaharia - Roderigo
John Macurdy - Lodovico
Edward Toumaijan - Montano
Petra Malakova - Emilia

Orchestra di Teatro Alla Scala - Lorin Maazel (29 July - 2 August 1985)

I. felvonás
01 - Vihar-kórus "Una vela!" (Ciprioti, Montano, Cassio, Jago, Roderigo)
02 - Esultate! (Otello, Ciprioti)
03 - Roderigo, ebben, che pensi (Jago, Roderigo)
04 - Tüz-kórus "Fuoco di gioia..." (Ciprioti)
05 - Roderigo, beviam! (Jago, Cassio, Ciprioti, Roderigo)
06 - Inaffia l'ugola! (Jago, Cassio, Roderigo)
07 - Capitano, v'attende... (Montano, Cassio, Jago, Roderigo, Ciprioti)
08 - Abbasso le spade! (Otello, Jago, Cassio, Montano)
09 - Szerelmi kettös "Gia nella notte densa..." (Otello, Desdemona)
II. felvonás
10 - Non ti crucciar (Jago, Cassio)
11 - Credo in un Dio crudel... (Jago)
12 - Eccola...Cassioa...ate... (Jago)
13 - Cio m'accora. ... Che parli (Jago, Otello)
14 - Un tal proposto spezza... (Jago, Ciprioti, Fanciulli, Marinai, Donne, Desdemona)
15 - D'un uom che geme sotto... (Desdemona, Otello)
16 - Se inconscia contro te... (Desdemona, Otello, Jago, Emilia)
17 - Desdemona rea! (Otello, Jago)
18 - Ora e per sempre addio (Otello, Jago)
19 - Álom-elbeszélés "Era la notte..." (Jago, Otello)
20 - Bosszú-kettös "Si, pel ciel marmoreo giuro!" (Otello, Jago)
III. Felvonás
21 - La vedetta del porta... (Araldo, Otello, Jago)
22 - Dio ti giocondi ...(Desdemona, Otello)
23 - Dio! mi potevi scagliar...Ah! dannazione!(Otello, Jago)
24 - Vieni, l'aula e deserta... (Jago, Cassio, Otello)
25 - Questa e una ragna...(Jago, Cassio, Otello)
26 - Come la uccidero (Otello,Jago, Ciprioti)
27 - Viva! evviva! (Tutti, Lodovico, Otello, Desdemona, Jago)
28 - Messeri! il doge... (Otello, Roderigo,Jago, Cassio, Lodovico)
29 - A terra...si... fuggirmi (Desdemona, Emilia, Cassio, Roderigo, Lodovico, Jago, Otello, Ciprioti)
IV. felvonás
30 - Era piu calmo (Emilia, Desdemona)
31 - Füzfa-dal "Mia madre..." (Desdemona)
32 - Ave maria...(Desdemona)
33 - Chi e la Otello (Desdemona, Otello)
34 - Aprite! aprite! (Emilia,Otello, Desdemona, Cassio, Lodovico, Jago)
35 - Niun mi tema (Otello)

Mp3 - 44100 Hz - vbr

vagy