Verdi: A végzet hatalma (La forza del destino)

Verdi 1861 elején ajánlatot kapott Pétervárról, hogy a város Cári Színházának új operát komponáljon. A nagynevű tenorista, Tamberlick vállalt közvetítő szerepet a színház igazgatósága és a Maestro között. Az ajánlat valóságos „dolgozat", annyira részletekbe megy a feltételeket, az ígéreteket, a könyörgéseket tekintve.

Augusztusban Verdi hozzálát A végzet hatalma megírásához. A librettó alapjául Angel de Saavedra, Rivas hercege Don Alvaro vagy a végzet hatalma című operája szolgál.

Verdinek „nagyon tetszik" Saavedra drámája; úgy véli, hogy „nagy erejű, páratlan, széles áradású". A Maestro a következő szavakban foglalja össze véleményét: „Nem tudom, hogy a közönség is olyannak ítéli-e majd mint én, de kétségtelen, hogy rendkívüli mű."

Verdi olyan színpadi cselekményt akar követni, amely változatosan, a dráma eszközeivel ugyan, de az élet teljességével ábrázol fájdalmat és örömet, jóságot és gyűlöletet. Véleménye szerint ez a változatosság és teljesség Saavedra cselekményében megtalálható.

Így ír Escudier-nek augusztus 20-án: „Szeretném, ha foglalkozni tudnék a pétervári operával, de ez a rendkívüli meleg lehetetlenné tesz minden munkát."

A komponálás befejezésének és Pétervárra indulásának szerződés szabta ideje egyre közeleg. Hiszen úgy tervezték, hogy a Maestro, a felesége, és a személyzet október 1-én elhagyja Sant'Agatát, és Párizson át a „Fagy fővárosába" költözik. Vajon elkészítheti-e a Maestro az operát, midőn már csak negyven nap áll rendelkezésére az utazásig?

Tudjuk, hogy Verdi gyors komponálása különleges munkamódszeréből fakad.

Verdi egy hónappal elhalasztja az utazásra kitűzött időpontot, és tovább dolgozik az operán. Egy Escudier-nek küldött és november 22-én, Sant'Agatában kelt levelében arról értesít, hogy 28-án vagy 29-én érkezik majd Párizsba, úgy megy tovább Berlinen át Pétervár felé.

A „Fagy fővárosába" érve a legkellemetlenebb csapás éri. A „prima donna" a próbák során megbetegszik, és a Maestro nem tudja kivel helyettesíteni, hogy az opera kárát ne lássa. Ezért — miután elhalasztotta a próbákat, s úgy látta, hasztalan minden erőfeszítése a siker érdekében —, azt kéri a Cári Színház igazgatóságától, hogy a következő évadra, vagyis 1862 őszére halasszák A végzet hatalmának bemutatóját. Az igazgatóság hozzá is járul a halasztáshoz.

Minden a megállapodás szerint történik: Verdi és felesége elutazik Pétervárról, és rövid párizsi tartózkodás után visszatérnek Bussetóba, ahonnan ki sem mozdulnak április közepéig. Verdi április 17-én ír Escudier-nek: másnap feleségével együtt Párizsba érkezik, ahonnan egyenesen tovább utaznak Londonba.

Miért megy Verdi Londonba? Anglia a neves olasz komponista művészi hozzájárulását kéri a Londonban tartandó Világkiállítás ünnepélyességének emelésére. Lásd: A nemzetek himnusza

 

Néhány nappal a Himnusz londoni előadása után Verdi és felesége visszatér Olaszországba. Június végén Torinóba utazik képviselői kötelezettségeit teljesítve. Nem sokáig marad, a következő hónap első heteit már ismét Sant'Agatában tölti.

Rengeteg baj szakadt békés otthonára. Elpusztult Lulu, a kiskutya, akit annyira szeretett Peppina asszony, és nem kevésbé volt kedves Verdinek sem. Aztán feleségével Cremonába utazik, ahol Strepponi nővére, a súlyosan megbetegedett Barberina él. Úgy tetszik, hogy tüdővészben pusztul el. A jóslat szerencsére nem válik be, és Barberina asszony szép kort ér majd meg, túlélve húgát és a Maestrót.

Verdi és felesége készül a pétervári utazásra. Amikor a Maestro előző útján magával vitte a partitúrát, melyet sietve és „egy szuszra" komponált, arra készült, hogy a hangszerelést az énekes próbák idején végzi majd el. Amikor az ismert akadályok közbejöttek, Verdi elhalasztotta a hangszerelés munkáját, hogy majd kényelmesen befejezhesse.

Szeptember közepén Verdi és felesége megérkezik Pétervárra. Elkezdődnek a próbák, és november 10-én bemutatják A végzet hatalmát — kiváló sikerrel —, ha hiszünk annak, amit a Maestro maga állít. Verdi így ír november 17-én Escudier-nek:

„Három előadás volt eddig A végzet hatalmából, zsúfolt színház előtt, óriási sikerrel. Különben nyilván olvasta a táviratot, amit rögtön az első előadás után küldtem, és látta a Journal de Saint-Petersbourg erről író számát. Tehát, ámen. "

A legnagyobb dicséret a zenei szövésmódot illeti, mely gondosabb most, mint az előző operákban, mind a dallamos és recitativ részletek helyes drámai hangsúlyozásában, mind a mértékletes és színes hangszerelésben; az erényeket azonban ellensúlyozza a kompozíció bő lére eresztettsége és összevisszasága: a választékos és a vulgáris számok, a csodálatos ihletettség és a közhelyek, a lángoló szenvedély és a fölös dagályosság.

Úgy tűnik, hogy a drámai cselekmény még bonyolultabb és zavarosabb, mint más Verdi-operák librettójában; ráadásul annyira kegyetlen, hogy Verdi rögtön az első előadások után a színpadon kiontott rengeteg vér és nyíltszíni haláleset borzalmának enyhítésére gondol. Az opera befejezése különösen abszurd. Don Alvaro, hogy megmeneküljön az őt üldöző végzet elől, büszke katonából alázatos baráttá lesz. Mindez nem elég: meg kell még ölnie a szeretett Leonóra bátyját, aki (tévesen) azzal vádolja őt, hogy elcsábította a leányt, majd úgy leli fel Leonórát, hogy bátyja kardjától átdöfve haldoklik, aki így legalább annak örül, hogy a be nem szennyezett családi becsületet megbosszulta. A haldokló Leonóra így suttog don Alvaróhoz: „Szerelmünk erősebb a halálnál, én várlak, én várlak, Alvaro..."

Don Alvaro pedig így zokog: „Ah, ne hagyj el! — majd felkiált: — Ah, meghalt!"

Az sem elégíti ki a Verdi-nagyságrendű színházi ember éles kritikai érzékét, hogy a harmadik és a negyedik felvonás végén csaknem ugyanaz a drámai helyzet található, hiszen ez rontja a változatosságot. Az idézett rész pedig elég világos képet adhat a mű szép költői stílusáról. Ennek ellenére Fra Melitone groteszk prédikációja, Schiller Wallenstein tábora című drámája egyik részletének, a kapucinus atya beszédének megközelítő másolata. A szójátékok és a színpadi helyzet szinte szó szerint egyezik, s komikuma ellentétben áll a kegyetlen cselekmény többi részével. Az opera néhány száma sikeres; például a prédikáció is pergővé teszi a muzsikát, de megemlíthető még Preziosilla dala, az öszvérhajcsárok ariettája, az énekelt, táncolt Tarantella, a Rataplan, az éhes koldusok tréfálkozása a kolostor előtt és Fra Melitone bohóckodó kirobbanásai. A léleknek e mély rétegeiből lágyan emelkednek ki a második felvonás énekei: „Az ég karának hatalmas nevében..."

Az operát egyesek cirkuszi drámának nevezték.

Verdi határozott kézzel faragja ki színpadi alakjait, és éles körvonalakkal rajzolja meg őket. Leonóra (az érzésében és az operán belül elfoglalt helyzetében legnemesebb szereplő) finom harmóniában áll Preziosillával, don Alvaróval, don Carlosszal, a páter gvárdiánnal, és Fra Melitonéval, a bonyolult emberi lélek e fájdalmas, komor, vidám képviselőivel.

Verdi az életet egyszerre látja tragikusnak és vidámnak, s ezt a látásmódját akarja átvinni operáiba. Ugyanígy az embereket egyszerre látja vadnak és nevetségesnek. A végzet hatalmában a Maestro hangsúlyozza és kibővíti a komikus részt, még hosszabban időzik mellette, mint a Rigólettóban, ahol a nevetés erőltetett, vagy a Traviatában, melyben az életöröm szorongó vidámsága bukik meg, vagy Az álarcosbálban, ahol tréfa és őrület keveredik egymással tragikus módon. Romantikus művészet ez.

1862. december 9-én Verdi és felesége elhagyja Pétervárt, és Párizsba utaznak. Úgy tervezik, hogy egészen 1863 újév utánig a francia fővárosban maradnak, és csak akkor utaznak tovább Madridba; a Maestrót ugyanis meghívták, hogy színpadra vigye A végzet hatalmát.

Az opera február közepén Don Alvaro címmel kerül színre Rómában „a római cenzúra által kijavított szöveggel" (így nyomtatja ki Ricordi a partitúrát). Elég szép siker; de nagyobb is lehetett volna, ha az énekesek jobbak.

Február 21-én A végzet hatalma kiváló énekesekkel kerül színre Madridban; a nők: Lagrande és De Meric; a férfiak: Fraschini, Giraldoni, Cotogni és Bouché. A siker nem marad el.

Spanyolországi tartózkodásuk idején Verdiék meglátogatják az Escoriali (mely Verdinek nem tetszik). A Maestro így ír erről Arrivabenének: „A káromlás bűnébe ne essek: az egész nem más, mint egy halom márvány, belül nagyszerű dolgok vannak, némelyik szép) is, mint például Luca Giordano csodálatos freskója, de az egészből hiányzik a jó ízlés. Komor, rettenetes, mint az a kegyetlen uralkodó, aki építtette. "

Talán II. Fülöpöt látta már, és ekkor fogamzik benne az a gondolat, hogy Schiller tragédiáját megzenésítse.

A végzet hatalma (La forza del destino)

négyfelvonásos opera

Szövegkönyvét Francesco Maria Piave írta Ángel de Saavedra, Rivas hercegének Don Álvaro o la fuerza del sino (1835) és Friedrich Schiller Wallensteins Lager (1796; ford.: Andrea Maffei) című drámája alapján.

Bemutató: 1862. november 10., Szentpétervár, Cári Színház

Calatrava márki - Meo - basszus

Donna Leonora, a lánya - Caroline Barbot - szoprán

Don Carlo, a fia - Francesco Graziani - bariton

Don Alvaro, Leonora udvarlója - Enrico Tamberlik - tenor

Preziosilla, fiatal cigánylány - Constance Nantier-Didiée - mezzoszoprán

Padre Guardiano, ferences - Gian Francesco Angelini - basszus

Fra Melitone, ferences - Achille De Bassini - bariton

Curra, Leonora szobalánya - Lagramante - szoprán

Mastro Trabuco, öszvérhajcsár - Geremia Bettini - tenor

Sebész - Alessandro Polonini - basszus

I. felvonás

Calatrava gróf leánya, Leonora Don Alvaroval szökésre készül. Atyja, a gőgös főúr a színes bőrű idegent - az inka királyi család leszármazottját - halálosan gyűlöli, s leánya szerelmében nemesi háza megbecstelenítését látja. A szökést Leonora ingadozása szerelme és atyja iránti szeretete között elodázza, és végül is a gróf közbelépése megakadályozza. Amikor Alvaro eldobja magától pisztolyát, mert nem akar fegyverrel szerelmese atyja ellen fordulni, a fegyver eldördül, és a golyó halálra sebzi Calatrava grófot. Az üldözők elől menekülő szerelmesek elszakadnak egymástól.

II. felvonás

1. kép. Don Carlos bosszúvágytól égve, halálra keresi húgát és annak kedvesét. A férfiruhában menekülő Leonora véletlenül ugyanabban a fogadóban szállt meg, amelybe egyszerű diáknak öltözve Carlos bevetődött. Bátyja elbeszélését kihallgatva úgy hiszi, hogy Alvaro tengerentúlra távozott. Carlos már gyanút fogott: feltűnt neki a lányos arcú ifjú, és szüntelen kérdésekkel ostromolja a különös idegen utas kísérőjét, Trabuccót, de a szófukar öszvérhajcsár minden felvilágosítást megtagad. Az éjszaka leple alatt Leonórának sikerül észrevétlenül elmenekülnie.

2. kép. Leonora egy közeli ferences kolostor priorjához fordul. Hátralevő életét távol a világtól mint remete, a bűnbánatnak akarja szentelni. A jólelkű Pater Gvardian meghallgatja kérését, s mivel a szentéletű Pater Cleto is pártfogolja a szerencsétlen leány ügyét, kijelöl számára egy közeli sziklabarlangot, ahol senkitől sem háborítva vezekléssel és önsanyargatással töltheti napjait.

III. felvonás

1. kép. Alvaro az egyesült spanyol-olasz seregek soraiban harcol. Hősiességével nagy megbecsülést vívott ki. Egy váratlan rajtaütés alkalmával halálos veszedelembe kerül az ugyancsak ennél a csapatnál szolgálatot teljesítő Don Carlos, de Alvaro vakmerő közbelépése megmenti életét. A két férfi álnéven mutatkozik be egymásnak, és holtig tartó barátságot fogad.

2. kép. A döntő csata során Alvaro súlyosan megsebesül. Egyetlen kérése van az aggodalmasan körülötte szorgoskodó Don Carloshoz: halála esetén semmisítsen meg egy levélköteget, mely élete nagy titkát rejti. Ezt Carlos esküvel megfogadja. Később felkelti gyanúját, hogy a beteg lázálmában iszonyodva tiltakozott a hőstettéért kilátásba helyezett Calatrava-renddel történő kitüntetés ellen. Ő lenne tehát az olyan régen hasztalanul keresett csábító? - tűnődik Carlos. A levélköteg természetesen minden rejtélyre napvilágot derítene, de ehhez nyúlni esküje tiltja. Végül egy asztalra dobja az egész csomót, amelyből húgának képe hullik ki.

3. kép. Alvaro felgyógyult. Erre a pillanatra várt csak Don Carlos, aki eddig féltő gonddal ápolta a kapitányt. Most leleplezi magát, és párbajra hívja élete megmentőjét. Alvaro előtt tisztán áll a helyzet fonáksága, hiszen ha Leonora él, amint Carlostól megtudta, össze kellene fogniuk, hogy felkutassák, azonkívül: ők ketten egymásnak köszönhetik életüket, s most fegyverrel rontsanak egymásnak? Carlos mégsem enged, és végül is a kardoké a szó. Az őrség azonban odarohan, és széjjelválasztja a küzdő feleket. Carlost elhurcolják, Alvaro pedig elhatározza, hogy elhagyja a tábort és kolostorba vonul. - Folytatódik a haditábor színes élete...

IV. felvonás

1. kép. A ferences kolostor udvarán Fra Melitone ételt oszt az ínséges népnek, miközben türelmetlen szóval szidalmazza a »fegyelmezetlen csőcseléket«. Itt él a szerzetesek között pater Rafael néven Alvaro. Don Carlos bosszúszomja még mindig nem csillapult. Szüntelenül kutatja Alvaro nyomát, és végül felfedezi a szálakat, amelyek a kolostorhoz vezetnek. Pater Rafael azonban nem fogadja el az újabb kihívást. Régen elfordult már a földi élet hívságaitól: életét a jó cselekedet és az alázat tölti be. Carlos őrjöngő dühében végül is teljes erővel a szerzetes arcába vág. Erre már Alvaro is fellángol. Mind a ketten tőrt ragadnak, és eszeveszetten rontanak egymásnak.

2. kép. Leonora szerelmét a sokévi böjt és vezeklés sem oltotta ki. Gondolatai még most is szüntelenül Alvaróhoz szállnak. Amikor a közelben fegyverek csörgése hallatszik, ijedten húzódik vissza cellájába. A párbajban Alvaro halálosan megsebesítette Carlost, s most Leonora remete lakához rohan, hogy gyóntatót hívjon a haldoklóhoz. Leonora kilép cellájából. A szerelmesek azonnal felismerik egymást. A viszontlátás boldog pillanatát azonban kegyetlenül szétzúzza a borzalmas helyzet. Leonora Carloshoz siet, de a bőszült fivér még a halál torkában is csak bosszúra szomjazik, és utolsó erejét összeszedve leszúrja húgát. Leonorát súlyos sebesülten Pater Gvardian támogatja el cellájáig, melynek bejárata előtt, Alvaro karjaiban hunyja le örök álomra szemeit.

 

Olasz és magyar nyelvű librettó   vagy  itt

 

Zongorakivonat énekszólamokkal    vagy   itt

A Philips 1997-ben megjelent felvétele 

(az eredeti, 1862-es verzió)

Leonora di Vargas - Galina Gorchakova
Don Carlo - Nikolai Putilin
Don Alvaro - Gegam Grigorian
Il Marchese di Calatrava - Askar Abdrazakov
Preziosilla - Olga Borodina
Fra Melitone - Georgy Zastavny
Curra - Lia Shevtzova
Padre Guardiano - Mikail Kit
Mastro Trabuco - Nikolai Gassiev
Un Chirurgo - Yuri Laptev
Un Alcalde - Gennadi Bezzubenkov
Kirov Orchestra & Chorus - Valery Gergiev (Studio, Mariinsky Theatre, St. Petersburg, Russia, December 1995)

01  -  Preludio
Act I
02  -  Introduzione - Buona notta, mia figlia
03  -  Temea restasse qui fino a domani!
04  -  Me pellegrina ed orfana
05  -  Ah! Per sempre, o mio bell'angelo
06  -  Vil seduttor!... Infame figlia!
Act II
07  -  Holà, holà, holà!
08  -  Al suon del tamburo
09  -  Padre eterno, Signor, pietà di noi
10  -  Via la buona compagnia!
11  -  Son pereda, son ricco d'onore
12  -  Sta bene
13  -  Son giunta! Grazie, o Dio!
14  -  Chi siete?
15  -  Or siam soli
16  -  E fermo il voto?
17  -  Finale II: Introduzione (Allegro assai)
18  -  Il santo nome di Dio Signore
Act III
19  -  Attenti al gioco, attenti
20  -  La vita è inferno all'infelice!
21  -  Al tradimento
22  -  All'armi! All'armi!
23  -  Solenne in quest'ora
24  -  Morir! Tremenda cosa!
25  -  Urna fatale del mio destino
26  -  Lorche pfifferi è tamburi
27  -  Venite all'indovina
28  -  A buon mercato
29  -  Pane, pan per carità, pane
30  -  Toh, toh! Poffare il mondo
31  -  Rataplan!
32  -  E come ricambiarvi tante cure
33  -  Qual sangue sparst! Orrore!
Act IV
34  -  Fate la carità
35  -  Ouf! Pazienzia non v'ha basti!
36  -  Giunge qualcun, aprite!
37  -  Fratello!
38  -  Pace, pace, mio Dio!
39  -  Chi preme questa terra è maledetto!
40  -  Si dunque a me presso
41  -  Miserere mei Deus

Mp3 - 44100 Hz - 256 kbps

Letöltés / Download

vagy

Letöltés 1  és  Letöltés 2

Verdi: Az álarcosbál (Un ballo in maschera)

1857 szeptemberének első napjaiban Verdi ismét Bussetóban van, s „éjt nappallá téve dolgozik új operájának témáján", melyet a nápolyi színháznak szán.

Sok időt vesztett el, amíg témát talált a Lear király helyett. El akart szakadni attól az operatípustól, mint amilyen A szicíliai vecsernye és a Simon Boccanegra volt, a „látványos" operáktól, ahogy ő nevezi. Verdi, aki annyit dicsőítette operáiban hazáját, egyre élénkebben érzi magában „azt a vágyat, hogy egy nyugodt, egyszerű, gyengéd drámát írjon". Gondolataiban Az alvajáró és a Linda di Chamounix él, amikor meg akarja magyarázni Sommának, hogy milyen témát zenésítene meg: „De eltávolodva ettől a műfajtól, érzelmi témát keresek, egy Alvajáró-félét, amely mégsem utánozza Az alvajárót".

Most azonban teljesítenie kell a nápolyi Teatro San Carlóval szemben fennálló kötelezettségét. Az idő szorítja: döntenie kell. Szeptember 19-én ír Torellinek:

„A kétségbeesés szélén állok! Az utolsó hónapban végtelenül sok drámát olvastam el (köztük néhány nagyon szépet is!), de nem bukkantam egyetlen olyanra sem, ami megfelelne most! Figyelmemet végre egy szép és érdekes dráma vonta magára: a Don Pedro király kincstárnoka. Azonnal elkészíttettem a fordítását. De amikor a vázlatot csináltam a zenei megformáláshoz, olyan nehézségekbe ütköztem, hogy felhagytam a a gondolattal. Most egy francia drámát próbálok átdolgozni: a III. Gusztáv, svéd királyt, Scribe szövegkönyve. Már több mint húsz éve, hogy az Operában színre került. Nagyszerű, széles áradású mű, szép is. Sajnos nem hiányzik belőle minden operaszövegre jellemző modorosság, mely nekem sohasem tetszett, de most egyenesen elviselhetetlennek találom.

Ismétlem: a kétségbeesés szélén állok, mert ahhoz, hogy új témát találjak, már túl késő van, másfelől már nem tudnék mit átolvasni: a kezem ügyében levők nem sok jóval biztatnak. A következő tervem van tehát. ... Vessük el azt a gondolatot, hogy ebben az évben teljesen új operát írjak, csináljuk meg helyette az átdolgozott Legnanói csatát, melyet kiegészíthetek a szükséges számokkal, mint ahogy az Aroldóval is tettem. Ebben az esetben színpadra állíthatnám saját magam a Boccanegrát, s ha úgy tetszik az Aroldót is, végül pedig A csatát. Ily módon egy helyett három operájuk lenne, magam vezényelném őket .... Ha elfogadják ezt a megoldást, én már most kötelezném magam arra, hogy a jövő évre megírom a Lear királyt, amihez azonban megfelelő társulatra van szükség."

A hármas összeállítást nem fogadják el, és Verdi hozzáfog a III. Gusztáv megkomponálásához. Megbízza Sommát, készítse el számára a szövegkönyvet. Október 21-én Verdi elküldi Torellinek a prózában befejezett librettót, hogy hagyassa jóvá a cenzúrával.

Somma nekigyürkőzik a verselésnek, és serényen halad vele. A Maestro máris nekilát a komponálásnak. A költő oly kitartóan dolgozik, hogy november elején az első felvonást Somma már Bussetóba tudja küldeni; a hónap közepén követi ezt a küldeményét a második felvonás, s a hó végére már a harmadik és utolsó felvonás is Verdi kezében van. A két munkatárs gyors eszmecserét folytat — amint ez történni szokott —, hogy egyes színpadi helyzeteket, verseket, szavakat hogyan kell megváltoztatni a Maestro igényeinek megfelelően. Verdi december végére már kész a teljes zenével. Ha eleinte csak „feliben-harmadában“ volt megelégedve a librettóval, lassan-lassan annyit változtatott rajta és tett hozzá a költő segítségével, hogy végül szenvedéllyel teli, színpadi ellentétekben gazdag, gyors, pergő, olykor tréfás és mosolygós dráma lett belőle. A színpadi életet szélesebb látókörrel, nagyobb változatossággal keresi e munkájában, mint a megelőzőekben; így aztán operája közelebb is áll a való élethez. Előnyben részesíti ezt a fajta melodrámát, már amióta megzenésítette A király mulat címűt és A kaméliás hölgyet. A III. Gusztávban, melynek előadását látta a párizsi Opérában, ismét megtalálja azt a „csillogó kissé franciás jelleget", melyet úgy szeret, aminthogy szereti a drámai cselekmény kettős, tragikus és bohózati jellegét is.

Kemény dió azonban az itáliai színpadokon egy nagy, de élvhajhász uralkodó megjelenítése! Verdi nem felejti el, hogy milyen viszontagságokon ment állt a Rigolettóval. Megijed attól a veszélytől, melyet Torelli tárt fel előtte; ő is meg van győződve arról, hogy helyes lenne megváltoztatni az opera címét, korát és cselekményét. Így hát azt ajánlja Sommának, hogy kísérjen figyelemmel minden helyzetet, vigyázzon minden szóra. Somma azt javasolja, tegyék át a cselekményt a XII. századba; Verdi ezt azonban túl távolinak találja.

A vita tovább folyik egészen 1858. január 4-ig, amikor Verdi — Strepponi kíséretében — elhagyja Bussetót, hogy Genovába utazzék, ahol hajóra száll Nápoly felé.

Amikor január 14-én Nápolyba ér, azonnal átadja Torellinek a — La vendetta in domine — Bosszú dominóban (ez lett a III. Gusztáv helyett a cím) librettóját, verses formában; úgy értesült, hogy a cenzúra az október 21-én elküldött prózai változatot jóváhagyta; bár tíz nappal a librettó átadása után hivatalosan még mindig nem beszél róla senki sem. Erre Verdi levelet ír, ezúttal Albertinek, az impresszáriónak, a szerződés biztosította jogával élve kijelöli az énekeseket az opera szerepeire, és kéri, hogy sürgősen kezdjenek hozzá a próbákhoz.

Alberti kénytelen bevallani, nemcsak hogy a cenzúra nem fogadta el a prózai szövegkönyvet, hanem ráadásul már a Reviziós Kamara is elutasította 1857. október 31-én. Az impresszárió azért titkolta a Maestro elől ezt a nemleges döntést, hogy el ne vonja őt, az opera komponálásának munkájától. Félt attól, hogy Verdi nem jön Nápolyba, ahol — szerinte — szükségképpen alkalmazkodik majd a helyzethez, és belemegy a cenzúra által követelt változtatásokba.

Sommának így írt Verdi:

„Először csak néhány kifejezés, néhány szó bosszantotta őket. A szavakról áttértek a jelenetekre, a jelenetekről pedig magára a témára. A következő változtatásokat javasolták nekem (s ezt még kegynek lehet tekinteni): 1. a főszereplőket változtassuk át kényúrrá; 2. a feleséget nővérévé; 3. változtassuk meg a boszorkány-jelenetet, s ültessük át olyan korszakba, amikor hittek benne; 4. ne legyen bál; 5. a gyilkosság a színfalak mögött történjék; 6. húzzuk ki azt a jelenetet, amikor kisorsolják a nevet. És így tovább, és így tovább!..." Amikor nem sikerül megegyezésre jutnia a színházzal, mely az ily módon megcsonkított librettónak az Adelia degli Ademari címet akarja adni, a nápolyi Kereskedelmi Törvényszék elé idézi meg a színház képviselőit, s egy hosszú emlékiratban kifejti érveit. Bebizonyítja, hogy milyen képtelenség lenne véghez vinnie a kívánt változtatást. Az elszenvedett kárért pedig elégtételt kér.

Azt tervezi magában, hogy a Bosszú dominóban című operát Rómában mutatja be. A Teatro Apollo impresszáriója, Jacovacci, mindig új meg új operákat kér tőle, amióta 1853 januárjában olyan szép nyereséggel játszotta A trubadurt. Nápolynak, a szerződésben vállalt új opera helyett a Simon Boccanegrát adná, amelyet a San Carlo rögtön a velencei Fenice bemutatója után kért tőle. A kérést a Maestro akkor visszautasította.

Ricordi, mihelyt értesült a Bosszú dominóban című opera viszontagságos sorsáról, felajánlotta Verdinek a Milánói Kormányzat és a Cs. és Kir. Színházak Igazgatósága nevében, hogy az operát bemutatják a Scalában, a Maestro azonban megingathatatlan volt a Scalával szembeni ellenérzésében, s inkább Rómának akarta adni a művet: „hogy ez az opera szinte Nápoly küszöbén kerüljön színre. Megmutatván, hogy még a római cenzúra is engedélyezte a librettót."

Közben a nápolyiaknak tudomására jutott, hogy miért nem kerül színre a San Carlóban az opera. Egy emberként a Maestro mellé állnak (még Siracusa gróf, a király fivére is Verdi támogatói között van). A kormányellenes tüntetések oly mértékben megnövekednek, hogy maga a király is úgy találja bölcsebbnek, ha feloldja a Maestrót kötelezettségei alól. Engedi, hogy elutazzék, s magával vigye a partitúrát.

Március első napjaiban Jacovacci még nem utazott el Nápolyba. A Maestro vár rá, s március 8-án így ír Luccardinak: „Ha Jacovacci jön, igyekezzél a dolgot titokban tartani; ez a siker legfontosabb eszköz."

Jacovacci a helyszínre utazik, és megkötik a megállapodást. Az ügyes római impresszárió úgy gondolja, hogy könnyű lesz legyőzni a cenzúra, a bíboros-kormányzó és magának a pápának a bizalmatlanságát is, ha a Maestro egy-két javítást végez a librettón, és megígéri, hogy személyesen utazik az opera színrevitelére Rómába. Az, hogy a Maestro, akit egész Róma csodál, személyesen jelen van, igen erős ösztönzésként hathat a cenzúrára. Mégsem így lesz: a római cenzúra sem engedheti meg, hogy a színpadon királygyilkosság történjék, és megtagadja Jacovaccitól a kért jóváhagyást. Pedig a III. Gusztávot prózában már engedélyezte. „Elég különös dolog ez — véli keserűen Verdi. — Én tiszteletben tartom a felsőbb óhajokat, s nincs mit mondanom az egészről."

Most kerülne sor a római cenzúra által kért változtatásokra. Verdi nem fogadja el őket: „Ha egyszer nem adtam az operát Nápolynak, mert megváltoztatták a szövegkönyvet, nem adhatom Rómának sem, amikor ott is meg akarják változtatni" — jegyzi meg, és nem lehet elvitatni önmagához való következetességet. „Ne is beszéljünk többet erről a dologról, vegyük úgy, hogy nem is történt semmi" — írja Jacovaccinak, aki azonban hallani sem akar arról, hogy a Maestróval kötött szerződését felbontsa.

A San Carlóval folytatott pere véget ért. A Maestro és az impresszárió egyaránt megegyeznek abban, hogy a San Carlóban, a Bosszú dominóban helyett a Simon Boccanegrát adják elő 1858 őszén, s a Maestro személyesen fogja színre vinni a művet.

Verdi április 23-án elhagyja Nápolyt; hajóra száll Civitavecchia felé, s onnan szárazföldi úton május elsején ér haza Bussetóba. Időközben Jacovacci addig ügyeskedik, addig makacskodik Rómában, amíg a cenzúra hajlandó némi engedményre. Június 8-án Jacovacci táviratot küld Verdinek: „Tárgyalások folyamatban. Opera címe: Stettin hercege. Döntésről hamar írok, remélem kedvező lesz, és szerződésünk megvalósul." Egy hónappal később Verdi levelet küld Sommának:

„A cenzúra engedélyezné a témát, a helyzeteket stb., stb. de a színhelyet át akarja tenni, Európán kívülre. Mit szólna Észak-Amerikához, az angol gyarmati uralom idején? Ha nem Amerika, akkor valami más. Talán a Kaukázus?"

Újra kezdik az átdolgozási munkákat. Augusztus első napjaitól szeptember elejéig Somma elvégzi a kért valamennyi módosítást. Somma utolsó csiszolásai után Verdi Rómába küldi a librettót. Megváltoztatja címét is, mely most már végérvényesen Az álarcosbál lesz, és végre valóban megkapja a jóváhagyást.

Október 20-án Verdi Genovában újra hajóra száll Nápoly felé. November végén színpadra kerül a San Carlóban a Simon Boccanegra, s kedvezően fogadják. A közönség jegyért ostromolja a színházat. Verdi azt akarja, hogy kezdődjenek el a próbák akkor is, ha ő Nápolyban marad. Valóban ott tölti 1858 egész decemberét, valamint 1859 első napjait „hogy teljesen befejezze az operát, s Rómára ne maradjon más, mint a rendezés", ami nagyon komolyan igénybe fogja őt venni. Az opera főszereplője — vagyis Richard, Norwich grófja,

Boston kormányzója, a svéd III. Gusztáv helyét elfoglaló szerep alakítója — Verdi tanácsa és választása szerint Fraschini lesz. Coletti szerepét azonban Giraldoninak adják, ő fogja megszemélyesíteni Renatót, Richard barátját, bizalmasát, akinek feleségére a kormányzó szemet vet. Elég nehéz dolog volt Jacovaccinak olyan „apródot" találnia, aki képes hatásosan tolmácsolni azokat a „kecses színpadi pillanatokat", melyekre a szerző annyira számít. Inkább be se mutassák az operát, mintsem megengedje, hogy „egy ilyen nagy fontosságú szerepet" tönkretegyenek. Fioretti helyett, akinek Nápolyban kellett volna ezt a szerepet énekelnie, Sbriscia kapja meg a szerepet. Ulrika, a cigányasszony, Scotti lesz; Amelia, Richard felesége pedig Julienne-Dejean.

Verdi január 10-én Nápolyban hajóra száll Civitavecchia felé, és Civitavecchiából delizsánszon ér Rómába. Nem megy szállodába, Luccardi lakást talált neki a Mars mezőnél, kényelmes, nyugodt szállást, jó zongorával.

Az álarcosbál próbái sebesen haladnak, és február 17-én sor kerül a bemutatóra. Tomboló lelkesedés ez az este. A földszintről, a páholyokból, a karzatról egyaránt kiáltások hangzanak: Éljen Verdi! És ezt a lelkes üdvözlést nyomtatásban is megjelentetik, utcákon, szórakozóhelyeken terjesztik. A szerző nevének minden betűje egy-egy olyan szó kezdőbetűjét jelzi, mely az olasz nép hamarosan valósággá váló álmát fejezi ki. Viva Vittorio Emanuele Re d'Italia — Éljen Viktor Emánuel, Olaszország királya! A Simon Boccanegra első előadásának estéjén a Scalában is már ezt jelentette a kiáltás. Kifejezte azt a harci vágyat, amely a január 10-i hazafias tüntetés után minden olasz szívet megdobogtatott, amikor a Norma előadásán a közönség a „Harcot! Harcot!" kezdetű kórusrészletnél felállt, s a jelenlevő osztrák tisztek felé fordulva fenyegető kihívásként megismételte a csatadalt. „Megkapjátok, kutyák!" — szűköltek válaszként a tisztek.

A szenvedély hevülete, az őszinte érzések s a művészi jártasság oly magasfokú Az álarcosbálban, hogy a Verdi-melodráma egyik legszebb példájává avatják, rögtön a Rigoletto és a A trubadur után. Az álarcosbál valóban egybeötvözi a Rigoletto és A trubadur romantikus színezetét, valamint a realista hangvételt, azzal a hajlékony írásmóddal, melyet Verdi a francia színháztól tanult meg. Norwich grófja a mantovai hercegre emlékeztet. Ulrika, a cigányasszony pedig a másik cigányasszonyra, Azucenára; Oszkár, a kecses, szemtelen, kedves és rosszmájú apród pedig a vidámabb hangot képviseli Az álarcosbálban, hangja oldottabb a tragikus bohóc mókájánál, vagy a csábító kocsmárosné tréfáinál, de ha a Traviatára gondolunk, hasonlít a sok felelőtlen ifjú lármájára, mely végül elkeseredett szomorúságba torkollik. A pergő, perzselő dallamosság lankadatlanul vonul végig Az álarcosbálon; változatosabb, mint az előző Verdi-operákban, ugyanis egy új elem járul hozzá, teszi gazdagabbá.

Verdi három dolgot szeretett mindenekfelett: a művészetet, hazáját és a barátságot. Az első kettő nyilvánvalóan tükröződik Az álarcosbált megelőző operáiban; a barátság érzése azonban először Az Álarcosbálban kap művészi erejű kifejezést, s hatalmassága felér lelkének legforróbb áradásaival. Renato, akit barátja, Norwich grófja elárul, az egyik legélesebben megrajzolt Verdi-figura, s minden kétséget kizáróan a legfényesebb Az álarcosbálban, noha a többi szereplőt is határozott körvonalakkal alkotta meg a zeneszerző. Széles lélegzetű ennek az operának dallamvilága, minden szava énekké változott; minden mondat annak a dallamvonalnak a része, mely megszakítás nélkül hullámzik az opera elejétől végéig.

A római közönség lelkesedéssel fogadja Az álarcosbált, ez azonban nem jelenti azt, hogy ehhez a lelkesedéshez csatlakoznának az újságok kritikusai. Erről szó sincs. Szegény Jacovacci minden erejével azon van, hogy az operát megvédje támadásaiktól. Az igazat megvallva, azért mentegetőzik, amiért Fraschinitől és Giraldonitól eltekintve igen gyenge énekestársulatot bocsátott a Maestro rendelkezésére Az álarcosbál előadásához. (Például mindhárom énekesnő gyenge volt. )

„Egyébként nyilván igazat ad nekem abban — teszi hozzá Verdi Jacovaccihoz írott levelében —, hogyha valaki vagy valami védelemre szorul ebből a farsangi évadból, az a méltatlan társulat, mellyel engem meglepett. Tegye a szívére a kezét, és vallja meg, hogy ritka lemondásról tettem tanúságot, amikor nem fogtam a partitúrát, s nem kerestem vele olyan kutyákat, melyek kedvesebben vonítottak volna, az Ön által rendelkezésemre bocsátottaknál. De borítsunk fátylat..."

Az álarcosbált még két farsangi évadon át, 1859—60-ban és 1861—62-ben játsszák majd, s a rómaiak lelkesedése nem csökken. Verdi és Strepponi Rómában marad még. Nagy események vannak azonban a levegőben, amelyek mindenkit türelmetlenné tesznek. Ha Anglia nem nézné féltékenyen a franciák növekvő politikai súlyát Európán belül, és nem igyekezett volna egyengetni azt a viszályt, melyet Cavour mindenáron ki akart élezni Piemont és Ausztria között, a háború máris kitört volna. Szerencsés módon maga Ausztria teszi elkerülhetetlenné a háborút gőgjével és konokságával: nem fogadja el Anglia közvetítését. Április 23-án megtörténik a hadüzenet.

Verdi és Strepponi a gyülekező viharfelhőket látván, elhagyja Rómát és visszatér Sant'Agatába. Verdi már régen szeretné isten áldását kérni arra a kötelékre, mely őt asszonyával összefűzi, az embereknek — úgy véli — nem tartozik számadással. Végre kielégítheti szívének művészi, hazafiúi és férfiúi ambícióit: a művészet egyre magasabb szárnyalású operákkal mosolyog le rá, a haza új nemzeti öntudatra ébred, a legszebb férfikor áll előtte, szellemi frisseséggel s asszonya oldalán szeretetben eltöltött évekkel vár rá.

Még mielőtt Savoya Franciaországhoz kerülne, Verdi és Strepponi a Felső-Savoyai Collonges-sous-Salève-be utazik, és ott a Szent Márton templomában Mermillod abbé — a genfi Notre-Dame templom rektorának megbízottja, barátjuk és házassági tanújuk — 1859. augusztus 29-én a házasság kötelékével köti össze őket a katolikus vallás törvényei szerint, egyszersmind polgári érvényességgel.

Április 29-én II. Viktor Emánuel közzéteszi proklamációját, melyben Itália népeit a haza függetlenségéért vívandó harcra szólítja fel. 26-án az osztrák sereg átkelt a Ticinón, és többfelől behatolt Piemontba, hogy Torino ellen vonuljon. Cavour gróf régi vágya a fegyvernyugvás megtörése. Most bizonyos abban, hogy casus foederis áll fenn, s örömtől megrészegülten — bár alig képes megkülönböztetni „a trombita hangját a dobétól", de szenvedélyes csodálója a zenének, amelyre úgy tekint, hogy „tág teret nyújt Itália dicsőségének minden időkben" —, nos Cavour A trubadur lángoló dalára gyújt: „Ó, szörnyű máglya..."

Az álarcosbál (Un ballo in maschera)

Tragikus melodráma három felvonásban, öt képben

Szövegét Antonio Somma írta Eugene Scribe Daniel Aubert számára készült Gustave III, ou Le Bal masqué c. librettója nyomán (1833).

Bemutató: 1859. február 17., Róma, Apolló Színház

Riccardo, Warwich grófja, Boston kormányzója - Gaetano Fraschini - tenor

Renato (Anckarström), egy kreol, a titkára - Leone Giraldoni - bariton

Amelia, Renato hitvese - Eugenia Julienne-Dejean - szoprán

Ulrica, jósnő - Zelina Sbriscia - alt

Oscar, apród - Pamela Scotti - szoprán

Samuel - Cesare Rossi - basszus

Tom - Giovanni Bernardoni - basszus

Silvano, matróz - Stefano Santucci - basszus

I. felvonás

Terem Boston kormányzója, Richard gróf palotájában. A kormányzó éppen kihallgatást tart: átveszi a kérvényezők írásait. Kedvenc apródja, Oszkár a holnapi álarcosbálra meghívandók névsorát mutatja be. Richard végigfut a listán és boldogan olvassa rajta Amália nevét. Ábrándozva gondol a szép asszonyra, akit titkon szeret. Szerelmét azonban soha nem vallotta meg neki, hiszen Amália leghűségesebb barátjának, titkárának, Renének a felesége.

A kormányzó elbocsátja a kérvényezőket, majd Renét fogadja. Ez óvja a kormányzót: vigyázzon életére, mert összeesküvést szőnek ellene. Az összeesküvők élén Tom és Samuel áll. A bizakodó, derűs kedélyű Richard elhárítja a sötét gondolatokat. Nem ismeri a félelmet. Boston főbírája érkezik és végső döntésre váró ítéleteket terjeszt a kormányzó elé. Többek között azt javasolja, hogy Ulrikát, a jósnőt száműzzék a város területéről, mert izgalomban tartja a népet s azt rebesgetik, hogy az ördöggel cimborál. A vád felkelti Richard kíváncsiságát, elhatározza, hogy kíséretével együtt álruhát ölt és meglátogatja a jósnőt.

Ulrika tanyáján vagyunk. Tolong a nép az öreg jósnő körül. Richard is belép, matróznak öltözve, majd visszahúzódik a homályba és úgy hallgatja Silvano matróz szavait. A tengerész elmeséli, hogy hűséggel szolgálta Richard grófot és jónéhány tengeri csatát végigverekedett szolgálatában. Most arra kér választ: milyen jövő vár reá? Ulrika megjósolja Silvanónak, hogy még ma este magas kitüntetés éri és gazdag jutalmat kap. Richard végighallgatja a jósnőt, azután arannyal telt erszényt csempész Silvano tarsolyába és néhány sor írást: „Kedves tisztjének, Silvanónak - Richard gróf. "

Silvano, mikor táskájába nyúl, hogy néhány fillérrel jutalmazza Ulrika jóslatát, a táskában aranyat és tiszti kinevezést talál. A kormányzó gyönyörködik Silvano örömében és a nép megilletődött csodálkozásában.

Inas lép be, akiben Richard felismeri Amália szolgáját. Bebocsáttatást kér úrnője számára. Ulrika mindenkit elküld, hogy négyszemközt maradhasson előkelő látogatójával. Richard elrejtőzik, hogy tanúja legyen beszélgetésüknek.

Amália arcát sűrű fátyol fedi. Elmondja a jósnőnek szíve gyötrelmeit: bűnös szerelmet érez egy férfi iránt s ettől a szenvedélytől szabadulni akar. Richard rejtekhelyén ujjongó szívvel hallja, hogy Amália viszontszereti őt. Ulrika varázsszert ajánl a szerelmes asszonynak: éjfélkor az akasztófa-dombra kell mennie, hogy onnan füvet tépjen. A varázsszer csak akkor használ, ha ő maga teszi meg a félelmetes utat és saját kezével szedi a füveket. Az asszony megborzong, de még erre az útra is vállalkozik, hogy lelke nyugalmát visszanyerje. Richard elhatározza: követni fogja szerelmét.

Az ismét betóduló nép közé most már elvegyül Richard álruhás kísérete is. Richard az első, aki jóslatot kér, de Ulrika elhúzódik tőle, neki nem akar jósolni. Végül nagy unszolásra elmondja, hogy erőszakos halállal fog elpusztulni: nem hősi csatában, hanem orgyilkos kezétől. A kormányzó egy percre elkomorodik, de aztán igyekszik megnyugtatni önmagát és környezetét: nem hisz a jósnőnek!

És vajon ki öl meg? - fordul újabb kérdéssel a jósnőhöz. Aki ma itt először fog veled kezet! - hangzik a válasz. Richard nevetve nyújtja kezét barátai felé, de mindenki visszahúzódik, még Tom és Samuel is: attól félnek, hogy a gyanú így már eleve rájuk terelődik. E percben lép be az aggódó és hűséges René, aki követte Richardot. Persze nem tud semmit Ulrika jóslatáról, így elfogadja a feléje nyújtott jobbot.

Újabb tömeg tódul be, melyet Silvano vezet: a matróz fellármázta a népet, elmondja szerencséjét és most jótevőjét keresi. A nép ünnepli a kormányzót.

II. felvonás

Késő éjszaka... Komor, sziklás táj, előtérben az akasztófák dombja. Közeledik már az éjfél, mikor a rettegő Amália magánosan megérkezik, hogy megszedje a varázsfüvet. Richard, aki titkon követte az asszonyt, most elébe lép és felfedi szerelmét.

Az együttlétet a férj, René zavarja meg. Amália azonnal elfátyolozza arcát, s így az nem ismeri fel. René, urának nyomát követve érkezett ide. Most is egyetlen gondolat vezeti: óvni a veszedelemtől. Elmondja, hogy az összeesküvők a kormányzó után osontak s bármely pillanatban meglephetik. René köpenyt cserél Richarddal, hogy így megtévessze az összeesküvőket, majd arra kéri urát: meneküljön azonnal. Richard előbb megesketi Renét, hogy a lefátyolozott hölgyet a város kapujához kíséri, nem szól hozzá, nem kérdezi, nem kutatja kilétét.

A kormányzó eltűnik egy sziklaösvényen, miközben az összeesküvők sötét alakjai már feltűnnek a dombon. Bosszúsan állapítják meg, hogy a gyűlölt kormányzó helyett csak a titkár esett hálójukba. Kudarcukat azzal akarják enyhíteni, hogy legalább a lefátyolozott hölgy kilétét felfedjék.

A titkár kardot ránt, de az összeesküvők is karddal támadnak rá, mire Amália közéjük ugrik és - hogy megmentse férjét - hátraveti fátylát. Megdöbbent csodálkozás, majd gúnyos nevetés: Milyen különös história - a férj, aki tulajdon feleségének ad találkát!

Kővé meredten áll René. Minden összeomlott benne. Hiába bízott rajongó szerelemmel felesége hűségében és a jóbarát, Richard becsületében. Élete értelme, tartalma omlott össze. Az összeesküvők gúnyosan nevetve indulnak. A férj, akiben gyilkos bosszúvágy váltotta fel a szeretetet, az összeesküvők vezetőit meghívja házába.

Midőn magukra maradnak, René parancsoló mozdulattal küldi előre Amáliát: megesküdött, hogy hazakíséri a városig és esküjét meg is tartja.

III. felvonás

Amália és René most érkeztek haza. Az asszony hiába könyörög, hiába bizonyítja ártatlanságát, férje nem hisz neki. Amália már csak azért könyörög, hogy gyermekét láthassa még, azután szívesen meghal. A férfi agyában új bosszúgondolat fogamzik: Richard bűnösebb, mint az asszony... őt sújtsa hát a büntetés, ne Amáliát.

Hajnalodik. Megérkezik a két összeesküvő: Tom és Samuel. René szövetkezik velük, de magának követeli a jogot, hogy végezhessen Richarddal. Miután nem tudnak megegyezni, a sorsra bízzák a döntést... René kényszeríti feleségét, hogy az urnába dobott névkártyák közül ő húzza ki a végzetes nevet. Amália nem tudja ugyan, milyen szerepre kárhoztatták, de sejti, hogy akaratlanul valami tragikus esemény elindítója lett. Belenyúl az urnába és kihúzza férje: René nevét. Oszkár, a gróf apródja lép be és az álarcosbál meghívóját nyújtja át. Az összeesküvők úgy döntenek, hogy a bálon hajtják végre tervüket.

Bálterem... Richard, aki még egyedül van a teremben, elhatározza, hogy lemond Amáliáról. A jóbarát hűségéért nem fizethet csalással, hűtlenséggel. A kísértéstől is menekülni akar, ezért éppen most írt alá egy rendeletet, amellyel Renét feleségével együtt visszaküldi hazájába, Angliába. Így azután a szeretett asszony is eltűnik a szeme elől örökre.

Oszkár apród lép be. Levelet hoz a kormányzónak, amely figyelmezteti, vigyázzon, mert az álarcosbálon gyilkosok leselkednek reá. A névtelen levelet Amália írta. Richard nem hisz a levélnek és a bálteremben marad. Kezdődik a mulatság: tarka dominók és maszkok forgataga tölti meg a helyiséget. Megjelentek teljes számmal az összeesküvők is. René ügyesen kicsalja Oszkár apródtól a titkot: a kormányzó dominójának színét. Így tudja, hogy melyik álarcosban talál rá gyűlölt ellenfelére. Amália is felismeri a sokaságban a szeretett férfit. Könyörög neki, hogy hagyja el a termet. Az még egyszer megvallja Amáliának szerelmét, de azt is megmondja, hogy örökre el kell válniok. Most éri Richardot René gyilkos tőre. A kormányzó haldokolva adja át neki az aláírt rendeletet, ezzel bizonyítja szerelmük tisztaságát és az asszony ártatlanságát. Megbocsát gyilkosának és megtiltja, hogy bosszút álljanak haláláért.

 

Az opera meséje, librettó olasz és magyar nyelven   vagy   itt

 

Zongorakivonat énekszólamokkal   vagy   itt

Egy Deutsche Grammophon felvétel 1981-ből:

Riccardo - Plácido Domingo

Renato - Renato Bruson

Amelia - Katia Ricciarelli

Ulrica - Elena Obraztsova

Oscar - Edita Gruberova

Silvano - Luigi De Corato

Samuele - Ruggero Raimondi

Tom - Giovanni Foiani

A főbíró - Antonio Savastano

Amelia szolgája - Gianfranco Manganotti

Orchestra del Teatro alla Scala di Milano - Claudio Abbado (Dec. 1979 - Jan. 1980)

01 - Preludio

Atto I

02 - Posa in pace

03 - S'avanza il Conte

04 - Alla vita che t'arride

05 - Volta la terrea

06 - Signori oggi d'Ulrica

07 - Zitti...l'incanto non dèssi turbare

08 - Che v'agita cosi¿

09 - Su, profetessa...Di'tu se Fedele

10 - E la destra d'un grande

11 - Finisci il vaticinio

Atto II

12 - Preludio

13 - Ecco l'orrido campo

14 - Teco io sto

15 - Ahimè. S'appressa alcun

16 - Seguitemi

Atto III

17 - A tal colpa

18 - Morrò, ma prima in grazia

19 - Eri tu che macchiavi quell'anima

20 - Siam soli. Udite

21 - Il messaggio entri

22 - Forse la soglia attinse ... Ma se m'è forza perderti

23 - Ah! dessa è là

24 - Saper vorreste

25 - Ah! perché qui! fuggite

26 - Ella è pura

Mp3 - 44100 Hz - 192 kbps

Letöltés / Download

vagy

Letöltés