2013. december 26., csütörtök

Verdi: Simon Boccanegra (1881)


Április 19-én Verdi és felesége elutazik Milánóból Genovába.
Giulio Ricordi, miután látja, hogy reménykedései ellenére egyhamar nem kap operát Verditől, ismét arra a hadicselére gondol, amellyel egyszer már sikerült Verdit a színházhoz visszacsalogatnia: a Don Carlos után A végzet hatalma átdolgozásával. Most azt javasolja Verdinek, hogy a Simon Boccanegrát vegye elő, amely szinte teljesen eltűnt az olasz zenedrámai repertoárból.
Verdi ellenzi: „A partitúra jelenlegi állapotában tarthatatlan. Túlságosan szomorú, túlságosan sivár! Bár sem az első, sem az utolsó felvonásban nem kellene hozzányúlni semmihez, s a harmadikhoz sem, kivéve néhány ütemet itt-ott.
(Ez azt jelenti, hogy Verdi — emlékezetben — most négy felvonásra osztja a Boccanegrát; holott három felvonásból áll, előjátékkal. Éppen ezért első felvonáson azt a képet kell értenünk, amely az előjáték után következik, egész a színváltásig. Második felvonáson azt a terjedelmes képet, amely csaknem akkora, mint az Aida második felvonása; harmadik és negyedik felvonáson pedig a jelenlegi partitúra második és harmadik felvonását kell értenünk.)
Át kellene dolgozni az egész második felvonást folytatja Verdi. — Jelentékenyebbé, színesebbé kellene tenni és több életet kellene belevinni. Zeneileg megőrizhető a szoprán kavatinája, duettje a tenorral, és a másik duett apa és lánya közt, bármennyi is bennük a kabaletta.”
Visszatérve a második felvonásra, kérdezi Ricorditól: „Ki alakítaná át? — Mi lenne alkalmas ide?... Vigyünk színre egy vadászatot? Nem színpadszerű. — Egy ünnepélyt? Túl elcsépelt. — Afrikai kalózok támadását? Nem valami mulatságos! — A Pisával vagy Velencével viselt háború előkészületeit?”
Ricordi válasza már kész is. Boito, aki immár lelke legmélyéig csodálója Verdinek, nyomban elfogadja a megbízatást. Verdi, bár egyre vitatkozik vele az Otello szövegkönyvén, s bár egyre inkább nyilvánvaló előtte az abból születendő opera szépsége, pillanatnyilag szívesebben foglalkozna kevésbé munkaigényes feladattal. Erre a célra pompásan megfelel a Simon Boccanegra, melynek ismeri és kijavíthatónak tartja hiányosságait. Folytatja tehát kevésbé sikerült operáinak átdolgozását, amennyiben feltámasztásukat érdemesnek tartja.
De Boitónak egyelőre semmi kedve hozzá, hogy újra a Scala közönsége elé lépjen, amely oly komiszul bánt vele 1868-ban. Verdi saját szakállára átvizsgálja a Simon Boccanegra szövegkönyvét, úgy számítja, hogy csekély változtatásokkal kijavítható. A beteg góc kétségkívül az első felvonás fináléja: teljesen át kell dolgoznia.
Ha találnánk valami jó finálé-megoldást — írja Boitónak —, egyéb tennivaló nem is maradna, mint itt-ott néhány vers kicserélése, néhány zenei frázis megváltoztatása stb. Gondolkozzék hát rajta egy kicsit, s amint rájött valamire, írja meg nyomban."
Arrigo Boito átolvassa Piave librettóját, s vállat von, nem tud mit kezdeni vele: „sánta asztal" — írja Verdinek. Véleménye sokkalta enyhébb Baseviénál, aki „monstruózus zenedrámai kontárságnak" nyilvánítja a szövegkönyvet. Boito azonban egyre inkább szívén viseli, hogy bebizonyítsa Verdi iránt tanúsított elismerését, elvállalja a megbízatást. Nem nagy munka, gondolja a zeneszerző és a költő, amikor belefog. Verdi mégis megtiltja, hogy az új Simon Boccanegra föltűnjék a többi opera közt a színlapon. Lesz még arra idő is, mód is, hogy bejelentsék, ha az átdolgozás sikerült. De a zeneszerző s a költő keményebb fába vágta fejszéjét, mint gondolná.
A Scala 26-án este nyílik meg. A tékozló fiúval, amely rendkívül tetszik a közönségnek.
Ha időre el akarnak készülni, most már ideje, hogy Verdi és Boito szaporábban dolgozzék. Az év végén még mindig a színi változtatásokról s a szereplőket és a dialógust érintő részletekről vitáznak.
Megkezdődik 1881. Január nyolcadikán Verdi még mindig nem a Simon Boccanegra átírandó vagy hozzáírandó zenéjével foglalkozik. Az opera zenei karaktere azonban napról napra szilárdabb formát ölt elméjében, s egyre világosabb utasításokkal igazítja egyenesbe Boitót.
Az előjáték szinte változatlanul úgy marad, ahogy az első kiadásban volt. Miután az első felvonás kedve szerint átalakult, Verdi nekilát megzenésítésének: "Az elkövetkezőkben mindent úgy csinálok, mintha új operáról lenne szó" — jegyzi meg.
Január 10-én már befejezte az első részt, s kéri Boitótól a többi jelenet verseit, továbbra is vitatkozik vele a színpadi helyzetekről, és szavakat, versmértékeket, versszakokat sugall neki. A zenei átdolgozás rendkívül gyors: annyira, hogy a levelezés már meg sem teszi. Verdi táviratokat küld Boitónak.
Január 11-én Simon és leánya, Amelia duettje is kész; Verdi belekezd a második felvonásba, ezt azonban Boitóval egyetértésben az elsőhöz csatolja fináléként. A szám részarányossága és jellege csodálatosan tükrözi Verdi zenei és drámai zsenijét, egyik legerőteljesebb alkotását kerekíti ki belőle.
Január közepe táján kész az első felvonás fináléja is. Verdi alig várja már, hogy végezzen a többi javítással is. 

Verdi február végén Milánóba utazik, és 1881. március 24-én évadzáró operaként bemutatják a Simon Boccanegrát. A karmester Faccio; az énekesek: D'Angeri, Tamagno, Maurel, Salvati és De Reszké. Tízszer kerül színre, forró tapsok közepette. Különösen a főszereplő, Victor Maurel kiváló: tehetséges, hangja, lelkesedése a szerep pompás tolmácsolójává teszi. Verdi annyira elégedett vele, hogy az egyik próbán, a szerepbe sűrített buzgalom és szenvedélye köszöneteképpen, óvatlanul elszólja magát: „Ha isten és az egészségem úgy akarja, megírom önnek a Jagót!"
Verdi tehát egyre inkább neki akar látni az új operának.

A Simon Boccanegra zeneileg feltűnően feljavult: Verdi az előjátékot a „Harcra!" kezdetű kórus témájára írt széles ívű, ünnepélyes zenekari bevezetőzenével helyettesítette; az első felvonásból kihagyta a régi kiadásbeli balettet, amelyet az afrikai kalózok lejtettek, és azt a szextettet, amely (Basevi szerint) a helyzet furaságából kifolyólag „nevetséget keltett" Firenzében. Megváltoztatta a teljes első finálét, a második felvonásba monológot komponált Paolónak, amely cselekménybeli helyzetét tekintve a Monterone átkától földre sújtott Rigoletto monológjához hasonló. (Verdinek mint drámai csúcspont, igen tetszik a Simon Boccanegra első fináléjában az az átok, amellyel a boitói változatban Paolo önmagát sújtja.) A második felvonást záró kórust átalakítja a harmadik felvonás zenekari előjátékává; kihagyja a harmadik felvonás elejéről a nászkórust, s egy „zárt számot" illeszt helyébe Paolo és Fiesco közt szövődő dialógus alapszöveteként. Az operának annyi, de annyi más pontját is megváltoztatta, hogy a mű — mint ahogy azt Verdi előre látta — szinte új lett.
Bár az élő beszéd elevenségét, gyorsaságát megőrzi, a deklamáció sokkal dallamosabb lett, a hangszerelési és harmonizálási megoldások sokkal összetettebbek. Az első kiadás recitativo seccói eltűntek, s a mű struktúrája szerinti adott drámai helyzethez és a figurák lelkiállapotához hasonultak. Verdi nagyban növelte a zeneszámok egységét, hézagtalanul forrasztotta egybe őket; javarészt elhagyta az énekes részek kadenciáit és hangékítéseit. Finomított a szólamokon, és változatosabbá tette a hangnemek szempontjából.

Simon Boccanegra
Melodráma előjátékkal, három felvonásban
Az 1857-es Simon Boccanegra új változata

Francesco Maria Piave librettóját Arrigo Boito írta át
Bemutató: 1881. március 24., Milánó, La Scala

Simon Boccanegra -Victor Maurel - bariton
Jacopo Fiesco - Édouard de Reszke - basszus
Maria Boccanegra - Anna d'Angeri - szoprán
Gabriele Adorno - Francesco Tamagno - tenor
Paolo Albiani - Federico Salvati - bariton
Pietro - Giovanni Bianco - basszus

(Az opera meséje és a magyar nyelvű librettó az 1857-es eredeti változatnál.)

 



 



Egy 1977-es Deutsche Grammophon felvétel


Simon Boccanegra - Piero Cappuccilli
Jacopo Fiesco - Nicolai Ghiaurov
Amelia Grimaldi - Mirella Freni
Gabriele Adorno - José Carreras
Paolo Albiani - José van Dam
Pietro - Giovanni Foiani
Un'ancella - Maria Fausta Galamini
Un capitano dei balestrieri - Antonio Savastano

Coro del Teatro alla Scala di Milano - Romano Gandolfi
Orchestra del Teatro alla Scala - Claudio Abbado
(Jan. 1977, Centro Telecinematografico Culturale, Milan, Italy)

Prologo
01 - Preludio: 'Che dicesti?' (Paolo, Pietro, Simone, Coro)
02 - 'L'atra magion vedete?' (Paolo, Coro, Pietro)
03 - 'A te l'estremo addio' - 'Il lacerto spirito' (Fiesco, Coro)
04 - 'Suona ogni labbro il mio nome' (Simone, Fiesco)
05 - 'Oh, de' Fieschi implacata' (Simone, Fiesco, Coro, Paolo, Pietro)
Atto primo
06 - Preludio [L'Aurora]
07 - 'Come in quest'ora bruna' (Amelia)
08 - 'Cielo di stelle orbato' (Gabriele, Amalia, Ancella, Pietro)
09 - 'Propizio ei giunge!' (Gabriele, Fiesco)
10 - 'Paolo / Signor' (Doge, Paolo, Amelia)
11 - 'Orfanella il tetto umile ... Figlia! a tal nome io palpito' (Amelia, Doge)
12 - 'Che rispose' (Paolo, Doge, Pietro)
13 - Messeri, il re di Tartaria vi porge' (Doge, Paolo, Pietro, Gabriele, Coro)
14 - 'Ferisci! / Amelia!' (Amelia, Gabriele, Doge, Fiesco, Coro)
15 - 'Amelia, di' come fosti rapita' (Doge, Amelia, Gabriele, Paolo, Pietro, Fiesco, Coro)
16 - 'Plebe! Patrizi! Popolo ... Piango su voi' (Doge, Amelia, Fiesco, Gabriele, Paolo, Pietro, Coro)
17 - 'Ecco la spada ... Sia maledetto!' (Gabriele, Doge, Paolo, Amelia, Fiesco, Pietro, Coro)
Atto secondo
18 - 'Quei due vedesti?' (Paolo, Pietro)
19 - 'Prigioniero in qual loco m'adduci?' (Fiesco, Paolo)
20 - 'Udisti? / Vil disegno! ... Sento avvampar nell'anima' - 'Cielo pietoso, rendila' (Paolo, Gabriele)
21 - 'Tu qui? / Amelia!' (Amelia, Gabriele)
22 - 'Figlia! / Sì afflitto, o padre mio?' (Doge, Amelia)
23 - 'Oh! Amelia ami un nemico ... Perdono, Amelia' (Doge, Gabriele, Amelia)
24 - 'All'armi, all'armi, o Liguri' (Coro, Amelia, Gabriele, Doge)
Atto terzo
25 - 'Evviva il Doge!' (Coro, Capitano, Fiesco, Paolo)
26 - 'M'ardon le tempia ... Come un fantasima Fiesco t'appar' (Doge, Fiesco)
27 - 'Piango, perché mi parla in te' (Fiesco, Doge)
28 - 'Chi veggo!' (Amelia, Doge, Gabriele, Fiesco)
29 - 'Gran Dio, li benedici' (Doge, Amelia, Gabriele, Fiesco, Coro)

Mp3 - 44100 Hz - 256 kbps

Letöltés / Download
vagy


2013. december 15., vasárnap

Verdi: Aida


Megkezdődik 1870. Verdi feleségével Genovában él. Du Locle állhatatosan kéri Verdit, írjon számára operát; egyre-másra terjeszti eléje az operatémákat: nem jár semmi eredménnyel. Felajánlja Verdinek azt is, hogy zenésítsen meg egy operát egy igen messzi ország számára“, s ezt Verdi ismét visszautasítja. Újra tervbe veszi azonban az El zapatero y el Rey megzenésítését; majd arra kéri Du Locle-t, hogy küldje meg neki Lopez de Ayala egyik vígjátékát, melynek tartalmi kivonatát De Latour Tanulmányok korunk Spanyolországárólmű könyvében olvasta, s a szinopszis igen tetszett neki. De miután elolvassa magát a vígjátékot,melyet mesteri zzel írtak", meggondolja a dolgot:se nevetésre, se könnyre nem fakaszt".
Ayala vígjátékával együtt Du Locle egy névtelen szerzőtől való egyiptomi témát is küld Verdinek: a cím négy betű. Verdi néhány sorban melegen dicséri a vázlatot.Jól meg van csinálva; nagyszerűen színre vihető; két-három jelenet, ha nem is igazán újszerű, de valóban nagyon szép."
Verdi egy csapásra meglátja a dráma zeneialapszínét", ami a legfontosabb számára zeneszerzői munkájában; ez az azalapszín", amelyre rábukkanva „csaknem késznek" nevezte az Ernanit, a Rigolettót, A trubadurt, és a Traviatát. De ki vázolta föl ezt az „egyiptomi témát"? Gyakorlott kéz, olyan ember keze, aki jól ismeri a színházat: Du Locle. Miután annyi témát javasolt már, melyekkel Verdi nem volt megelégedve, Du Locle nekilát, s megtervezi a vázlatot, amely nem más mint egy képzeletbeli ókori történet Mariette nyomán.
Du Locle figyelmezteti Verdit, hogy kedvező véleménye esetén a darabot a kairói Olasz Színházban kell bemutatni. Ezt a színházat előző év novemberében avatták fel ünnepélyesen. Izmail pasa, Egyiptom alkirálya, aki a haladás híve s az európai civilizáció és művészet csodálója, költséget nem tekintve verbuválja maga köré a leghíresebb zeneszerzőket és énekeseket. Mariette, miután alacsony példányszámban kinyomatta egyiptomi tárgyú novelláját, meggyőzte az alkirályt, hogy ezt kell annak az operának a témájául elfogadnia, kiválasztania, melyet a Szuezi-csatorna ünnepélyes megnyitóján mutatnának be. Színre alkalmazná és a verseket írná Du Locle, s szabadon választana Verdi, Gounod és Wagner között.
Du Locle — magától értetődik — Verdit választja. Verdi eleinte szabadkozik; de később megkezdődnek az előzetes tárgyalások a zeneszerző és a költő között az opera megkomponálására. Első feltétel: elegendő idő;Igen nagy méretű művet szeretnék kidolgozni, mintha csak a »nagy mutatványosbódék« számára írnám“. Ez azt jelenti, hogy Verdi a „nagyopera“ műfaját tartja szem előtt, de munkájában az olasz opera módszereihez és formáihoz alkalmazkodik, mivel olasz librettóra fog zenedrámát írni.
A librettó költségeit Verdi fedezi; nem utazik Kairóba; a próbákra és az előadások vezénylésére azonban küld maga helyett megbízható betanító karmestert; tetszés szerint választhatja meg az énekeseket; átadja a partitúra egy másolatát, s átengedi a szövegkönyv és a zene teljes tulajdonjogát, de csak Egyiptomra, valamennyi más ország területére minden jogot magának tart fenn. A műért járó fizetséget rizsban vehesse fel, a partitúra leadásának aktusánál: százötvenezer frankot a Rotschild-bankháztól.
Du Locle közvetíti ezeket a feltételeket Mariette-nek, aki mindet elfogadja az uralkodó nevében. Az alkirály csak egyetlen feltételt szab Verdinek: az operának készen kell lennie decemberre, hogy 1871 januárjában színre vihessék.

Du Lucle a librettó bő vázlatát franciául prózában írja meg. Ezt a szövegkönyvet aztán olasz versekké ülteti át egy költő, akit Verdi választ. Du Locle Sant'Agatára utazik, és kurta néhány napon belül, újra s újra átírva a szövegkönyvet Verdivel együtt „tetőtől talpig, jelenetről jelenetre, mondatról mondatra" végez feladatával. Négy felvonás, hét kép.
Verdi értesíti Giulio Ricordit, hogy új opera írásába fogott, de még nem árulja el neki, mi a címe s a tárgya, tájékoztatja őt is a tárgyalások menetéről. Arra kéri, hogy Ghislanzonival együtt azonnal utazzon le hozzá. Julius első napjaiban Ricordi és Ghislanzoni Sant'Agatára utazik. Megtudják az opera címét: Aida.

Ricordi majd kibújik a bőréből örömében. Nekilát az énekesek kiválasztásának (megkaparintja Tiberinit, s arra kéri Verdit, javasoljon neki kedvére való primadonnát); felajánlja, hogy idejében gondoskodik a jelmeztervekről és a díszletekről stb.; kijelenti, „meg van róla győződve, hogy megvalósítható a Scalában ez a rendkívüli fontosságú esemény".
Verdi szorgalmasan levelez Du Locle-lal, Mariette-tel s másokkal, hogy aprólékosan pontos felvilágosításokat szerezzen tőlük. Történelmi és földrajzi adatok érdeklik, a legnagyobb részletességgel akarja megtudni, hogy milyenek voltak az óegyiptomi erkölcsök és szokások; azon vitatkozik, hogy használja-e az egyiptomiak néhány ókori hangszerét.
Július közepe táján megérkeznek Ghislanzoni első versei. 23-án értesíti Du Locle-t, hogy a szövegkönyv már félig kész; augusztus 12-én küldi el neki Ghislanzoni a második felvonás fináléját. Verdi közben megkomponálta az első felvonás első részét; a második részt, mivel nem tetszik neki Ghislanzoni verses megoldása, későbbre halasztja. Csodálatos látni, milyen gyorsan fogannak meg benne az elképzelések, s milyen gyorsan dolgozza ki őket, s hogy közben még a legalaposabb vitákra és legaprólékosabb méricskélésre is marad ideje. Úgy számítja, hogy legkésőbb három hónapon belül elkészül a tulajdonképpeni alkotó munkával.
Egyre jobban megváltoztatja Du Locle librettóját, előírja Ghislanzoninak, hogy milyen strófaképletekkel, versmértékkel, hangsúlyokkal éljen. Még azt is megírja, hogy milyen szavakra van szüksége, ha úgy véli, nincs meg a szövegben az, amit ő érez, keres, akar. „A színpadi szó fogalma számomra olyan szót jelent, mely szíven üti az embert, és tökéletesen érthetővé, nyilvánvalóvá teszi az adott helyzetet." Azzal, hogy a párbeszédek versben íródjanak-e vagy prózában, nem sokat törődik; neki az a fő, hogy megfeleljenek a cselekmény pillanatnyi követelményeinek.
Augusztus derekán Verdi nagy vitába keveredik Ghislanzonival a második felvonáson, mely nincs rendben. Megmutatja neki, hogyan kell újra írnia az egész első részt. Augusztus vége előtt az első két felvonást már zeneileg is fölvázolta; a „kardavatás" jelenetét, melyet későbbre halasztott, megkomponálja, még mielőtt Ghislanzoni megírná hozzá a verseket.

De úgy látszik, törvényszerű, hogy Verdi operái háborúk kétségbeejtő kavargása közepette foganjanak és szülessenek. Elérkeznek Sedan szörnyű napjai. Az Aida ennek a tragikus időszaknak a légkörében íródik.
Verdi augusztus vége és szeptember eleje között megkomponálja a második felvonás második részét, „amely — Ghislanzoni véleménye szerint — nagyon hosszú és részletező. A fáraó és az udvartartás bevonulása, Amneris, a papok, a nép éneke, az asszonyok éneke, majd ismét a papok éneke (ismét új beékelni való); a teljes harci felszerelésben színre masírozó csapatok, szent vázákat, drága ajándékokat vivő táncosnők stb; egzotikus táncok; végül Radames a teljes szereplőgárdával — mindez egyetlen szám: a bevonulási induló."
Szeptember első napjaiban kész a második felvonás. A harmadik megkezdésével még várnia kell, mert Ghislanzoni még nem készült el a versekkel. Kihasználja a szünetet, és átfésüli mindazt, amit eddig megírt.
Ghislanzoni szeptember végére küldi el a harmadik felvonást. Verdi így válaszol:Nagyon jó... bár vannak bizonyos dolgok, melyeket, szerintem, át kell írni...És részletesen elemzi az egész felvonást, ötleteket ad színpadi jelenetekhez s ezekbe illő szavakat sorol fel. Verdi a művészet és a színház különleges törvényei alapján életet akar lehelni a szereplőkbe. A felvonás két duetté (Aida—Amonasro és Aida—Radames duettjévé) és a kis záró tercetté redukálódik. Aida románcát a felvonás elejéről helytálló és gyakorlati megfontolások tárgyává teszi:Aidának túl sok dolga van ebben a felvonásban" szegezi szembe véleményét Ghislanzoniéval, mivel el akarja hagyni a románcotamely túl hideg és közhelyszerű". Az énekesnő csak belefáradna, s ez veszélyeztetné a duetteket.
Megérkezik a librettó negyedik felvonása. Közben Ghislanzoni elvégzi a kért változtatásokat a harmadikon; de nem sikerül Verdi megelégedésére dolgoznia. Verdi e megbeszélések közepette befejezi a harmadik felvonás komponálását.
November első napjaiban bejelenti Ghislanzoninak, hogy a negyedik felvonás első részével is elkészült. Addig nem megy Genovába, míg nem fejezi be az operát: vagyis addig, míg nem írja meg az utolsó számot (ehhez — írja — két nap elegendő), míg nem dolgozza ki az egész negyedik felvonást (amelynek egyszerűen csak dallamvonalai vannak kijelölve, itt-ott feltüntetett harmóniajelzésekkel) és míg az egészet nem írja be a partitúrába. „Legalább egy hónapi munka hátra van még" — szögezi le Verdi, és ismét csodálatba ejt zeneszerzői és hangszerelői gyorsaságával. November közepére kész az Aida, zeneileg és költőileg egyaránt. Elég volt hozzá négy hónap. Minden felvonásra egy hónap.

Verdi betartotta a Mariette-tel kötött egyezséget. Ír neki Kairóba — azt hiszi odalenn tartózkodik —, hogy hírül adja; Mariette azonban a német hadsereg által körülkerített Párizsban van elzárva. Az alkirály színházainak főintendánsa, Draneth bej értesíti Verdit, hogy lehetetlen az operát abban a hónapban bemutatni, amelyben megállapodtak (1871 januárjában). El kell ezt halasztaniuk a háború végéig. Elismeri Verdi jogait, de vis maiorra" hivatkozik. Nem juthatnak ki Párizsból a díszletek és kosztümök sem, amelyeket Mariette saját tervei alapján kiviteleztetett. Verdi azt feleli Draneth bejnek, biztosítsa Őfelségét, hogy ilyen pillanatban még akkor sem élne jogaival, ha azok megilletnék. Fájó szívvel bár, de lemond arról a vágyáról, hogy 1871 telén Kairóban, vagy akár a Scalában bemutassák az Aidát.

Verdinek körülbelül egy év állott rendelkezésére, hogy átnézze a partitúrát, mielőtt Kairóba küldené, s ezt az időt alaposan ki is használja: teljes terjedelmében átdolgozza a második felvonást (még az előadás előtt néhány nappal is belenyúl: megváltoztatja a két nő duettjének strettáját), és románcot komponál a harmadikba, melynek szövegét ő sugallja Ghislanzoninak; de kihagyja azt a négyszólamú ésPalestrina stílusú imitációk módján kidolgozott" kórust, amely megelőzte a románcot, és azzal a kantilénával helyettesíti, amely a mai változatban is található. Nem hisz abban, hogykikutatható és rekonstruálható az ókori zene", s abban sem, hogy lenne-e egyáltalán művészi haszna.
Néhány évvel később nagyot nevet azon, hogy hosszú és akkurátus tanulmányokat tulajdonítanak neki, azt állítják róla: felkutatta és felhasználta az Aidában az ókori Egyiptom hangszereit. Amikor egyesek azt bizonygatják, hogy Verdi bizonyos papiruszokat sillabizált, „megvetően nevetve“rdi:ki mondta ezt a szamárságot?"

1871 Karácsony előestéjén mutatják be Kairóban az Aidát. Diadalmas siker. Az alkirály az ünnepségre meghívja Európa legnevesebb kritikusait.

Ekkoriban Verdi Genovában tartózkodik, s otthonában kezdi betanítani az Aidát a Scala szereplőinek: Stolznak, Waldmann-nak, Capponinak, Pandolfininek, Maininak, akik nap mint nap vele tanulnak, délután egytől háromig. Verdi gyakran átutazik Milánóba is, hogy segítsen Facciónak, aki a többi szereplőt tanítja be.
1872 újesztendő napja után Verdi és felesége Milánóba költözik a zenekari és színpadi próbák idejére. Míg Giuseppina Maffei grófnőnél tölti idejét, Verdi egész nap a színházban dolgozik. Meg van elégedve a Scala zenekarában és kórusában végbement változásokkal: kilencven zenész (a zenekar szintjét mélyebbre tétette,s meg is rövidítette, a teljesebb hangzás kedvéért", annyira hogy valóban „hatalmasan egybehangzik, anélkül hogy kirínának belőle a harsonák) és százhúsz kórista áll rendelkezésére. A színrevitel is kielégítő. Valószínűleg nem lesz olyan színpompás, mint Kairóban, de megfelel" jegyzi meg Verdi...

Mielőtt elindult Genovából, Verdi nyitányt komponált, amellyel az Aida előjátékát akarta helyettesíteni. Sok hasonló zeneszámot helyezett már operái elé a Traviata bevezetőjének mintájára. Ezért cserélte föl A végzet hatalma eredeti előjátékát is azzal a nyitánnyal, amelyik a végleges partitúrában maradt. Most is nagy hajlandóságot érez a nyitánynak ahhoz a formájához, amelyet az opera főbb motívumaiból sző. Ezt a formát eddig is igen gyakran alkalmazta: elég ha A végzet hatalmáénvül csak a Nabucco és a Luisa Miller nyitányát említjük. Alapos mérlegelés után Verdi félreteszi a nyitányt. Eredeti kéziratát jelenleg Sant'Agatán őrzik.
Verdi megkomponálja az Aida harmadik felvonásbeli románcát is, a „Hazám, te szép" kezdetűt, melyet korábban nem tartott szükségesnek. Most azonban, hogy Stolz kisasszony énekel a Scalában, az ő csodálatos hangja arra ösztönzi Verdit, hogy ezzel a tündöklő drágakőbetéttel gazdagítsa operáját.

Az Aida február nyolcadikán kerül színre. Du Locle is megtekinti az előadást, aki csak ezért utazott le Párizsból. Harminckétszer hívják ki Verdit a színpadra. Verdi hiába keresi Ghislanzonit, hogy őt is megtapsolják.
A Scalának március 24-én be kell fejeznie Aida-előadásait, mivel a rákövetkező napon Pandolfinit és Mainit szerződése Sevillába szólítja. Az igazgatóság azonban még néhány további előadást akar, úgy hogy másokkal helyettesíti őket. Summa summarum: huszonnégy előadás, repedésig zsúfolt színház és páratlan bevételek.
Az Aida bemutatójára Milánóba jött a pármai polgármester, s megkérte Verdit, engedje előadatni Pármában az operát, nyomban a Scala után. Verdi beleegyezik, azzal a föltétellel, ha Pármában is a Scala szereplői, kóristái és Faccio karmester adják elő az operát; a pármai zenekar jó és elegendő.
Április 2-án Verdi Pármába utazik a próbákra: 20-án kerül sor az előadásra. Nagy a siker, és a szerző igen elégedett. Annak ellenére, hogy Faccio helyett a pármai Giovanni Rossi vezényli az operát.

Strepponi asszony Genovában maradt. Innen ír Verdinek igen gyöngéd leveleket, melyekben rosszul elfojtott nyugtalanság lüktet. Finom szeméremérzetbe burkolt szerelemtől reszkető levelek ezek, hiszen Strepponi asszony előrehaladott korú, közel a hatvanhoz. Pármában is Stolz kisasszony énekli Aida szerepét. Stolz kisasszony a pármai előadások után olyan helyet keres, ahol közel lehet Verdihez és Strepponi asszonyhoz. Verdi megemlíti a dolgot feleségének. Közel... no jó, de ne nagyon - gondolja Peppina.

Padova, Párma és Nápoly is kéri, hogy bemutathassa az Aidát Verdi gondozásában. Escudier is kéri: az ő irányításával mutatná be a párizsi Opéra, miután Du Locle már nekifogott, hogy lefordítsa franciára a szövegkönyvet.
Rómában azonban nem bízik s a nápolyi kéréssel kapcsolatban is hasonló a véleménye. Verdi mindazonáltal hajlandó előadatni ott az Aidát, amennyiben saját maga vezetheti a próbákat. És megszabja a feltételeket: nagyobb létszámú éssokkal, de sokkal jobb“ rusokat, továbbá a normál kamara a hang elfogadását kéri. A párizsi kérelem visszautasítása még ridegebb, mint a rómaié.

Stolz kisasszony teljesen felgyógyult februárra. Torokbaja néhány hétig tartott. A San Carlo igazgatósága, melyet meglepetésszerűen ért a dolog, s mely a közbülső időt nem tudta mivel kitölteni, kénytelen volt bezárni a színházat. Amint Stolz kisasszony meggyógyul, Verdi újra kezdi az Aida próbáit; a darab március 31-én kerül bemutatásra: a karmester Paolo Serrao. Du Locle Nápolyba is leutazik Párizsból, hogy részt vegyen az előadáson.
Az előadás után önkívületben éljenző tömeg ezer és ezer fáklya fényénél vállán vitte Verdit diadalmenetben a San Carlótól a szállodáig. A „varázslatos", egyiptomiasan egyenes trombiták elismételték Verdi ablakai alatt a második felvonás bevonulási indulóját.

Aida
négyfelvonásos opera

Szövegét Auguste Mariette régész története alapján Antonio Ghislanzoni írta.
Bemutató: 1871. december 24., Kairó, Operaház

Aida, rabnő, Amonasro etióp király lánya - Antonietta Anastasi-Pozzoni - szoprán
Egyiptom királya - Tommaso Costa - basszus
Amneris, a lánya - Eleonora Grossi - mezzoszoprán
Radamès, egyiptomi fővezér - Pietro Mongini - tenor
Amonasro, Etiópia királya - Francesco Steller - bariton
Ramfis, főpap - Paolo Medini - basszus
Hírnök - Luigi Stecchi-Bottardi - tenor
Főpapnő - Marietta Allievi - szoprán

I. felvonás
1. kép. Radames, a király kedvelt hadvezére Ramphis főpaptól értesül az ellenséges etióp hordák betöréséről. Egyetlen vágy tölti be lelkét, őt állítsák a nagy istenek a betolakodókkal szembeszálló egyiptomi hadak élére. Élete nagy célja: küzdeni és győzni Aidáért, az etióp rabszolgalányért, akit imád, és aki viszontszereti őt. Ha mint diadalmas csaták hőse, dicsőségtől övezve tér haza, a király nem tagadhatja meg kérését és bizonyosan megáldja Aidával kötendő frigyét. Amneris álmainak hőse is az ifjú hadvezér. A büszke királyleány gyanúja azonban már felébredt, és sejti, hogy vetélytársnője: Aida. A király ünnepélyesen kihirdeti: Ízisz parancsára Radames áll a győzhetetlen egyiptomi hadak élére, hogy a hazát az ellenségtől megszabadítsa. Aida lelkét fájdalmas vívódás gyötri. Hiszen atyja azért fogott fegyvert, hogy őt kiszabadítsa rabságából: ha győz, Radamesnek kell vesznie, ha pedig szerelmese diadaláért imádkozik, atyja ellen vétkezik.
2. kép. Phtá templomában Ramphis átnyújtja Radamesnek a szentelt kardot.

II. felvonás
1. kép. Amneris bizonyosságot akar, ezért csapdát állít Aidának: előbb Radames haláláról beszél, azután látva Aida kétségbeesését, diadalittasan kiáltja: Radames él még. A rabszolganő ujjongása elárulja szívének titkát. Kint megharsannak a diadalmi trombiták, és Amneris indul, hogy mint a fáraó leánya, átnyújtsa a győzelem jelét a hős hadvezérnek.
2. kép. A fáraóval az élen ujjongó tömeg fogadja a haza megmentőjét. Radames foglyai közt rabláncon hozzák Aida atyját is. Az etióp királynak sikerült kilétét eltitkolnia, leányát is inti, hogy ő se árulja el magát. A fáraó esküt tett, hogy a győzelmes hős bármely kívánságát teljesíti. Radames nagylelkűen az etióp hadifoglyok szabadon bocsátását kéri. Ramphis közbelépésére azonban Aida és atyja túszként továbbra is egyiptomi rabságban marad. A király, hálából a kivívott diadalért a győztes hadvezérnek adja leánya, Amneris kezét; kettőjükre szálljon majd Egyiptom trónja.

III. felvonás
Aida Radamest várja. Még nem tudja, hogy a hadvezér mit szándékszik közölni vele. Helyette azonban atyja lepi meg. Amonasro, felfedezve Aida titkát, szörnyű átokkal fenyegeti meg leányát, ha nem áll porba sújtott népe mellé. Az újabb etióp csapatok már készen állnak, hogy ismét Egyiptomra törjenek. Aidának meg kell tudnia Radamestől, hogy melyik utat nem szállták meg az egyiptomi seregek. Aida először kétségbeesetten tiltakozik, de végül megtörik, és engedelmességet ígér. Radames, a hazája iránti hűség és szerelme között ingadozva végül is elbukik. A kilesett titok birtokában Amonasro diadalmasan tör elő rejtekéből, hogy magával ragadja leányát és Radames-szel együtt elmeneküljön. Amneris és a főpap azonban az őröket szólítja, akik a szökevények után rohannak. Míg az etióp király leányával elmenekül, Radames önként adja át kardját Ramphisnak.

IV. felvonás
1. kép. Amonasrót az üldözők megölték, Aida eltűnt, az áruló Radamesre pedig halál vár. Amneris még mindig szereti az egykori hadvezért és maga elé rendeli. Azt kívánja csak tőle, hogy mondjon le Aidáról. Ő akkor atyja elé járulva kegyelmet kér számára. Radames szemében azonban nincs már értéke a földi létnek. Szót sem ejt védelmére, egyetlen vágya: a sír. A papi bírák halálra ítélik a hazaárulót: elevenen fogják befalazni az Ízisz oltára alatti sziklasírba!
2. kép. Radames felett bezárul sírjának boltozata. Aida, aki sejtette, hogy milyen sors vár szerelmesére, már korábban elrejtőzött a kripta mélyén. Itt várt reá, hogy lelkük együtt szálljon az örök hazába.




  


Egy 1959-es felvétel a Deccától


Aida - Renata Tebaldi
Radamès - Carlo Bergonzi
Amneris - Giulietta Simionato
Amonasro - Cornell MacNeil
Ramphis - Arnold Van Mill
Il Re di Egitto - Fernando Corena
Una Sacerdotessa - Eugenia Ratti
Un Messaggero - Piero De Palma

Singerverein der Gesellschaft der Musikfreunde Wien - Reinhold Schmidt
Wiener Philharmoniker - Herbert von Karajan
(September 1959, Sofiensaal, Wien)


01 - Preludio (Orchestra)
Atto I
02 - Sì: corre voce che l'Etiope ardisca
03 - Se quel guerrier io fossi!..Celeste Aida
04 - Quale insolita gioia nel tuo sguardo!
05 - Alta cagion v'aduna
06 - Ritorna vincitor!
07 - Possente, possente Fthà
08 - Mortal, diletto ai Numi
Atto II
09 - Chi mai fra gl'inni e i plausi
10 - Fu la sorte dell'armi a'tuoi funesta
11 - Su! del Nilo al sacro lido
12 - Gloria
13 - Marcia e ballabile
14 - Vieni, o guerriero vindice
15 - Salvator della patria
16 - Che veggo!... Egli?... Mio padre!
17 - Quest'assisa ch'io vesto vi dica
18 - Ma tu, Re, tu signore possente
19 - O Re: pei sacri Numi
20 - Gloria all'Egitto
Atto III
21 - O tu che sei d'Osiride
22 - Qui Radames verrà!...O Patria mia
23 - Ciel! mio padre!
24 - Pur ti riveggo, mia dolce Aida
25 - Fuggiam gli ardori inospiti
26 - Tu...Amonasro!...tu!...il Re?
Atto IV
27 - L'aborrita rivale a me sfuggia
28 - Già i Sacerdoti adunansi
29 - Ohimè!...morir mi sento! Oh! chi lo salva?
30 - Radamès! Radamès! Radamès!
31 - La fatal pietra sovra me si chiuse
32 - Presago il core della tua condonna
33 - O terra, addio; addio valle di pianti


Mp3 - 48000 Hz - 320 kbps

vagy
itt és itt